Intro. Valószínűleg igen alaposan kitisztíthattam a búvárcsizmám, mert a drága jó Mikulás Sipadan-i merüléseket „tett bele” december 6-ára. Aztán tovább pucolhattam (már olyan fényes volt, mint Aladdin lámpása), mert másnap is megismétlődött a csoda. De mi is ez az elfogultság? Sipadan-sziget Malajziában, közelebbről Borneó-szigete mellett található búvárparadicsom, a maga 30 Celsius fokos vízével, akár 60 (!) méteres látótávolságával és az alig elképzelhetően nyüzsgő vízi világával.

Felkészülés. De lépjünk vissza néhány lépést térben és időben: a felkészülést november közepén kezdtük meg a dunaújvárosi uszodában, ahol Kerékgyártó Attila megnyugtató profizmussal és tanári alapossága segítségével elevenítettük fel az utolsó merülések óta eltelt közel hat év alatt elfeledett tudnivalókat. Azután még beszereztem egy biztonsági dekó-bóját és a felszerelés minden darabját átnéztük, tömítettük, felújítottuk (pl. a maszkba kólát öntve és néhány órát úgy hagyva, az teljesen megtisztítható a zsíros mocsoktól).

Szervezés. A merülést egy nagyobb túra részeként szervezte a nejem, így eleinte nem is értettem, hogy miért kell sokszor és jelentős mértékben átszervezni a programot. Aztán számomra is nyilvánvaló vált az az egyszerű közgazdasági axióma, hogy egy erősen keresleti piacon nem én fogom a passzátszelet fújni: olyan sokan akarnak ott merülni, hogy meglehetősen rugalmatlan feltételek mellett is értékesíteni tudják mind a szálláshelyeket, mind a merülési lehetőségeket. Csak csomagokat lehet vásárolni (az általunk választott Mabul-szigetre vagy a szomszédos Kapalai-szigetre kizárólag utazási irodán keresztül), mely tartalmazza a szállást (napi háromszori bőséges és rendkívül ízletes étkezéssel), a korlátlan merülési lehetőséget (palacktöltéssel), a szigetre oda-vissza a motorcsónak-utat. Végül is úgy döntöttünk, hogy 3 éjszakát töltünk a szigeten.

Szállás. Magán Sipadanon nem lehetséges megszállni 2005. január 01. óta, mivel akkortól nemzeti parkká nyilvánították a szigetet, és biztos, ami biztos alapon lerombolták az ott lévő öt resortot. Katonai támaszpontot alakítottak ki a helyén, akik kb. tucatnyian állítólag a turistáktól a kalózokat tartják távol, de valószínűbb, hogy inkább az indonéz hadsereget, mivel a szigetet csak 2002-ben ítélte a Hágai Nemzetközi Bíróság Malajziának. Az erőviszonyokról annyit, hogy a malájok 28, míg az indonézek kb. 245 millióan vannak. Azzal, hogy nemzeti parkot és támaszpontot alakítottak ki megszűnt az éjszakai merülés lehetősége, illetve a szigeten való „mozgást” is a móló 50 méteres körzetére szorították. Választhattunk a közelben lévő Mabul és Kapalai közül, illetve a szárazföldi Semporna város között. Semporna kb. 1 órányi speedboat-os útra van Sipadantól és a település meglehetősen lehangoló nyomornegyed érzést áraszt (mert a nagy része az is), a lepukkant „kikötőben” lévő 5*-os szállótól eltekintve. Tehát ez a távolság és a környezet miatt nem volt reális lehetőség, míg Kapalai „szigetről” tulajdonképpen csak apály esetén beszélhetünk, mert a resort-ot vízre épült cölöpházak (kb. két tucat) alkotják. Az, hogy december első két hetében jártunk, többször is segítségünkre volt abban, hogy a pénzünkért magasabb kategóriájú szolgáltatást kapjunk, mivel ilyenkor nincs szezon, így turista is alig. Mabulon ezért lakhattunk önálló majdnem tengerparti bungalóban, holott ikerbungalóért fizettünk (próbáltuk még felalkudni tengerpartira, de finoman figyelmeztettek, hogy már így is magasabb minőségű a szolgáltatás). A bungaló rusztikusan berendezett: ventilátor pörög légkondi helyett, de leginkább a nyitott fürdőszoba miatt marad emlékezetes, ami hálóval borított az állatok ellen, de esőben természetes tusoló. Külön kell szólni a teljes panziós ellátásról: a világ boldogabbik fele, ahol még a virsli is tengeri herkentyűkből készül. Az ételek frissek, ízletesek és sokszínűek, sok zöldséggel és gyümölccsel. Nem mellesleg korlátlan a fogyasztási lehetőség.

