Nem egy ókori vakáció történetét tárjuk az Olvasó elé, hanem az európai történelem egy, a nagyközönség által kevésbé ismert fejezetébe, az etruszk tengeri hatalom (görögül thalassokratia) időszakába nyitunk ablakot a víz alatti régészet segítségével. Az etruszkok eredetéről sok elmélet alakult ki az ókortól kezdve (azt azonban bizton állíthatjuk, hogy a magyarokhoz semmi közük). A régészet és a nyelvészet eredményei alapján kijelenthető, hogy a vaskorra kialakult jellegzetes anyagi kultúrájuk (Villanova-kultúra). Fő települési területük Rómától északra, illetve Toscana területén volt. További központjaik Campaniában, a Nápolyi-öböltől DK-re, valamint a Pó vidékén (pl. mai Mantova, Bologna) találhatók. Anyagi kultúrájukra hatással volt a görög és a főniciai művészet (különösen a Kr.e. 8-6. században), az etruszk kultúra pedig átdolgozta ezeket az elemeket, és hatással volt Európa északabbi területeire is (pl. a keltákra). Történetének korai szakaszában Róma is csak egy volt az etruszk városállamok közül. Fordulatos történelmük során a városállamok hol egymással, hol a szomszédos népekkel, vagy éppen a görögökkel háborúztak, végül ők sem kerülték el a sorsukat: a római köztársaság "szövetségeseiként" végezték: először politikai, majd gazdasági, végül etnikai identitásukat veszítették el.

A dél-francia partvidék Kr.e. 7. század végi 6.századi központjaiban nagy számban találtak etruszk eredetű leletanyagot. Ezek többsége amfora, de szintén gyakoriak az ún. bucchero csészék és kancsók (a bucchero kerámia korongolt, felülete fekete, sötétszürke, fényes, törésfelülete is sötétszürke a reduktív égetés következtében, jellegzetes etruszk kerámia az archaikus korban). A ritkább tárgyak közül meg kell említenünk a gyöngyözött peremű tálakat, csészéket, valamint az etruszko-korinthoszi kerámiát (az utóbbi a feketealakos korinthoszi vázák stílusának hatása alatt készült). A lelőhelyek közül érdemes kiemelnünk St. Blaise-t, Lattes-ot, illetve Marseille-t. Az utóbbit Massalia néven Kr.e. 600 körül fokaiai telepesek alapították, furcsa módon Kr.e. 540 előtti amfora leletanyagában az etruszk típusok aránya meghatározó. Fokaia a mai Törökország égei partvidékén található. Mit keres az etruszk leletanyag a Riviérán? A választ a történeti és régészeti források vizsgálatával kapjuk meg.

Az ún. archaikus korban (Kr.e. 8. sz. vége - 480) élénk kereskedelem hálózta be a Földközi-tenger medencéjét. A kereskedelem fő tételei a fémek, a bor és az olaj voltak. A görög és a főniciai városállamok társadalmi, gazdasági és politikai okokból gyarmatok egész sorát hozták létre. Ezek maguk is piaci szereplőkké váltak a későbbiekben. A kereskedelemben, mely elsősorban a tengeren zajlott, a kereslet nagyobb volt a kínálatnál, ezért jelentős haszonra lehetett szert tenni. Néhányan monopolizálni szerettek volna bizonyos tengeri útvonalakat, piacokat, ezért szövetségeket hoztak létre. Karthágó, amely eredetileg egy volt a nyugati főniciai gyarmatok közül, fokozatosan átvette az irányítást a többi főniciai gyarmat felett. Ez a folyamat a Kr.e. 6. sz. első felében felgyorsult. A nyugati főniciai (későbbi pun) érdekszféra fő célja a Gibraltári-szoros, illetve az azon áthaladó út ellenőrzése volt, mely lehetővé tette a Tartessosból (Andalúzia) érkező ezüst és a cornwalli ón kereskedelmének monopolizálását. Másik fontos területük Szardínia és az ottani rézbányák voltak (Kr.e. 545 és 510 között elfoglalták a szigetet). Az ibér félszigeten, Északnyugat-Afrikában, Nyugat-Szicíliában és Szardínián található támaszpontjaikon keresztül úgy tűnt, sikerül is megtartani az ellenőrzést. Az etruszkok a Tirrén-tenger északi térségét igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani, különös tekintettel Elba szigetére és az ottani vasércre. Korzika szintén az etruszk érdekszférába tartozott. Jelentőségét növelte, hogy érintette az a tengeri út, amely az északi etruszk területet a mai Dél-Franciaországgal összekötötte. Ez azért volt fontos, mert a ligur partvidék őslakói, a ligurok kalózkodással akadályozták a part-menti forgalmat (a ligurok álláspontja nem maradt ránk). Dél-Franciaországot vaskori törzsi kultúrák lakták. A terület jelentőségét az adja, hogy a Rhône-Saône tengely, illetve az Atlanti óceánba torkolló Garonne fontos közlekedési folyosó volt.

