NEMI-TÓ: KERESIK CALIGULA HARMADIK HAJÓJÁT 1. RÉSZ
Kutatók egy csoportja aktívan keresi Caligula császár kétezer éves harmadik luxus állóhajóját, amely feltételezésük szerint a dél-olaszországi Nemi-tó mélyén fekszik. A hagyomány szerint a hajót az ókori Róma egyik leghírhedtebb uralkodója vad orgiák megrendezésére használta. Nemi polgármestere, Alberto Bertucci a rendőrség alkalmazásában álló búvárokkal és az olasz polgári védelmi hivatal tisztviselőivel összefogva kezdeményezte a tó átkutatását. Az ókori Róma harmadik császára, Caligula rövid, három éves uralkodása az ókor egyik legvéresebb rémuralmaként vonult be a történelembe, amely szintén hírhedt unokaöccse, Nero „országlását” is túlszárnyalta.
Caligula fiatalkorát hadvezér édesapja Rajna menti táborában töltötte, ahol maga is mini egyenruhát öltve készült a felnőtt kor megpróbáltatásaira. A katonák kisméretű csizmájáról (caliga) nevezték el Caligulának, vagyis Csizmácskának. Császárként vérszomjas gyilkosságairól, hedonista hajlamairól, megzabolázhatatlan egójáról és őrült ötleteiről vált ismertté (ennek egyik legismertebb példája, hogy konzullá nevezte ki sikeres versenylovát Incitatust). Ezeket az információkat persze (részleges igazságtartalmukat nem megkérdőjelezve) érdemes megfelelő kritikával kezelni, tekintve, hogy a történetek lejegyzői sok esetben jól körülhatárolható politikai igényeket elégítettek ki a császárokra rávetített rémtörténeteikkel.
A kutatók úgy vélik, a merénylet áldozatává vált császár hajóját halála után szándékosan süllyesztették el, hogy eltüntessék költekező és züllött életmódja egyik legfőbb bizonyítékát. A közel három évtizeddel Caligula halála után született neves történetíró, Suetonius leírásából tudjuk, hogy a hajó nagyjából hogy nézhetett ki. Leírása szerint „tíz evezősoros hajókat csináltatott, tatjukat drágakővel rakatta ki, szivárványszínű vitorlák feszültek rajtuk, tágas belsejükben meleg fürdőmedencék, csarnokok, ebédlőtermek sorakoztak, de még szőlőtőkék és gyümölcsfák számára is volt hely bőven: a kora délutáni óráktól kezdve itt tanyázott Caligula, és zeneszóval, kartánc-kísérettel járta be hajóin Campania partvidékét.” [Kis Ferencné fordítása]. (Ezek a hajók nem csak drága és fényűző berendezésűek és díszítésűek voltak, de a kor legnagyobb hajóin felhasználták az ókori világ tudásának javát, többek között olyan általunk kevéssé ismert újításokat mint a csapágy (melyet addig Leonardo da Vinci találmányának hittek), szivattyú (görög), csővezeték zárócsappal, hypocaustum (talajfűtés), padlómozaikok, padlófűtés, vízmerítő, mozgótengelyű horgony, különleges hajóépítési módszerek (méreteinél fogva) és sok minden más. Egyesek azt is feltételezik, hogy a jó állapotban megmaradt szegeket eredetileg galvanizálhatták. Szerk. megjegyzése)
A kutatók bizakodóak a hajó fellelésével kapcsolatos esélyek tekintetében, különösen azért, mert egy 71 és egy 73 méter hosszú, Caligulának tulajdonított hajót is találtak már a tóban az 1920-30-as években. A hajót azután találták meg, hogy Mussolini utasítására lecsökkentették a vulkanikus tó vízszintjét. A két hajó felszereltsége ámulatba ejtette a kutatókat, mivel az elefántcsont- és gyémántintarziás, színes mozaikpadlókkal kidekorált luxushajók a kor legmodernebb berendezéseivel voltak felszerelve, többek között talajfűtéssel, szivattyúval, dugattyús pumpákkal és mozgótengelyű horgonnyal. A hajókat egy, a tó melletti múzeumban őrizték, egészen addig, míg a második világháborúban egy tűzvész el nem pusztított azokat, ám a hajók egyes részei még ma is megcsodálhatók a római Museo Nazionale Romanóban.
A tónak azt a részét azonban, amelyet most kutatnak át, nem szivattyúzták ki a Duce idején. A kutatást egy 16. századi búvár, Francesco de Marchi inspirálta, aki a búvárharang egy korai változatával ment le a víz alá, hogy megkeresse Caligula hajóit. Bartucci elmondása szerint de Marchi arról számolt be, hogy a tó túlsó oldaláról (ahol a másik két hajót megtalálták) hozott fel értékes tárgyakat, és említést tett egy 122 méter hosszú hajóról is, azóta pedig több halász is arról számolt be, hogy azon a helyen egy hajóhoz kapcsolódó tárgyakat hozott fel.
