Az ausztráliai Brisbane-ból indulva röpke 2 és fel óra repülés után landoltunk Port Vilaban, Vanuatu fővárosában. Kiszálltunk a hűvös repülőgépből és a hőmérő ugyan csak 28 Celsius fokot mutatott, a magas páratartalom miatt minden ruhánk ránk tapadt. A nemzetközi repülőtér alacsony, egyemeletes épületébe érve a helyi zenekar fogadott „Vanuatu” című számukat énekelve. A plafonról lelógó ventilátorok fáradtan pörögtek, így próbálták csillapítani a trópusi hőséget. Már ekkor éreztük, hogy egy teljesen más világba csöppentünk.

Vanuatu, régebbi nevén Új-Hebridák, egy 80 szigetből álló ország, amely szigetek némelyikén aktív vulkánok működnek. Északról a Salamon-szigetek, nyugatról Fiji, keletről Új-Kaledónia határolja. A szigetország a 1980-ig Francia-Angol gyarmat volt, de azt leszámítva, hogy a helyiek mindkét nyelvet jól beszélik, a mai napig megőrizték hagyományaikat. Sok helyen törzsi szokásaik szerint élnek és büszkék arra, hogy a világ „legboldogabb” országa. Erre minden okuk megvan, hiszen a természet adta csodálatos környezetben élnek. A kisebb-nagyobb szigeteket számtalan korallzátony veszi körül, amelyek környékén a színes és érdekes tengeri élőlények milliói nyüzsögnek.

A szállodánk is egy korallzátonyokkal kísért partszakaszon épült a Mele-öbölben. Ezek a kisebb-nagyobb koralltömbök között rengeteg színes hal él, így a kristálytiszta vízben megunhatatlan volt szabadtüdővel is a merülés. Ezért egy nap sem hagytuk ki a házi szirtek meglátogatását. A legérdekesebb víz alatti látnivaló egy mini vulkán volt, pár méterre a parttól. Ebben az öbölben van a Hideaway Island, itt található a világ egyetlen víz alatti postahivatala. Azon az aprócska szigeten ezen kívül mindössze egy szálloda, egy étterem és egy búvárbázis van. Úgy gondoltuk, hogy ott minden adott egy szép nap eltöltéséhez, ezért el is látogattunk oda.

A szigeten nem kellett sokáig keresni a búvárbázist, ahol éppen 8-10 ember készült a merüléshez. A hirdetőtáblájuk információi szerint napi három merülést indítanak. Egy kicsit nézelődtünk a parton, és a következő merülés résztvevői között már Gábor neve is szerepelt a táblán. Ennek a merülésnek a célja egy víz alatti kanyon felkeresése volt. Hat búvár indult a merülésre a helyi merülésvezető kíséretében. Gábor egy holland lányt kapott párnak, akinek ez már a sokadik merülése volt a szigetecskén. Egy kis hajóval, az előzetes tervek szerint alig 5 perc alatt jutottak el a kanyon bejáratához. Amikor a tervezett merülőhely körzetébe értek, kiderült, hogy eltűnt a kanyon kezdetét jelző bója. Amíg a hajó vezetője radarral próbálta megkeresni a bejáratot, addig a merülésvezető egy egyszerűbbnek tűnő megoldást választott. Mivel már minden felszerelés rajtuk volt, egyszerűen fogta magát és leengedett mellénnyel beugrott a vízbe egy olyan ponton, ahol szerinte a kanyon kezdődött. Három perc után felbukkant, megtálalta! Felhozta a kötelet is, ráerősítettek egy másik bóját, hogy majd a következő csoportnak könnyebb legyen a dolga. A kanyon két részből állt, a legmélyebb pontja 20 méter, ahol a víz hőmérséklete 27 Celsius fokos volt. A búvárok lemerültek a kanyon aljára, ahol sziklák alatt úszhattak át. Gábor elmondása szerint a falakat nagyon szép és nagyon gazdag élővilág népesítette be, amivel csak nehezen tudtak betelni. Összegezve ez egy szép hely volt, gazdag élővilággal.