A görögök először kereskedőként jelentek meg a Szicíliában, Dél-Itáliában a Kr.e. 8. sz. elején. Kr.e. 750 körül a Nápolyi-öböl szomszédságában Kumánál megalapították első gyarmatukat, majd városok egész láncolatát Délen (pl. Tarasz, Metapontion, Lokri, Szibarisz) és Szicília keleti partvidékén (pl. Szürakuszai). Bár Szicíliában és Campaniában voltak "súrlódások" a három oldal között, de a status-quot a fokaiaiak borították fel a Kr.e. 6. sz. első felében. Kr.e. 600 körül alapították Massaliát, Kr.e. 565 körül Alaliát Korzika keleti partjánál. A fokaiai expanzió nem csak a dél-francia partvidéki etruszk pozíciókat érintette, hanem az Ibér-félsziget partvidéke, és ezen keresztül az atlanti-út felé irányult (pl. Emporion, a mai Ampurias, valamint további támaszpontok alapításával). Kr.e. 545-ben a perzsák által ostromlott Fokaiát evakuálták és a város lakóinak többsége a gyarmatokon, főleg Alaliában telepedett meg. Az eseményekről Hérodotosz, görög történetíró is részletesen beszámol. Ezt követően mindenki számára világossá kívánták tenni, ki a térség új ura és minden szomszédjukkal háborúba keveredtek, kalóz akciókkal blokkolták a riválisok kereskedelmét. Kr.e. 540 körül váratlan esemény történt: a karthágóiak és az etruszkok (elsősorban Caere városállama, a mai Cerveteri volt érdekelve) szövetséget kötöttek és egyesült flottájukkal megtámadták az alaliai telepeseket. Mindkét fél jelentős veszteséget szenvedett el, de a fokaiaiak kénytelenek voltak ismét menekülőre fogni. Egy részük Massaliában és más korábbi gyarmatokon telepedett meg, egy nagyobb csoport megalapította Eleát (Velia) Dél-Itáliában. A 6. sz. végén az etruszkok és itáliai szövetségeseik offenzívát indítottak Kuma ellen is, de ez sikertelen volt. Végül tengeri hatalmukat a kumai-szürakuszai egyesült flotta törte meg Kr.e. 474-ben. 540 és 474 között a Tirrén-tenger északi és középső térségében etruszk tengeri hatalomról beszélhetünk. A tengeri hatalom elvesztése nem érintette végzetesen az etruszk civilizációt, mivel északi, szárazföldi expanziójuk révén elérték az Adria partvidékét, illetve az alpesi hágókon keresztül a "barbár" kontinens belsejébe vezető útvonalakat. Az etruszk-főniciai együttműködés látványos megnyilvánulása az a lelet, amelyet Caere "nemzetközi kikötőjében" Pyrgiben tártak fel: három aranylemezre írt feliratról van szó, amelyeken az etruszk Thefarie Velianas etruszk és főniciai nyelven örökítette meg felajánlását az etruszk Uni, a főniciai Asztarté istennőnek, a lelet Kr.e. 500 és 480 közé keltezhető.
Kevés a remény arra, hogy az alaliai, vagy kumai tengeri csaták relikviáira bukkanjunk a víz alatt, az etruszk tengeri kereskedelem emlékeit azonban számos helyen megtalálták, a következő részben ezeket mutatjuk be.

Irodalom:
Hérodotosz: Görög-perzsa háború, I. könyv, Caput 163-167.
Pallottino, Massimo: Az Etruszkok. Budapest, 1980
La bataglia del Mare Sardonino, Oristano, 1999 (kiállítási katalógus)
Christofani, Mauro: Etruschi, una nuova imagine. Firenze, 2000.

