Körkép a víz alatti régészetről

Szinte már szokásosnak tekinthető, hogy a Búvárinfó évzáró számában egy értékelő, ös-szefoglaló cikk jelenik meg a víz alatti régészeti kutatásokról. 15 év folyamatos hazai tevékenység után időszerűnek érem egy nagyobb léptékű összefoglaló és kitekintő közreadását.

A magyar víz alatti régészet kezdetét nehéz meghatározni, hiszen attól is függ, melyik aspektusát hangsúlyozzuk ki. Rómer Flóris, akit általában a magyar „régészet atyja” címmel illetünk már a 19. század közepén leírt olyan lelőhelyeket, amelyek részben a Duna medrében voltak, tehát víz alatti régészeti örökségünk elemei. 1884-ben, a mai Szlovénia területén, Vrhinkánál az Osztrák-Magyar Monarchia katonai búvárainak segítségével végeztek folyami kutatást egy római lelőhelyen, sikerrel. A jogfolytonosság miatt ez is búvártörténelmünk része, és még az is kiderülhet, hogy a résztvevők között magyar nemzetiségű katonák is jelen voltak. Az 1950-es, 60-as évekből jól ismert Rádai Ödön úttörő munkássága, aki régészetileg érdekes helyszíneket is felkeresett. Ugyanebben az időszakban élénk mederkotrási munkálatok zajlottak országszerte, ennek következtében néhány fontos lelet múzeumaink gyűjteményébe került (pl. egy aranytál Visegráddal szemközt). Az 1980-as években Gaál Attila és Szabó Géza szekszárdi régészek irányításával nagy léptékű és eredményes víz alatti feltárás zajlott a Tolna-megyei Bölcske mellett egy római kori épület maradványainál. Az előkerült római oltárok nagy számuk, felirataik miatt komoly tudományos visszhangot keltettek. A szervezeti keret és a szakmai beágyazás szempontjából mérföldkő volt a Búvárrégészeti Szakosztály megalakulása a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat keretében. Ezek az „előzmények” időnként saját korukban nem tudtak folyamatosan fenntartott tudományos életet, kutatási projekteket generálni, de együttesen megteremtették azt a közeget, amely beágyazta ezt a speciális szakterületet mind a szakmai gondolkodásba (régész és búvár vonalon egyaránt), mind a közvélekedésbe. Ennek köszönhető, hogy térségünkben Magyarország a folyami víz alatti régészet központja, minden nehézség ellenére is. 2002-től a legkülönfélébb szervezeti formák keretében végezzük a víz alatti kutatásokat. A finanszírozás általában hiányos, de szerencsére mindig tudtunk támaszkodnia a hazai búvártársadalom érdeklődő tagjainak segítségére. A számtalan lelőhely és lelet mellett a legfontosabb az, hogy folyamatosan jelen voltunk a hazai vizekben, és ezt a hazai és nemzetközi szinten is kommunikáltuk.

Ha megnézzük a nemzetközi, elsősorban európai közeget, akkor egyértelmű trendeket lehet meghatározni. A technika fejlődésével elérhetővé váltak a tengerek és óceánok mélyebb vizei. Elterjedtek és olcsóbbá váltak a roncsolásmentes kutatási módszerek. A digitális technológiáknak hála a dokumentációkészítés terén is hatalmas előrelépés történt. Ma már nem is kelt akkora visszhangot, ha műszeres felderítéssel nagy mélységben érintetlen lelőhelyre bukkan egy kutatócsoport, majd ezt követően robot tengeralattjárókkal felméri, dokumentálja. Az „olcsóság” természetesen relatív, sokmilliós költségű műszerekről beszélünk, ráadásul ezeket kint a tengeren, nagy méretű hajókról kell üzemeltetni. A fejlett technika azonban már nem csupán a hadseregek kiváltsága. Ez aztán újabb veszélyt hozott magával: aki megengedheti magának a technikát, szinte bárhová elérhet a víz alatt, a „hullámsír” nyugalma és biztonsága odalett. Néhány nagy nemzetközi cég ipari szintre emelte a kincskeresést, a tudományos, örökségvédelmi szempontokat kevéssé szem előtt tartva. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtized az UNESCO víz alatti kulturális örökséget védő egyezményének diszkrét diadalmenetét hozta magával. Az egyezmény célja – többek között – jogilag rendezni a nemzetközi vizekben található kulturális örökség birtoklásának, kutatásának kérdéseit (és ezt a szakma javára teszi). Egyre több ország csatlakozik az egyezményhez, bár néhány nagy, mint az USA, vagy Oroszország ezt nem hajlandó megtenni (ennek hátterében azonban politikai, katonai megfontolások állnak, a két hatalom elég „örökségbarát” arcát mutatja a nemzetközi porondon).