Amikor kikötöttek, a víz alatti posta épp nyitni készült. Gábor egy szabadtüdős merülést végrehajtva nem mulasztott el feladni egy képeslapot a Búvárinfó szerkesztőségének a Csendes-óceán közepén.

Másnap a városban tett látogatásunk során befizettünk egy vitorlázásra, ahol - a program szerint - merülni is lehet. Olyan gyönyörű helyekről mutattak képeket és olyan alacsony áron kínálták (a merülés feleannyiba került, mint amit valaha is Ausztráliában láttam), hogy nem tudtunk nemet mondani az ajánlatra.

A túra napjának reggelén Peter, a kapitány és egy fős legénysége, Silvano pontosan érkezett a recepcióra. Hajónk a Golden Wing, egy kisebb testű trimaran, a sziget másik felén egy öbölben várt ránk. Rajtunk kívül még hat másik kalandvágyó jelentkezett erre a túrára, mindannyian Ausztráliából érkeztek. Az útitársainak nem terveztek merülést, csak egy kicsit úszkálni, hajókázni akartak. A vitorlásunk szemmel láthatóan nem kifejezetten búvárhajónak épült. Hoztak ugyan két palackot magukkal, de ezen kívül semmi jel nem mutatott arra, hogy búvárkodásra készülünk. Mi lesz ebből?! - gondoltam magamban. Kétségeimnek hamarosan hangot is adtam, de megnyugtattak, minden rendben lesz, bár nekem nem akart összeállni a kép. Aztán szépen lassan a hajó különböző zugaiból előkerültek a felszerelések. Úgy terveztük, hogy Gáborral felváltva fogunk merülni, az első kör az enyém volt. Peteren, az ősz hajú vezetőnkön látszott, hogy nagyon jól ismeri a helyet és szenvedélyesen szereti azt, amit csinál. Úgy 30 éve érkezett Ausztráliából, azóta járja Vanuatu vizeit a felszínén és alatta. Kezdtem megnyugodni, lehet, hogy mégis jó helyen járunk…

Hat Island közelében lehorgonyoztunk, merülési célunk egy legyezőkorallokban gazdag fal volt. A víz továbbra is 27 fokos volt, a látótávolság pedig olyan, mintha a felszínen lettünk volna. Peter mellény nélkül merült, mivel filozófiája szerint a kiegyensúlyozáshoz a tüdőt kell használni és Cousteau sem csinálta másképp. (Arra, hogy búvárkomputert miért nem használ, már ki sem tértünk.) A fal valóban gyönyörű volt, a lágykorallok lengedeztek az enyhe áramlatban. Megannyi színes trópusi hal követett minket, amint körbeúsztunk egy kisebb zátonyt. Amerre néztem, mindenhol más és más élőlényt fedeztem fel. Korallok, halak, csigák, kék tengericsillagok… Olyan volt, mintha a természet be szerette volna mutatni milyen sokféle élőlény él ezekben a vizekben. Az egyik sziklán egy bohóchal család élt, játékukat percekig elnézegettem. Majdnem egy órát töltöttünk a vízben, de nem tudtam betelni a látvánnyal. Peter eközben néhány letört, de még élő korallt visszatett a helyére, úgy gondoskodott róluk, mintha a saját kertjében rendezgetné a virágokat.

Ebéd után Gábor merült nem messze az előző faltól. Itt méretes, nagyfogú halak (kék ilyhalaknak néztük őket) éltek szép számban. Gábor és Peter magukkal vitték az ebédről megmaradt csirkecsontokat, hogy ezzel kedveskedjenek nekik. A halak hatalmas fogaikkal szinte elmorzsolták a csontokat, igazán félelmetes látványt nyújtottak. Rájöttünk, hogy a merülésekkel kapcsolatos kezdeti bizalmatlanságunk teljesen alaptalan volt, s akár még egy hasonlóan élményekben gazdag napot szívesen eltöltöttünk volna a Golden Wing-en Peterrel…

A következő napon hajnali öt órakor földrengésre ébredtünk, az egész ház táncolt, az ajtók és az ablakok remegtek a tokjaikban. Két-három percig tartott csak, de eléggé megijedtünk, és csak remélni tudtuk, hogy nem lesz komolyabb következménye a földrengésnek. Mint később megtudtuk a 4,9-es erősségű földrengés epicentruma 600 kilométerre volt tőlünk, 200 méter mélyen a tengerben.

