Néhány szilánk a búvárkodás történetéhez

Minden búvároktatási rendszer tananyagában szerepel egy fejezet a búvárkodás történetéről és ebben több-kevesebb szó esik a Cousteau előtti időszakról. Alábbi írásunkban - a teljesség igénye nélkül - néhány olyan érdekes adatra szeretném felhívni a figyelmet, melyek eddig csak szűk körben voltak ismertek.

A Kr.e. 80 körül keltezhető Madrague de Giens-i (Dél-Franciaország) amfora-szállító hajó roncsán szokatlan jelenséget dokumentáltak: a "mindössze" 21 méteren található roncs rakományában üres területeket figyeltek meg. Az itt dokumentált kődarabok alapján azt feltételezik, hogy ókori roncsmentő búvárok a "könnyen" elérhető felső rakományrétegeket megpróbálták kiemelni. A ballasztkövek használata szabadtüdős merülésre utal. Szintén a Kr.e. 1. századra keltezhető egy Ostiában (Róma kikötővárosa volt a Tiberis torkolatában) előkerült dombormű, melyen egy nagyméretű Hercules szobor kiemelését ábrázolják. A tengerbe esett tárgyak, roncsok mentése tehát viszonylag elterjedt lehetett. A korabeli búvárokra két feliratos emlék is utal. Az egyik szintén Ostiában került elő, amely a birodalom elsőszámú kikötője és tengeri kereskedelmi központja volt, tehát logikus, hogy itt megtaláljuk a búvárok nyomát.
A Kr.u. 2. századi votív (vallási) sztélé (kőlap) felirata szerint a városban búvárok testülete (corpus urinatorum ostiensium) működött. Tehát a búvárkodás elismert hivatás volt, amelynek szakmai szervezete (corpus) is működött. A búvárokat urinator-nak nevezték, munkakörülményekről a Giens-i roncs ballaszt-kövein kívül az is sokat mond, hogy az urina magyarul vizeletet jelent... Rómában a folyami kikötő övezetéből is előkerült egy talapzat, amely a tiberisi búvárokat említi. A római korban több nagy kikötőben is alkalmazták a vízben kötő betont és a fából épült zsalukat. Valószínűleg nem alaptalan az a feltételezés, hogy a beton platformok és pillérek építésekor is alkalmaztak búvárokat.
A következő két adat a koraújkori Franciaországból származik. 1692-ben Cherbourg közelében XIV. Lajos flottája 15 hajót veszített el egy katasztrófa során. A veszteség olyan nagy értéket képviselt, hogy a 496 ágyú, tömérdek ágyúgolyó és egyéb felszerelési tárgy mentését maga a tengerészeti miniszter irányította az elkövetkező évtizedben.

A flotta Le-Havre-i bázisáról küldték a búvárokat. Az óceán hideg vize különösen megkeserítette életüket. A munka serkentésére a király nevében különleges jutalmat ígértek minden egyes ágyú után. A néhány fennmaradt dokumentum ellenére nincs pontos adatunk az alkalmazott technikáról, de Diego Ufano 1613-as metszete egy lehetséges módszert mutat be, ugyanakkor a búvárharang használatát is feltételezhetjük.

A roncsmentés elvileg jövedelmező tevékenység volt, legalábbis a fővállalkozónak. Guillaume Le Roy 36 éves Le Havre-i búvár XIV. Lajoshoz 1708-ban írott kérvényéből ugyanakkor az derül ki, hogy maguk a búvárok korántsem jártak ilyen jól. Le Roy ugyanis 30 hónapja elmaradt fizetéséért könyörgött. Levelében említ több olyan roncsot is, ahonnan ágyúkat mentett ki. A La Hogue-i roncsok közül a Soleil Royalról 19, a Jay Sauvéról 14 ágyút mentett ki ugyanabban az évben stb. A levélből az is kiderül, hogy 15 éves korában kezdett el búvárkodni.
Minden bizonnyal lappanganak még kéziratok, rajzok, amelyek a búvárkodás korai történetét gazdagíthatják. Különösen érdekesek lennének azok az emlékek, amelyek közvetlenül, vagy közvetve magára a búvármunkára utalnak, mint például a Giens-i roncson tett megfigyelések. Reméljük, a jövőben ezen a téren is bővülnek ismereteink, és ígérjük, hogy ezeket megosztjuk a T. Olvasóval is.

Irodalom:
L'Hour, M. - Veyrat, É: La Mer por Mémoire. Archéologie sous-marine des épaves atlantiques. Paris, 2005
Pomey, P. (szerk.): La navigation dans l'antiquité. Aix-en-Provence, 1997