Dunai régészeti kutatások tanulságai a Csepel-sziget mentén

A nyár végi száraz, meleg idő következtében a Duna vízszintje rendkívüli mértékben leapadt. A meder jelentős felületei kerültek szárazra, közöttük zátonyok és szigetek körüli sekély felszínek is. Az elmúlt években a Csepel-sziget nyugati oldalát határoló Duna-mederben számos figyelemreméltó lelőhelyet és leletet találtunk (malomkő Makádon, római kőfal Szigetújfalunál, 18. századi hajó Ercsinél, illetve újkori hajómaradvány Budafoknál) ám a felfedezések sora az idén folytatódott.

Tököl határából bejelentés érkezett a Hadtörténeti Intézet és Múzeumba egy amerikai bombázó repülőgép roncsáról. A kutatást Polgár Balázs hadirégész kollégám vezette, és az eredmények részben a sajtóban már megjelentek, részben később kerülnek közlésre, ezért itt nem térnék ki a részletekre. A repülőgép szemlézését azonban kihasználtuk arra, hogy a szárazon maradt medret nagyobb területen is bejárjuk. Így bukkantunk egy kő-fa szerkezetre a folyó partján.

Téglalap alakú oldalakra faragott mészkődarabok borítanak egy nagyjából 5X6 méteres területet. A kövek alatt, a vízben 20-30 cm széles fa pallókat láttunk, amelyekhez 2-2 faszeg segítségével a pallók irányára merőleges gerendákat fektettek. A gerendák végei L alakúak (elágazó fadarabokat alakítottak át), így a szerkezet a hajók építésére jellemző képet mutatott). Közelebbről szemlélve kiderült, hogy a pallók találkozási felületén sem kívül, sem belül nincsenek iszkába szegek (tehát tömítés sem volt az illesztéseknél), a jelenség nem lehetett hajó. Feltételezésünk szerint egy part menti kő „platform” lehetett, amely rakodásra, ki- és beszállásra szolgálhatott. Egy 1880-as kataszteri térképen a rév helyénél egy szögletes kőszerkezetet tüntettek fel, igaz, a rév ettől a ponttól délebbre található, így nem ezt az építményt ábrázolták. A 18.-19. századi térképek sok hajómalmot jelölnek a zátonyokkal és szigetekkel szabdalt mederben, valószínűsítjük, hogy a szerkezet ezeket a malmokat szolgálhatta ki (pl. berakodó hely).

A terület leletszegénynek bizonyult, mindössze egy kopott zöld mázas kerámiadarabot találtunk (18. sz. 2. fele-19. sz. 1. fele), és a kövek közé ékelődve egy olvadt vastartalmú darabot (salak, öntecsdarab?). Érdekes jelenség, hogy a szerkezet alján lévő pallókat úgy erősítették egymáshoz, hogy háromszögletű mélyedéseket véstek a szélük közelébe a felszínükbe, és ezekbe a mélyedésekbe furatokon keresztül faszegeket ütöttek be, olyan módon, hogy a szegek vége a szomszédos deszka élébe fúrt lyukba menjen bele. Ez a technika elég ritka, de éppen a közelben található ercsi hajóroncsnál is megfigyeltük. A faszegek használata, a nyersanyagul szolgáló fenyő, valamint a felső gerendáknál alkalmazott vasszegek, a zöld mázas cserép, valamint az ercsi hajóroncshoz kapcsolható különleges faszögelési technika alapján a 18. század végére, 19. század elejére helyeznénk az épít¬ényt. Pontos keltezést majd a dendrokronológiai vizsgálat nyújthat, amelyre még sort kell kerítenünk. Bár a szerkezet feltételezésünk szerint „mindössze” 300 éves, érdekes, a hajóépítészethez köthető technológiája mégis különlegessé teszi. A mészkőblokkok és a fa gerendák együttes alkalmazása távoli párhuzama a dunaújvárosi Szalki-szigetnél tavaly tanulmányozott középkori építménynek (amelynek funkciója ismeretlen, de talán ez a szer¬kezet segít az értelmezésben).