Etruszkok az Azúr-parton II. - kezdődik a nyomozás a víz alatt

Cikkünk előző részében röviden összefoglaltuk az etruszk tengeri hatalom időszakát és a dél-franciaországi etruszk kereskedelmi jelenlét történeti hátterét, néhány régészeti bizonyítékát. Ezen a ponton lép be a víz alatti régészet.
Mivel Dél-Franciaországban volt a könnyűbúvárkodás bölcsője, nem meglepő, hogy számos hajómaradványt, rakományt ismerünk, amelyek a Kr.e. 6. sz. folyamán kerültek a tenger fenekére. Természetesen Olaszországból, az etruszkok törzsterületéről is vannak adataink. Sajnálatos módon a könnyűbúvárkodás talán a kelleténél gyorsabban és kontroll nélkül terjedt el ezekben az országokban, amelyet a víz alatti örökség is megszenvedett. Az Elba szigete és az etruszk partvidék közötti Giglio-nál fosztogató kincskeresők találták meg először az archaikus roncsot (archaikus kornak a Kr.e. 8. sz. vége - nagy görög és főniciai gyarmatosítási hullám - és a Kr.e. 480 - a szalamiszi csata - közötti időszakot hívjuk). Nagyrészt ki is fosztották, a rendőrség és a vámőrség segítségével a leletek egy részét sikerült visszaszerezni, de eredeti összefüggésük elpusztult.

A helyszínen az 1980-as évek második felében tevékenykedő nemzetközi kutatócsoport csak a "maradékot" tárhatta fel, közöttük a hajótest töredékeit. Antibes a Côte d'azure gyöngyszeme, a sziklás partok előtt Kr.e. 540 körül elsüllyedt hajót itt is "amatőrök" találták meg és fosztogatták. Sajnos az 1950-es években a francia víz alatti régészet még embrionális stádiumban volt, ezért erről a fontos hajóról sincs megfelelő dokumentáció. A közeli Dattier-i és Bon Porté-i roncsok is inkább áldozatai, mint eredményei a búvárkodásnak. Az újabb, minden tudományos igénynek megfelelő feltárások közül ki kell emelnünk a Pointe Lequin 1A és a Dramont F roncsot (a betűk és a számok azért szerepelnek a névben, mert az adott területen számos roncsot magába foglaló hajótemetők vannak). Marseille-ben, a Jules Verne téren mélygarázs építése során is előkerült két Kr.e. 6. sz. végi hajó a kikötő feltöltődött medencéjéből. Ez a kisebb flottára való roncs abból az időszakból és arról a területről származik, amikor és ahol az etruszk hajósok is tevékenykedtek. Ehhez járulnak még a magányosan és horgonyzóhelyeken talált horgonyok, valamint a magányosan, kisebb csoportokban előkerült amforák.

Bőséges leletanyag áll rendelkezésünkre, amelyet együtt kell értelmezni a településeken, temetőkben, szentélyekben feltárt leletekkel. A kutatás első lépése, a leletek típusba sorolása, majd ennek segítségével a kor- és eredtet meghatározás. Elsőre meglepőnek hangzik, de az etruszk amforák máig érvényes rendszerezését egy francia régész (Michel Py) végezte el dél-franciaországi leletanyagok vizsgálata alapján. Ennek az volt az oka, hogy az egyébként "közönséges" amforák "egzotikus" importként jobban felkeltették a francia kutatók érdeklődését (és talán a két nép lelkülete is másképpen viszonyul a rendszerezéshez). Py négy fő csoportot különített el. Ezek kronológiailag egymást követik. A 3. típus egy nagyobb és egy kisebb méretű altípusra (A és B) osztható. A legtöbb amfora ezekbe a típusokba tartozik a hajókon és a dél-francia szárazföldi összefüggésekben is. A kutatás jelen állása szerint elsősorban bort szállítottak bennük. A görög és a latin szerzők előszeretettel állítják be őrjöngő alkoholistának a keltákat, a bor szeretete mellett ebben a kelta harcosoktól elszenvedett sérelmek is közrejátszhattak.

