A halászhajó nyugvóhelyén...


Lassan süllyedünk a kék vízben, körülölel a nyugodt, csöndes sós tenger, mindössze a mélybe vezető kötél mutatja az utat... A felszínhez közel még fel-fel csillannak a felszínt áttörő napsugarak... Majd elmarad a csillogás, teljes lesz a kékség... A mélység növekedését jelzi, hogy a kristálytiszta víz lényegesen hűvösebb lesz...

Sokszor kezdődhet így a merülés, mint ahogy azon az augusztus végi napon is, az Adriában történt velünk. Búvárcsoportunk a Pag-szigethez - viszonylag - közeli Dolin-sziget mellett indult egy érdekes felfedezésre. A merülésünk célja egy néhány éve elsüllyedt halászhajó roncsának felkeresése volt.

Egy pillanatra megállva és felfelé tekintve a kilélegzett levegőnk egyre vastagodó, a felszínre törő buborékoszlopai között egymás után tűnnek fel a merülőpárok körvonalai... Úgy 15 méter süllyedés után egy sötét folt tűnik fel a fenéken, a roncs körvonalai...

Keveset tudni a roncsról, nem ismertek az elsüllyedés körülményei, pontos oka sem. Találunk majd valami választ, valami egyértelmű magyarázatot a katasztrófára? Vagy mindössze meg kell elégedni azzal, mely számtalan hajó pusztulását okozta, hogy a végzethez valami emberi hiba járult hozzá?

A kötelet követve a mélybe a sötét foltból egy határozott közvonal alakul, kibontakozik a kékségből az árboc, a felépítmény... De szemünkbe tűnik egy meglehetősen érdekes és az adriai roncsoknál szokatlan jelenség: a roncs mintha ezüstösen villogna... Hatalmas, fényes felületek vannak a hajón, melyekről a korábban elhagyott napsugarak visszaverődnek?

Mintegy 25 méter mélységben érjük el a roncs legmagasabb pontját. Lebegünk az árboc mellett, bevárjuk társainkat... Eközben van időnk felmérni az alattunk, a fenéken úszóhelyzetben álló hajót. Pontosabban csak lenne lehetőségünk, mivel a kiváló látótávolság ellenére a részletek nem kivehetők. Viszont magyarázatot kapunk a mélységi villózásra: hatalmas halrajok borítják be a roncsot.

Nézzük az ezüstös testű halak tömegét... Apró, gyorsmozgású ezüstös halak ezrei gomolyognak a fedélzeten, a felépítmény, a kormányállás körül. Amott nagyobb testű ezüstös halak raja vonul lassan úszva... Átláthatatlan haltömeg testéről villog a fény, melyet a mozgásuk megsokszoroz...

Mélyebbre süllyedünk a hajó orránál. Látszólag minden rendezett, minden a helyén van, a csörlőkről nem lógnak kusza drótkötelek, nyoma sincs sérülésnek, ép a korlát. Lemerülünk a fenékre, az orrész sértetlen. Vissza a fedélzetre, irány a felépítmény. Az ablakok sötét üregekként ásítoznak, hiányoznak az üvegek. Felrémlik a kérdés: ez emberkéz munkája, vagy az elsüllyedés alkalmával roppantak be a víznyomás hatására? Bevilágítunk az ablakokon, látszólag minden a helyén: tudatos szétszerelésnek, vagy rongálásnak feltűnő nyomai nincsenek...

A fedélzet megtelt búvárokkal, akik a cikázó, vagy békésen álldogáló halrajokat szét-szét rebbentik... A színek játéka még érdekesebbé válik: az ezüstösen villogó halak között a sötét felszerelésekben lebegő búvárok kontrasztja igazán megkapó... A halrajok békések, nyugodtak, s nem is félénkek: szétrebbennek a közeledő búvárok előtt, majd kicsit távolabb újra összeáll az ezüstcsapat...

Búvárcsoportunk birtokba vette a roncsot. Vállalkozó kedvű merülőtársnőink a felső-külső kormányállásban elfoglalták az egykori hajóvezető helyét, megmarkolván a szinte teljesen ép kormánykereket... Más párok a felépítmény mellett a csukott ajtókat vizsgálják. Lassan a hajó hátsórésze felé úszunk. Először itt is minden sértetlennek tűnik: a hálók kiemelésére szolgáló rudazat teljesen ép. A hajó tatjához érve találjuk meg a sérülés helyét: a tükörlemez leszakadt, valójában hiányzik a hajó hátsó borítólemeze... A tengerfenék mélysége 33,5 méter, nem akarunk hosszan itt tartózkodni, mivel a sérülés helyét megtaláltuk, de egyértelmű magyarázatot az elsüllyedésre ez sem ad. Arra, hogy miért szakadt le szinte az egész tükör nem kaptunk magyarázatot. Vissza a hátsó fedélzetre... A felépítmény végében a mosdó nyitott ajtaja sötétedik... Még feljebb emelkedünk, mert műszereink adatai a merülés végének közeledtét jelzik...

S a hajó jelenlegi lakói újra elfoglalják a fedélzeteket, ezüstös csillogásuk szinte már megszokottá válik. Érdekes ellentmondás: az egykori ellenség, a halászhajó most a halak lakhelyévé, búvóhelyévé vált. Vajon tudják a halak, a mostani lakók, hogy biztonságot jelent számukra a roncs, mivel a halászok - ritkán - kockáztatják munkaeszközüket, az értékes hálójukat a biztosnak tűnő fogás érdekében? A hajdanvolt fehér hajó testét is lassan beborítják, ellepik a helytűrő élőlények, nagy foltokban telepednek meg növények és állatok a roncson...

Újra a kötél mellett vagyunk, lassan emelkedünk felfelé. Visszanézünk, minden merülőpár a kötél mellett lebeg felfelé... Búcsúzunk a halászhajótól, ezüstös lakóitól...

Buborékfelhőben emelkedünk... Az egyre növekvő buborékok elrohannak mellettünk, a felszín, a napsütés, a sokszínű világ felé... Eltűnik alattunk az ezüst hajó, újra a kékség öleli körbe búvárcsoportunkat... Víz és levegőbuborékok, mozdulatlanság és rohanás, csend és a búvárok által jól ismert dübörgés ellentétes jelenségei közt emelkedünk egyre feljebb...

Műszereinken kívül a víz melegedése, majd a felszín alá betűző napsugarak jelzik, hogy egy megálló után újra természetes közegünkben, a levegőn leszünk. Várakozunk a kötél mellett. Felettünk hajónk feneke sötétedik. Letelt az idő, mindenki a felszínre jöhet. A víz felszínén egymás után kezek, karok, légzőcsövek, majd fejek jelennek meg. Egy "minden rendben" karjelzés a hajón lévő vezetőnknek, majd egyesével a létrán a hajó fedélzetére mászunk. Alig háromnegyedóra telt el az indulástól...

A felszínen a nap sugarai, az Adria csodás kékje, a part sokszínű zöldje vesz körbe minket, akik egy rövid időre egy másik világban vendégeskedtünk...

Köszönjük a szép, érdekes és emlékezetes merülés lehetőségét a horvátországi Pag-szigeten lévö Blue Bay Diving Center magyar búvárbázisnak!


BÚVÁRINFÓ, 2005. NOVEMBER


KOLLÁR K. ATTILA