Búvárok már korábban is keresték a hajót, az iszap miatt azonban mindössze 15 centiméteres a látótávolság a tó mélyén, ám egy új technikai berendezés csodára lehet képes. Bertucci szerint amennyiben bebizonyosodik, hogy a hajó tényleg ilyen hosszú volt, az azt jelenti, hogy megtalálták a világ első tengerjáró luxushajóját.
NEMI-TÓ: KERESIK CALIGULA HARMADIK HAJÓJÁT 2. RÉSZ – KORÁBBI KUTATÁSOK
2017. ÁPRILIS 25
A Nemi-tó (olaszul: Lago di Nemi, latinul: Nemorensis Lacus, egyéb neve Diana tükre, latinul: Speculum Dianae) egy kis méretű, körkörös, vulkanikus tó a Lazio tartományban. Rómától délre, 30 kilométer távolságban helyezkedik el. Neve a tartomány legnagyobb településéről származik. Felszíni terület 1,67 négyzetkilométer, legnagyobb mélység 33 méter. A Nemi-tó környéke az az antik világban misztikus hely volt. Diana szentély állt a tó partján, ezért a tavat a rómaiak Diana tükrének is nevezték, mert a partján álló szentélyből csodálatosan tükröződött a hold a tó felszínén.
Erre a viszonylag kis tóra építtetett két évig tartó kemény munkával Caligula pazar pompával, drágaságokkal díszített állóhajókat. Caligula császár (teljes nevén Caius Iulius Caesar Augustus Germanicus, született Antiumban, Kr. u. 12. augusztus 31. – meggyilkolták Rómában, Kr. u. 41. január 24.) a Iulius–Claudius-dinasztia Róma első császári családja harmadik tagja volt, három évig (37 és 41 között) tartott pazaló, vérgőzős, s talán nyugodtan mondhatjuk őrült uralkodása.
Caligula hajóink felkutatására tett korábbi kísérletek
Elsőként Prospero Colonna bíboros vetette fel a két hajó kiemelésének gondolatát, hogy méltóképpen szemléltessék az olasz zsenialitást. A kor nagyszerű humanistája, Leon Battista Alberti is részese volt a vállalkozásnak 1446-ban. Ő fedezte fel – kristály ablakkal felszerelt búvárharangot használva – a tó mélyén fekvő két hajót. Egy úszó platformról köteleket, végükön vaskampókkal eresztettek le a tóba és csörlők segítségével szerették volna a hajókat kiemelni. Néhány töredéket találtak mindösszesen.
A hajók megkeresésének második kísérletre majdnem száz évvel később, 1535-ben került sor Francesco Demarchi (1504–76) vezetésével. Tevékenységének eredménye az a megállapítás volt, hogy kétséget kizáróan a Kr. u. 1. századból származó római hajók voltak. Ő volt az, aki először használt „búvárruhát”, amely fából készült, vaskarikákkal összefogott búvárharang volt, a kezeket és a lábakat szabadon hagyva tudott mozogni a segítségével. (???)
Három évszázad telt el a harmadik kísérletig. Ez a hosszú idő sok kárt okozott az egykori hajók roncsaiban: részben az idő rombolta azokat, részben viszont emberek emeltek ki alkatrészeket, gerendákat és tárgyakat azokról. A következő felfedező Annesio Fusconi volt, aki egy úszóplatformot és egy 2,5 méter átmérőjű búvárharangot – amelyben 8 búvár számára volt hely – használt. E szerkezet segítségével mozaikpadló, márvány, oszlop és terakottacső darabokat emeltek ki. Amikor a csörlők segítségével ki akarták emelni a hajókat, azok elszakadtak, de a rossz időjárás is véget vetett a kalandnak. (Vélhetően ez egy Halley-fele levegőfrissítésű búvárharang volt. A kép illusztráció. Szerk. megjegyzése)
Eliseo Borghi 1895-ben az Orsini hercegi család és az Oktatási Minisztérium engedélyével egy átfogó kutatásba kezdett a területen. (Az Orsini család egy olasz nemesi család az egyik legbefolyásosabb fejedelmi család a középkori Itáliában és reneszánsz Rómában. A családi hagyománya szerint az Orsiniak az első római császárok, a Julio-Claudian család leszármazottai. Szerk. megjegyzése) E kutatás eredményeként megtalálták az első hajót és a kormánylapáthoz tartozó nagyobb bronz kormányrudat, majd különböző vadállatok bronzfejeit (Lenti képen.) emelték ki. Egy halász útmutatását követve 1895. november 18-án sikerült a második hajó helyét is meghatározni. Erről a hajóról származó bronzkéz a tó partján fekvő Museo delle Navi Romane múzeumban ma is látható. Felice Barnabei, az Antikvitás és Szépművészeti Főosztály igazgatója 1895. november 15-ei jelentésében leírta, hogy a kiemelt műtárgyak elegendő bizonyítékot szolgáltatnak a két hajó létezésére vonatkozóan és felhívta a figyelmet a roncsok további pusztulásának elkerülésére. Az Oktatási Minisztérium az Olasz haditengerészetet kérte fel a hajóroncsok kiemelése lehetőségének vizsgálatára. (Eliseo Borghi búvárának felszerelésének a rajza az alábbi képen látható. A feltételezések szerint a búvár a fejének bólogató mozgásával jutott a háton lévő tartályból – onnan pumpálta ki – a levegőt. Vélhetően a tartályba egy tömlőn keresztül jutott friss levegő. Szerk. megjegyzése)