Kisebb mennyiségben a korábban említett bucchero és etruszko-korinthoszi edények is felbukkannak a roncsok leletanyagában. Ezek alapján az említett dél-francia roncsok az 540-510 közötti időszakra keltezhetők, vagyis az alaliai csata után, de még a kumai vereség előtt. Ilyen könnyen összeilleszthető a régészeti és a történelmi kép? Az etruszk amforákat és kerámiát tartalmazó roncsok etruszk hajók voltak? Természetesen a történet ennél bonyolultabb. Szinte mindig előkerültek görög, sőt pun kerámiák is. A "görög" természetesen önmagában is sokszínűséget takar, hiszen valóságban korinthoszi, athéni khioszi, magna-graeciai, massaliai eredetű anyagról van szó. Ezek a központok önálló gazdasággal és politikával rendelkeztek (maga magna-graecia csak egy gyűjtőszó tucatnyi egymással is háborúzó dél-itáliai gyarmatvárosra). Tudjuk, hogy a görögök, etruszkok, punok, amikor éppen nem kalózkodtak, vagy háborúztak egymással akkor kereskedelmi kapcsolatban voltak. A nagy etruszk központoknak (pl. Caere, Vulci) ún. emporionjai voltak a tengerparton. Ezek olyan, politikailag nem önálló települések voltak, melyek kereskedelmi kapuként, amolyan szabadkikötőként szolgáltak. A leghíresebb emporion Naukratisz volt Egyiptomban, a Nílus torkolatában. Itt a telepet alapító keleti-görög kereskedők speciális jogállást élveztek, a kereskedelemért cserébe adóztak a fáraónak. Az etruszk partvidék emporionjaiban is kereskedtek görögök, így aztán korántsem biztos, hogy a Caere, vagy Vulci kikötőjében berakodott áru tulajdonosa is etruszk volt. Az Antibes-i hajó egyik publikációjának címében ez áll: "egy etruszk, görög, vagy főniciai hajóroncs", ugyanis a domináns etruszk amforák mellett mindkét másik kultúra jelen van.

Hogy lehet rendet rakni ebben a káoszban? Ne feledjük el, hogy nagyon kevés bizonyíték alapján szeretnénk egy kiterjedt, összetett rendszer történetét felgöngyölíteni. A kaotikus érzés inkább abból ered, hogy csak információ-töredékeink vannak. Ez idővel, a kutatások előrehaladtával egy kicsit változhat, de jó adag kutatói kreativitásra is szükség van. Ezért szeretjük sokan ezt az időszakot. Az értelmezést két irányból is megkezdhetjük: az egyik, hogy a kereskedelem rendszerét elemezzük, a másik, hogy a roncsok leletanyagát nézzük át ismételten, és ebben keresünk kulcsokat.
Két elképzelés alakult ki az archaikus kor mediterrán kereskedelmét illetően. Az első a homéroszi eposzok és Hésziodosz költeményeinek sovány dokumentumaira épít. A hajósok kikötőről kikötőre jártak a part mellett, hasznot, lehetőséget lesve adtak-vettek mindenhol. Ez a kereskedő, és hajója egy mozgó árus, illetve úszó bolt. Egy ilyen hajó rakományában minden előfordulhat azokról a területekről, ahol a kereskedő valaha is járt.

A másik lehetőség egy szervezettebb, strukturáltabb kereskedelem. Ebben a kikötőknek, piacoknak hierarchiája van, egyes kereskedők csak a nagy emporionok között mozognak. Egy ilyen hajó rakománya nagy tömegű (értékes) és viszonylag homogén (jellegét és/vagy berakodási helyét tekintve). Más kereskedők a központokban beszerzett árukat terítették szét a központok vonzáskörzetében. A több évtizedes régészeti kutatás inkább a második rendszert támasztják alá. Számos emporionban folytak kutatások, ahol a nagykereskedők nyomait is megtaláljuk. Különösen értékesek azok a leletek, amikor egy forrásokból is ismert kereskedő feliratos fogadalmi ajándéka kerül elő emporionokban. A legismertebb ilyen személyiség az aiginai Szósztratosz (az archaikus Onaszisz?) volt. Hérodotosz is megemlékezik gazdagságáról, ugyanakkor Gravisca-ban, Tarquinia emporionjában találtak egy fél horgonydúcot (görög márványból), amelyet az aiginai Szósztratosz ajánlott fel Apollónak.

Mellesleg maga a dúc a legnagyobb ismert példányok között van, bizonyára hatalmas hajó is tartozott hozzá. Sokan a különféle exportált görög edények aljára karcolt SOS jelzést is vele hozzák összefüggésbe. A Kr.e. 6. századból ismerünk kölcsönszerződéseket, tanúk előtt lebonyolított, részletekben teljesített adásvételeket, csupa olyan dolgot, amely egy összetett (mediterrán értelemben) világgazdasági rendszer működéséhez szükségesek. Miben különbözhetett a Graviscából induló Szósztratosz hajója és rakománya egy etruszk hajótól és rakományától? Sorozatunk záró fejezetében ez is kiderülhet!