A földrengés ellenére sem változtattunk a tervünkön, egy már korábban egyeztetett merülés szerepelt az aznapi programunkban. Korábban már kinéztük a városban lévő, nagyobb Nautilus bázist, akik erre a délelőttre két roncsmerülést ajánlottak. A bázis ausztrál tulajdonú és - mint később kiderült - igencsak profitorientált. Nem volt igazán szimpatikus a bázis munkája, úgy tűnt, mintha egy futószalagra kerültünk volna, ami végén a merülés van. Semmi közvetlen, személyes kapcsolat nem volt, úgy éreztük, hogy mindössze egyek vagyunk a fizetős vendégek sokaságában.

A hajó kapitánya és búvároktatója Jim, egy 25 éves angol fiú volt, akinek két helyi segítője volt. (Nekik reggel az érkezesüket a blokkolóóránál kellett jelezni és a három percnyi késésüket igencsak szóvá tette a tulajdonosnő a fülünk hallatára. Na ez a nap is jól kezdődik! - gondoltuk.) Rajtunk kívül még négy vendég volt a hajón, mindenki búvárminősítéssel és merülési szándékkal érkezett. Hasonlóan a korábbi naphoz, felváltva merültünk, de most Gáboré volt az első lehetőség. Jim, Gábor és még két fiú alkották az első csoportot. Jim is mellény nélkül merült és a búvárkomputer sem volt a kölcsönzött felszerelés része. Az első merülés az Efate-öbölben (Port Vila-öböl) a háromárbocos „Star of Russia” vitorlás maradványaihoz indult. Az egykori vitorlás még 1926-ban, egy ciklon következtében süllyedt el, a roncs 80 méter hosszú és 33 méter mélyen nyugszik a fenéken. A hajó hajdani kecses vonalú fém teste alatt a fa részek sok helyen már teljesen eltűntek. Az orránál lévő nyíláson keresztül jutottak a búvárok a hajótestbe, ahol tágas terek fogadták őket. A belső térben az egykori hajó vázát alkotó bordázat között úsztak végig belül a tat felé. A fedélzeten érdekesek a hajó fém szerelvényei, különösen a régi kormányszerkezet maradványok. A régi hajóroncs, mint egy mesterséges zátony rengeteg élőlénynek ad otthont. A roncs külsejét vastagon benőtték a korallok, szivacsok. Mindenfelé színes és ezüst halak rajai keveregtek. Kedvelt helye ez a vitorláshalaknak, amelyek ezen a környéken 30-40 cm-re is megnőnek és remek, barátságos játszótársnak bizonyulnak a biztonsági megállók során.

A nap második merülési célja az Efate-öbölben nyugvó Konanda roncsa volt. Az egykori kereskedelmi hajó 1987-ben egy ciklonban súlyosan megsérült, néhány hónap múlva elsüllyedt és most a homokos fenéken áll. Ez a hajó mindössze 40 méter hosszú és legmélyebb pontja 25 méteren van. A roncsba nagyon egyszerű a bejutás a nagy nyílásokon át. A roncs nagysága és mélysége lehetőséget adott arra, hogy tüzetesen meg tudtuk nézni minden zegét-zugát. Beúsztunk a kapitányi állásba, megnéztük a legénység helyiségeit és a hálófülkéket. Nagyon sok különféle hal lakja a tengeri állatok és növények által már teljesen beborított roncsot. A kiváló látótávolság következtében - kicsit feljebb emelkedve - szinte egészében szemlélhettük a hajót. Ezúttal is egy szép délelőttöt töltöttünk el, s most egy másik arcát is láttuk Vanuatu víz alatti világának.

Összességében az egy hét, amit ott töltöttünk sokáig emlékezetes marad, főleg a búvárélményeinknek köszönhetően. A szép élményhez azonban Vanuatu melanéz kultúrája és barátságos lakói is hozzájárultak, s így a pihenés és kikapcsolódás tökéletes volt.