Mabul

Megérkezés. Belföldi járattal érkeztünk Tawau repterére, ahol kisbusz várt bennünket, hogy Semporna kikötőjébe vigyen. A Mabulra vivő speedboat már a kikötőben volt. A szigetre érve Eddy Andrew az egyik búvárvezető széles mosollyal köszöntött és az étterembe vezetett minket, hogy megtartsa bevezető beszédét. Már akkor láttuk, hogy nagyon profi módon szervezett a resort lakóinak élete, amiről meg is győződhettünk később. Az étterem egyik falát elfoglalta egy tábla, ahova a tárgynapot megelőző nap délutánján felkerültek a másnapi merülés-beosztások: ki, hova, melyik hajóval, mikor. A beszéd másik fontos vonulatának megértéséhez tudni kell, hogy Sipadanra naponta összesen 120 belépési engedélyt (ára 40 maláj ringgit: 1 ringgit kb. 67 Ft) adnak ki búvárok és nem búvárok részére. Továbbá az összes sipadan-i merüléseket áruló internetes oldal pirossal vastagon szedve felhívja a figyelmet arra, hogy nem tudják garantálni a merülést. Mindezen előzmények tudatában Eddy mélyen a szemünkbe nézett és közölte, hogy most valami nagyon fontosat kíván mondani (mivel többször jártunk már az arab világban és MLM előadást is hallgattam már, ilyenkor automatikusan bekapcsol a trükköt gyanító szenzorom). Ekkor a nyomaték kedvéért (hogy az is megértse, aki nem akarja) elővett egy szalvétát és egy filctollal írni kezdett. Elmesélte, hogy a környékbeli merülés-szervezők működtetnek egy közös adatbázist, ahol mintegy másodlagos kereskedelme folyik az engedélyeknek (látva később Sipadanon a regisztráció menetét, ennek valósága megkérdőjeleződött bennem). Ha regisztráljuk magunkat ebbe az adatbázisba, akkor biztosan merülhetünk. A regisztráció többletköltsége 70 ringgit/fő/merülés (1 nap 3 merülés a szokásos)! Mivel nem volt főszezon (konkrétan alig láttunk valakit a szigeten), és meglehetősen ügyes lehúzás-szaga kezdett lenni, ezért gondterhelt arcot mutatva, tisztelettudóan visszautasítottuk ezt a „tuti” ajánlatot, közölve, hogy milyen kár, pedig a legolvasottabb magyar búvárújságba írnánk cikket a sipadan-i élményekről, hozzátéve, hogy inkább a „vak” szerencsére bízzuk magunkat, hisz alig van turista, és így csak eljutunk ODA valamelyik nap. Ezután Eddy gondosan összegyűrte a szalvétát és zsebre vágta. Ezt a témát nem hozta elő többet. A búvárvezetők szorgalmasan készítették a karácsonyi díszeket, és már feldíszítve állt az étteremben egy karácsonyfa. Nehéz volt lelkileg feldolgozni, hogy karácsony lesz a nyárban. Beszélgettem velük és hitetlenkedve hallgatták, hogy pár napja még Európában a hóval küszködtem, ők, pedig csak a fagyasztóban láttak havat eddig.

Merülések Mabulon. Beköltözés után a felszerelés-kölcsönzőnél találkoztunk, mivel csak ABC-t vittünk magunkkal. A felszerelés bérleti díja nem volt a csomagárban, ez napi 115 ringgitet tett ki. Még a megfelelő felszerelés kiválasztása előtt megajándékoztam Eddy-t az MBSZ sellős matricájával mondván, hogy láttam, a speedboat-ot is rengeteg különböző matrica díszítette. A kiválasztott búvármotyónkért elektromos golfautó jött, hogy a platójára rakva elvigye azt, velünk együtt a sziget másik felén lévő, cölöpökön álló, álomszép resort merülő-helyéhez, a House Reefhez.

Furcsa volt, hogy ottlétünk során semmilyen erőkifejtést nem kellett végeznünk a felszerelés mozgatása során. Nem vagyunk hozzászokva. A House Reef mesterséges zátony a resort falépcsőjéről a vízbe ereszkedve borosüvegekkel teli hatalmas faládákkal (hol szereztek egy muszlim országban ennyi szeszes üveget?), hegesztett acél piramissal és elsüllyesztett csónakkal. Bevezető merülés volt ez a javából, ahol meggyőződnek a búvár tudásáról, de mivel igen tapintatos emberek, inkább azt mondták, hogy ez azért van, hogy komfortosan érezzük magunkat. Mindenesetre itt már mindazt a csodát láttuk, amit egy átlagos Vörös-tengeri merülés alkalmával láthatunk: muréna, tűzhalak, papagájhalak, barrakuda, gömbhal, hatalmas sügér, tengeri kígyó, kékpettyes rája, gyönyörű polycarpa-k és minden korábban más tengerekben már látott trópusi hal! Mikor befejeztük a merülést, visszamentünk megnézni a másnapi kiírást, és széles mosollyal nyugtáztuk, hogy másnap Sipadanra vagyunk hivatalosak! Ráadásul nem is a hajnali 5:30-as túrával (ez 4 merülést jelent), hanem a 8 órással. Ez külön öröm volt, mert a sűrű program és a jetlag miatt nem szenvedtünk túlalvási zavaroktól.