 

Etruszkok az Azúr-parton III. - ahol van még mit kutatni

Sorozatunk előző két részében megvizsgáltuk a dél-francia partvidéken előkerült nagy számú etruszk lelet problematikáját. Megállapítottuk, hogy ezek a leletek az etruszk tengeri kereskedelemmel lehetnek összefüggésben. Láttuk azt is, hogy a Kr.e. 6. századra egy összetett "világkereskedelmi rendszer" jött létre a mediterrán világban. Továbbra is kérdés, hogy miként tudjuk kimutatni ebben a nemzetközi, multi-kulturális világban az etruszk hajósok és kereskedők jelenlétét?

Forduljunk egy kicsit el az amforáktól és más kereskedelmi árucikkektől, és vizsgáljuk meg a hajókat, illetve a hajózás "infrastruktúráját". Az ókori hajóépítészet alapelvében tért el a középkori és koraújkori hajókétól. Míg az utóbbiak esetében a bordák, vagyis a váz szerkezet tartja a palánkot (a deszkákat a bordákból álló vázhoz szögelték), az ókorban a palánkot húzták fel először, majd utólag helyezték be a bordákat (palánkra épülő hajók). A palánkokat ebből következően nem a váz tartotta, hanem az őket összeerősítő illesztés. Ennek két fajtája volt: Az első esetben a deszkák széleibe lyukakat fúrtak és ezeken keresztül kötéllel "összevarrták" őket (innen jön a varrott hajó elnevezés). A másik megoldás szerint a deszkák éleibe csaplyukat véstek, majd az ebbe beütött fa csappal rögzítették egymáshoz a szomszédos deszkákat. A fa csapokat gyakran a felületükre merőlegesen beütött faszeg rögzítette. Ezt a megoldást csapolásos-faszögeléses rögzítésnek hívjuk. A valóságban a varrott hajóknál is alkalmaztak csapokat, de azok ritkábban voltak elhelyezve és hengeresek voltak (tehát nem rögzítették őket faszeggel).

Mit mondanak a roncsok? A Kr.e. 7. századra keltezett, a spanyolországi Mazarrón-nál föníciai jellegű rakománnyal elsüllyedt hajó varrott technikával készült. Még a bordát is kötéllel rögzítették a palánkhoz. A Giglio-nál etruszk és görög rakománnyal a Kr.e. 580 körül elsüllyedt hajó néhány fennmaradt maradványa szintén varrott. A Marseille-ben a Jules Verne tér ásatása során két hajót találtak. A kisebbik teljesen a varrott koncepció szerint készült, a nagyobbiknál már a csapolás szerepe is jelentős. Mindkét hajó a Kr.e. 6. sz. utolsó évtizedeire tehető. A varrás számára kifúrt lyukak kis tetraéder alakú üregekből indulnak. Ez a tulajdonság a Bon Porté-i (D-Franciaország) archaikus hajóval rokonítható. A Gelánál (Szicília) feltárt görög rakományú hajók (Kr.e. 500-480), valamint az 5. sz. végi Ma'agan Michal-i (Izrael) hajóknál a varrás az orr és fartőke körüli kényes területre redukálódik. Mi áll ennek a hátterében? Vajon az egyes központok tradíciói közötti különbséget látjuk, vagy a hajóépítészet időbeli fejlődését? Talán mindkettőt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy hajó nem a lelőhelyének hajóépítészetét reprezentálja, hiszen az elsüllyedés helye esetleges. A rakomány és az építési hely, de még a legénység nemzetisége (a hajók adásvétele és bérlete miatt) nem kell, hogy egyezzen. Tendenciák ugyanakkor lehetnek. Érdemes megemlíteni, hogy az Adrián a varrott hajók az egész ókorban, sőt a középkorban is jelen voltak, valószínűleg az illír örökség részeként. Szembetaláljuk magunkat a régészet örök problémájával: a rendelkezésre álló információ túl kevés a bizonyossághoz.