Vittorio Malfatti, a haditengerészet mérnök alezredese a hajóroncsok hosszas és részletes kutatás után a kiemelés lehetőségéről egy tanulmányt írt. Ebben a kiemelésük egyetlen lehetséges megoldásaként a tó lecsapolását javasolta. Amennyiben nem tudjuk a hajókat a felszínre emelni, akkor a tó felszínét kell lesüllyeszteni a hajókhoz, vonta le a végső következtetést Malfatti. Megállapította, hogy az első hajó a parttól 50 méterre, 5-12 méter mélységben fekszik. A hossza 64 méter, vitorlarúdja 20 m, a hajó bordázatát a tavi iszap meglehetősen jól konzerválta. A második hajó mintegy kétszáz méterrel arrébb, 15-20 méter mélységben nyugodhat. Ez utóbbi 71 méter hosszú és 24 méter széles volt. Malfatti a tó lecsapolásához egy nagy földalatti csatornát tervezett, amely a tó vizének levezetésére szolgált volna. Az elgondolással 30 éven át nem foglalkozott senki.
Később ismét előkerült Caligula hajóinak megmentésének a terve. Egy bizottságot állítottak fel 1926-ban, amelynek feladata a tólecsapolás technikai megoldásának vizsgálata volt. Arra a megállapításra jutottak, hogy Malfatti terve az egyetlen kivitelezhető lehetőség. Benito Amilcare Andrea Mussolini, a Duce 1927-ben utasította Guido Ucelli régészt, hogy a haditengerészet segítségével csapolja le a krátertavat, s mentse meg Olaszországnak a hírhedt császár páratlan antik történelmi értékeit. A tó lecsapolása 1928. október 20-án kezdődött meg. A kiszivattyúzott vizet négy hatalmas vízvezetéken vezették el egy hatalmas víztározóba, amelyet a római kori vízvezeték bejáratánál alakítottak ki. A római vízvezetéken a hegyet átfúrva a környező völgybe vezettek el. Előbb két szivattyúházat építettek, majd úszópontonra szerelt két hatalmas szivattyút üzemeltettek a gigantikus méretű akció végéig.
Az első hajó részei 1929. március 28-án emelkedtek ki a vízből, szeptember 3-án pedig teljes pompájában kiemelkedett a hajó. A felfedezés igazi világszenzáció volt, eloszlatta a kishitűek összes kétségét a hajók létezésére vonatkozóan. A Brit Királyi Haditengerészet és hajógyárak képviselői is meglátogatták a helyszínt. A hajónak állványzatot készítettek, majd négy lefektetett sínen vontatták ki a tó partjára. A második hajó 1931. június 10-én emelkedett ki teljesen a tó vizéből. Addig mintegy 40 millió köbméter vizet szivattyúztak ki. Mintegy hét havi átmeneti szünet után a munkálatok a második hajónak a víz fogságából történő kiszabadítására 1932. március 28-án kezdődtek és október 13-án fejeződtek be, a szárazra vontatással.
A tavi iszap kétezer éven keresztül csodálatosan konzerválta a hajókat. Felmerült azonban, hogy hogyan lehet egy kiállításnyi méretű hatalmas hajót megvédeni. Először rongyokkal takarták be, de rendkívül gyors ütemben száradt ki a hajószerkezet. Végül az Oslo-i Múzeum viking hajóinak tartósítására szolgáló módszert alkalmazták. Növényi kátrányt oldószerben hígítottak fel és azzal kenték be a felületet többször. Az olasz állam megóvásuk érdekében fedett múzeumot épített.
Caligula két, elsüllyesztésük után közel ezerkilenczáz évvel ismét a napvilágra került hajói azonban szomorú végét értek. A jó állapotban megmaradt, a tó partján felépített múzeumban lévő hajókat a második világháború végén, 1944. május 31-én a német csapatok a térségből való kivonulásukkor felgyújtották. Más források szereint a páratlan leletek pusztulásáért nem a németek a felelősek, hanem egy amerikai légitámadás bombázása és az Alban-hegyi szövetséges áttörés ágyútüze. Ezt az USA (természetesen) tagadja... A múzeumot 1951-ben újíttatta fel az olasz állam, amelyben jelenleg a korábban a felszínre emelt bárkadíszítéseket lehet megtekinteni.