Délután motorcsónakkal vittek át minket Mabul másik oldalára a Froggy Lair-hez. A látótávolság nem volt tökéletes, de kárpótolt minket egy sasrája, 4-5 levesteknős, muréna, kék-fehér színű tengeri csiga, óriás trombitahal kompozíciója. Az ismertetés nem volt bő lére eresztve, és a vezetőnek sürgető volt a fellépése: elsőnek merült le és elsőnek jött ki a vízből. Általában elmondható, hogy bár merülésvezetőik tapasztaltnak tűntek, sok „furcsaságot” láttam: nem használnak „pipát” (légzőcsövet), a fegyelmezés nem erősségük, rajtunk kívül össze-vissza úszkáltak a többiek, pedig a búvárvezetők számtalanszor bizonyították, hogy ők találják meg elsőnek a legérdekesebb látnivalókat, tehát érdemes a közelükben lenni. A csapatban mozgás ismeretlen, a nyomásmérő leolvasásával inkább csak egymást szórakoztattuk a nejemmel, továbbá a maszkot jampi-módon hátrafordítva hordták a homlokukon. Este a mólón ünnepeltük ottlétünket és a pultos hölgynél piňa coladat rendeltünk kikötve, hogy friss gyümölcsből készüljön: elment, visszajött, szöszölt és olyan számlát adott, hogy meg kellett kapaszkodni az asztalban! Hja, a kézimunkának ára van!

SIPADAN! Másnap reggeli után indultunk a SZIGETRE! Különlegességét az adja a helynek, hogy a kontinentális talapzathoz közel, de már a nyílt tengerben 600 méteres tűhegy emelkedik úgy, hogy csak a felső két méter „magasodik” a felszín fölé. A korallszirt koronaként veszi körül a hegycsúcsot (a szigetet) és a szirt dús állatvilága mágnesként vonzza ide a mélyebb tengerek lakóit. Bár odafelé esett az eső (mint általában), ennek ellenére érdekes volt a negyedórás út: repülő halak ugrottak ki a vízből és siklottak a felszín felett, ahogy tonhalak kergették őket. A megérkezést követően a mólónál egy nagyobb naplóban név szerint kellett magunkat regisztrálni. Az első merülőhely a South Point volt a szirt déli részén: a fő látványosság a rengeteg levesteknős, a fehér és fekete foltos szirti, illetve szürke cápa volt. Merülés után kivitt a hajó a partra, ahol a szaletli alatt már várt bennünket a tízórai: tea, gyümölcs és sütemény. A második menet mindig 10.30-kor kezdődik, akkor a White Tip Avenue-höz siklottunk. Az egyes merülőhelyek elnevezésének különös jelentősége van, mivel például Egyiptommal ellentétben, ahol azért kap egy-egy hely valamilyen hangzatos nevet, mert egyszer valaki valami ahhoz hasonlatosat látott (lásd még az arabok „maybe sure” válaszát arra a kérdésre, hogy látunk-e majd delfint-cápát-teknőst a merülés során), itt nyüzsögnek a névadó állatok, és arról nevezik el a helyet, ami a legjellemzőbb! Akárcsak az előbbi helyen, itt is a teknősök és a cápák uralták a terepet csak fordított létszámban, de találkoztunk skorpióhallal és bőröndhallal is. Az ebéd szintén a szigeten a szaletli alatt volt: a lehetőségekhez képest változatos és bőséges. A hús illatára egy termetes varánusz ólálkodott az ebédlő körül és öltögette méretes nyelvét. Szemmel láthatóan hozzá volt szokva az emberhez. Némi pihenés után kezdődött a harmadik mártózás. Ezúttal a Barracuda Pointhoz mentünk. Sajnos mivel az amúgy is mogorva vezetőnk elég gyatrán beszélt angolul, így egy lényeges információ csak a merülés végeztével tudatosult bennünk a motyogásából: erős áramlás van a sziget ezen pontján, amit az ár-apály okoz, ahogy a víz süvít a korallok között, ezért erősen kell kapaszkodni. A korábbi élményeket kiegészítettük a névadó barrakudák ezres rajával, ahogy méltóságteljesen oldalirányban hullámoztak árral szemben egy helyben lebegve. Az pedig különösen látványos volt, ahogy az áramlás nekisodort bennünket a rajnak és szétnyíltak előttünk. Felejthetetlen élmény! Miután sikerült megkapaszkodni, percekig lebegtünk és figyeltük őket. Impozáns látvány! Ráadásul még napóleonhallal is találkoztunk.