Egy másik kapaszkodót a horgonyok is nyújthatnak. Megfigyeltük, hogy a kőhorgonyok, illetve részben a kődúcok is (ld. korábbi írásunkat a Búvárinfóban) típusokba sorolhatóak, ezek (legalábbis egy részük) keltezhető. A 7.-6. századi horgonyoknál megfigyeltük, hogy méretükben (a kőhorgonyoknál a tömeg, a dúchorgonyoknál a hosszúság a mérvadó) tendenciák vannak. Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen mindenféle méretű horgonyt találunk, hanem a leletanyag néhány mérettartományban csoportosul. Három ilyen kategóriát különítettünk el: kicsi, közepes, nagy. Mivel a horgonyok és a hajók mérete között összefüggést feltételezhetünk, ez a három kategória három "hajóosztályra" enged következtetni. Szerencsés módon néhány roncsról ismerünk horgonyt, így az elmélet megerősítést nyert. A rakományok méretében is hasonló szórást találunk: vannak kicsi 30-40 amforát szállító bárkák, 200-400 amforát szállító hajók és ezer, vagy annál is több amforát szállító óriások. Hogy segít ez a továbblépésben? Ha visszatérünk a rakományok vizsgálatához, azt látjuk, hogy a kis hajókon általában megtaláljuk a helyi központ áruit, a nagy hajók viszont "nemzetközi" jelegűek. Ha figyelembe vesszük azt a megfigyelést, hogy a kis horgonyok általában olyan kőből készültek, amelyek az előkerülési hely körzetéből ismert (jó példát nyújtottak erre a Nápolyi-öböl vulkanikus anyagú horgonyai), akkor visszaköszön a kereskedelem szervezéséről az előző részben bemutatott kép. A nagy kereskedelmi központok között nagy méretű hajók szállították az árut. A központokból a vonzáskörzetükben található kisebb kikötőkbe már kis méretű hajókon osztották el az árut, ebből következően az egyes rakományféleségek már keverednek egymással (hiszen a rakomány a közeli nagyobb kikötőben állt össze). Ez azt is jelenti, hogy a kis méretű hajók a helyi kereskedelmet szolgálták ki, valószínűleg helyben is készültek. Az áttörést tehát abban látjuk, hogy a helyi, kisméretű hajókon keresztül a lokális tradíciókat kell először megállapítani, majd ezek alapján a megfigyelések alapján már nagyobb biztonsággal lehet nyilatkozni a nagyobb hajók eredetéről. További támpontot nyújthat a rakományok elrendezése is. Megfigyelhető ugyanis, hogy a berakodásnak rendszere volt. A kisebb, törékenyebb kerámia edényeket (pl. csészék) gyakran nagyobb tárolóedényekbe helyezték. Lehetséges, hogy az általános tendenciák mellet egyszer majd egy-egy hagyományra visszavezethető "berakodási rendszert" is rekonstruálni tudunk. Sajnálatos módon azonban jelenleg nem áll rendelkezésünkre megfelelő mennyiségű összehasonlító anyag. Különösen kétségbeejtő a helyzet, ha arra gondolunk, hogy ebben az időszakban a történetírók számos városállamot neveznek meg haditengerészettel rendelkező központként, márpedig ez hajóépítő műhelyekre és helyi tradíciókra utal.

Zsákutcába jutottunk? Egyáltalán nem! Arról van szó, hogy közelről tudtuk megfigyelni milyen tudomány a régészet. Gyakran éveket, évtizedeket kell várni, mire az újabb kutatások, módszerek, ötletek fényében el lehet dönteni egy kérdést, vagy akár csak előre tudunk lépni. Ebben a tudományban fontos minden megfigyelés, tehát úgy kell dokumentálnunk, hogy generációkkal később is használhatóak legyenek azoknak a kutatóknak, akik más szemszögből tekintenek az anyagra. Milyen távol áll mindez a kincsvadászok "lelet-kitermelő" mentalitásától!

Állíthatjuk egyáltalán, hogy etruszk hajók, kereskedők fordultak meg az Azúr-parton, vagy az etruszk árut a görög kereskedők közvetítették? Bizton állíthatjuk, hogy igen. A hajókon ugyanis gyakran találtak olyan tárgyakat, amelyek nem a rakomány részét képezték (pl. főzőedények, mécsesek, amelyek használat nyomát mutatják, csészék, korsók, néha feliratokkal). A roncsok között vannak olyanok, ahol a "legénységi tárgyak" között az etruszk eredetűek dominálnak. Lattes-nál (a Rhône torkolatától nyugatra) egy városias "bennszülött" központban etruszk felirat is előkerült, ráadásul egy hölgyé. Valószínűleg nem kereskedő, vagy matróz volt, hanem a két terület elitje közötti szoros viszonyt reprezentáló házassági kapcsolat révén került ide a távol Itáliától. Egy Emporion-nál (Ampurias, Spanyolország) feltárt 6. század végi ólomlemezre írt kereskedelmi feljegyzés vizsgálatakor kiderült, hogy a lemezt már korábban hasonló célra használták, csakhogy akkor etruszk betűkkel írtak rá!