A folyami kutatások iránt nagy az érdeklődés, de továbbra sem tolonganak a régészek azért, hogy belevessék magukat a nagy barna levesbe. Rendszeres kutatás Franciaországot és Magyarországot leszámítva Szlovénia és Lengyelország egy-egy régiójában zajlik. Együttműködést ugyan kialakítottunk osztrák és horvát partnerekkel, de Ausztriában az alpesi tavak őskori cölöpfalvainak UNESCO Világörökség címe elvitte a figyelmet és az energiát a folyókról, Horvátország pedig az Euró-Mediterrán térségben szeretne vezető szerephez jutni, ezért központjukat Zadarban hozták létre, partnerségüket a mediterrán régióban bővítik sikerrel.

A régészeti örökségvédelemben a válság és a veszélyeztetettség két olyan fogalom, amely megalapozottan divatos a konferenciák címében. Az ipari halászat (fenékhálók) és újabban a nyersanyagkutatás, a vezetékek fektetése komoly kihívást jelent a víz alatti lelőhelyeknek. A hálók képesek fizikailag is letarolni egy-egy területet. Az építkezések, kitermelések megváltoztathatják az áramlási viszonyokat, amelynek következtében korábban biztonságban lévő roncsok vállnak az erózió prédájává. A kincskeresésről már beszéltünk, a háborúk, polgárháborúk, terrorizmus hatása inkább másodlagosan jelentkezik. A dzsihádistáknak egyszerűbb volt egy-egy múzeumot, romterületet kifosztani (és a tárgyakat feketepiacon eladni), mint a felkészültséget és technikát igénylő víz alatti lelőhelyeket prédálni. A háborús körülmények között sajnos nagy térségben állt le a kutatás, vagy éppen a halovány kezdeti erőfeszítések foszlottak semmivé.

Ha a problémákat és az eredményeket nézzük egyértelműen pozitív a magyar kutatás mérlege. A számos lelőhely és lelet mellett kialakult egy olyan, régészekből és búvárokból álló bővülő kör, amely nyitott az együttműködésre, képes sikereket elérni. Ráckevén ugyan intézményileg még nem tudtuk megalapítani a Víz alatti régészeti kutató- és látogatóközpontot (nagyrészt azért, mert Közép-Magyarországon nem volt elérhető pályázati forrás), de így is folyamatosan kötjük az együttműködési megállapodásokat más területi múzeumokkal, így tudományos értelemben már működik a központ. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen akkreditált keretek között zajlik a régészhallgatók részére egy két féléves víz alatti régészeti bevezető kurzus, a jövő generáció képzéséről tehát gondoskodunk.

Mit várunk jövőre? Szlovákiával és Csehországgal közösen pályázatot adtunk be a Visegrádi alaphoz közös kutatási, oktatási tevékenység szervezésére, amelyet 2018-ban valósítanánk meg. A Nemzeti Kulturális Alap számára egy éves felderítő, dokumentáló projektre állítottunk össze pályázati anyagot, ezzel kapcsolatban is optimisták vagyunk. Dunaújvárosban sikeres évadot zártunk a Szalkisziget térségében talált hatalmas, középkori romterület kutatásában, minden remény megvan a folytatásra. Ráckeve térségében „hivatalból” is folytatjuk a Dunaág és a mai főmeder kutatását. Az ammani (Jordánia) egyetemen tartott vendégelőadásokat követően felkérés érkezett egy az Akabai-öbölben megvalósítandó közös, úttörő jellegű projekt indítására.

Fontosnak tartjuk a jövőben is a kapcsolattartás, a társadalmi bázis szélesítését. Nyitottak vagyunk az érdeklődő búvárok felé.

BÚVÁRINFÓ, 2017. SZEPTEMBER-DECEMBER

Dr. TÓTH J. ATTILA