Sipadan

Feldobott hangulatban száguldottunk vissza Mabulra és azt terveztük, hogy leszünk olyan „pofátlanok”, hogy másnapra is Sipadanra kérjük magunkat. Egyből az étterem/iroda felé vettük az irányt és legnagyobb meglepetésünkre már ki voltunk írva a másnapi túrára! Szerencsére ismét csak 8 órától. Ennek örömére éjszakai merülést terveztünk. Erre két lehetőség mutatkozott: vagy magunk merülünk a House Reefnél (egy lámpát vittünk magunkkal és egyet bérelni kellett: 35 ringgit), vagy befizetünk hajós merülésre vezetővel fejenként 135 ringgitért. Mi az előbbit választottuk, hogy magunk fedezhessük fel a környéket a saját tempónkban. Mivel a trópusokon olyan hamar leszáll az éj, hogy a szürkületben elkezdett bővített mondatot már csak sötétben lehet befejezni, ezért igyekeznünk kellett a móló megközelítésével és a felszerelkezéssel, hogy még lássunk valamit vízbeereszkedés előtt. A merülés egyetlen érdekessége a tűzhalak voltak, melyek a közvetlen közelünkben úsztak alattunk, hogy a lámpa fényénél zsákmányra találjanak.

Bánatosan szakadt az eső másnap reggel. A Mid Reef függőleges falánál merültünk félhomályban, esélyt adva a mélyből esetleg feljövő nagyobb állatoknak (cetcápa, manta) a találkozásra. Mintha ezen állatok számára lett volna megtiszteltetés a velünk való találkozás. Ez alkalommal azonban elkerült minket a szerencse. Következett a szárazföldi pihenő, majd a Barracuda Point. Felkészülten mentünk az áramlás elébe. Erősen kapaszkodtam, mikor az a hatalmas raj a „szokott” helyéről, a fal külső oldala felől beúszott fölém, a korall szirt fölé. Elképesztő látvány volt, ahogy felettem úsztak az árral szemben, egy helyben, éppen csak annyira, hogy ne sodoródjanak el. Persze megvolt a „szokásos körítés” körülöttünk köröző cápák és jövő-menő teknősök személyében. Ebéd után a South Point várt ránk. Jellemző volt a merülésekre, hogy az átlagos mélység, vagy inkább sekélység 15 méter körül volt, de itt még ezt sem érte el, sőt a túrát egy varázslatos korallmező fölött fejeztük be, ahol olyan dús és sokszínű volt az állatvilág, hogy még egy órát észrevételül el lehetett volna ott tölteni a felfedezés izgalmában. A befejezés kaotikus lett, mert a velünk merülő francia pár társlélegeztetéssel működött már javában és a felszínre emelkedés helyett elúsztak még felfedezni! Némi keresés után a hajó jóval arrébb vette fel őket. (Én biztos letiltottam volna őket a másnapi merülésről.) Lehetőség van továbbá barlangban (Turtle Cave) is merülni, amiről azt tartja a néphit, hogy a teknősök oda járnak meghalni, de valójában csak eltévednek a járatban és megfulladnak. A hely látványossága ebből eredően a teknőscsontok. Az egyszemélyes merülés (búvár+vezető) 400 ringgitbe kerül, míg két búvár esetén 250 ringgit fejenként.

A vacsoránál aznapi vezetőnk, Deniah ült le asztalunkhoz beszélgetni. Kérdeztük a helyiek életéről, a búvárturistákról, a merülésvezetők viszonyáról a turistákhoz és Sipadan mindennapjairól. Nem meglepő módon bizonyos bennünk élő sztereotípiákról kiderült, hogy a világ másik végén is ugyanúgy látják ezeket (pl. az orosz búvárok gyűjtögető, természetkárosító viselkedéséről). Talán mégsem pusztán előítéletek ezek… A szigetről elvivő hajóról majdnem lemaradtunk (bár a csomagunk már fent volt), az egyik bennszülött hevesen integetett és kiabált, mire visszafordultak értünk. Szerencse volt, mert Semporna kikötőjében már vártak ránk, hogy a következő program helyszínére vigyenek.

Epilógus. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy kivételesen szerencsés vagyok, azt kell, hogy mondjam, valójában a búvárkomputerem a legszerencsésebb, mert a barátaim gyakran elkérik túráikra. Így a hazaérkezés után nem sokkal már indult is a Maldív-szigetekre egy 10 napos 25 merüléses hajósszafarira…