A térképen egyetlen vonallal jelölt folyómeder oldalában a Csepel-szigeti szakaszon több zátony, sziget, feltöltődött mellékág látható. Az egyik ilyen sziget oldalában különleges leletre bukkantunk. A szemlénkre Potháczky Péter bejelentése alapján került sor. A sekély vízben, illetve részben a vízszint felett kirajzolódott egy szögletes körvonalú fa szerkezet. Az első vizsgálat alapján egyértelmű, hogy ez a lelet egy hajóroncs. A vastag tölgy fenékdeszkákhoz faszegekkel rögzítették az egyetlen fa elemből kifaragott L alakú bordákat. A később elvégzett fa meghatározás alapján kocsányos és kocsánytalan tölgyet is felhasználtak, de csak tölgyet. Kulcsfontosságú hajóépítési jegyet is észleltünk: a hajótest aljának és oldalának találkozását egyetlen, L keresztmetszetűre faragott fatörzs elem alkotja. Ez a technika az úgynevezett kiterjesztett monoxyl hajók sajátossága, amelyek Nyugat-, Közép- és Észak-Európában egyaránt előfordultak az ókorban és a középkorban. Magyarországon a legkorábbi ismert hajólelet, a dunaföldvári Anjou-kori hajómalom is ebbe a csoportba tartozik. Az új roncs külső oldalán, a deszkák élénél kitapinthatóak voltak a vas iszkába szögek, amelyek a tömítést tartották a helyén. A hajótest üledékből kilátszó mintegy 7 méteres része egyenes záródású. A valószínűleg hegyes orr a part felé állhat, és kavics borítja. A doboz-szerű test a dunaföldvári hajóval kapcsolható össze, amely a feltételezés szerint egy hajómalom maradványa. Ennél a roncsnál azonban nem kell feltételezésre hagyatkoznunk, ugyanis több malomkő töredék is hever a hajó mellett! A hajófarnál vasszögeket is észleltünk, amelyek a hajófar függőleges falát erősítették. A vasszögek alkalmi használata a 17. századi ráckevei dereglyénél is megfigyelhető, így első feltételezésünk az volt, hogy ez a roncs későbbi a Dunaföldvárinál, a későközépkorra, vagy a török-korra keltezhető. Szerencsénkre a bizonytalanság nem tartott sokáig, ugyanis Dr. Grynaeus András a bordákból vett faminták alapján nem csupán a fa fajtáját tudta meghatározni, de igen jó egyezést talált a közép-magyarországi dendrokronológiai adatsorral is, amely segítségével az utolsó évgyűrű alapján a fa kivágását 1565-re, vagy nem sokkal utána lehet keltezni. Ez a török hódoltság kora a térségben. Evlia Cselebi, a 17. századi török utazó (1660-64 között járt Magyarországon) megemlékezik a magyar Duna-szakaszon működő nagyszerű hajómalmokról.

Végezetül meg kell emlékeznünk egy újonnan megélénkülő, negatív jelenségről. A közösségi oldalakon egyre-másra jelennek meg azok a fotók, amelyeket a kiszáradt mederben bóklászó látogatók készítenek. Ezzel önmagában nincs is gond, hiszen kirándulni, „felfedezni”, fotózni mindenkinek jogában áll, sőt fontos felfedezésekhez is vezethet. A baj az, hogy a felfedező ösztön időnként nem áll meg a fotózásnál és a lelőhelyeket is megbolygatják, esetenként ki is fosztják. Szomorú példa erre a dunaföldvári hajómalom, amelyből az egyik deszkát valaki lefűrészelte. Tökölnél első szemlénk alkalmával rácsodálkoztunk egy szép állapotú (de valószínűleg újkori) fa hordóra. Visszatérésünk alkalmával a hordót darabokban találtuk, szétszórva. Mellette borosüveg, és egy nagyobb gépjármű keréknyomai a sóderban. Ezúton kérek mindenkit, hogy vigyázzunk a folyókra és a benne található természeti és kulturális értékekre akkor is, ha éppen leapad a víz. A régészeti leleteket és lelőhelyeket a törvény is védi, vízszinttől függetlenül. Ha helytelen cselekményt látunk, kérem, hívjuk fel az esetleges elkövetők figyelmét erre is. Az új roncs helyét is azért nem neveztük meg a cikkben, mert ilyen különleges lelet csak ritkán kerül elő, és szeretnénk, ha dokumentálás után a malomkövek közgyűjteménybe kerülnének.

BÚVÁRINFÓ, 2018. MÁJUS-AUGUSZTUS

Dr- TÓTH J. ATTILA