A merülés alkalmával a búvár mindig a környezeti nyomásnak megfelelő nyomású légzőgázt - a kedvtelési célú merülések alkalmával leggyakrabban sűrített levegőt - lélegez be a légzőautomata segítségével. A merülés alkalmával a levegő a búvárnak az életet jelenti. Amennyiben a búvár valamilyen okból nem tudja saját légzőkészülékét használni, úgy nagyon súlyos vészhelyzetbe kerül. A levegőhiányból bekövetkező vészhelyzetek önerőből, vagy társunk segítségével történő megoldását az alternatív levegőellátó rendszerek segítik.

Itt álljunk meg egy pillanatra. A homo sapiens az homo ludens is, s a játszó ember napjainkban egy igen közkedvelt, esetenként elismert személy. Játszunk tehát mi is! Kérem a T. Olvasót, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát! Ez után írjon fel - legalább - öt, különféle elven működő alternatív levegőellátó rendszert anélkül, hogy akár a BÚVÁRINFÓ-t lapozgatná, vagy valamelyik búvárszakkönyvét segítségül hívná. Amennyiben szerepelnek az eszközök nevei a papíron, úgy keresse meg a cikk folytatását!

Bocsánat! Segítségként talán illett volna a Magyar Búvár Szakszövetség "Merülési Szabályzatá"-nak meghatározását ismertetnem. "Az alternatív levegőellátás egy olyan légzést biztosító eszköz, mely szükség esetén lehetővé teszi az első levegőellátó rendszer meghibásodása, vagy levegőhiánya esetén a tervezett merülés legnagyobb mélységéből a szabályos felszínre jutást. Zárttéri merülés alkalmával az alternatív levegőellátásnak a tervezett legnagyobb távolságból történő szabályos felszínre jutás feltételének kell megfelelnie."

A fenti fogalmi meghatározás alapján alternatív levegőellátó rendszernek tekintjük az alábbi felszereléseket:

1. Oktopusz
2. Inflátorreduktor
3. Palack, két csatlakozóhelyes palackszeleppel, két légzőautomatával
4. Önmentő készülék
5. Póni palack - önálló légzőautomatával
6. Kétpalackos, két csatlakozóhelyes készülék - két légzőautomatával
7. Iker légzőkészülék - két légzőautomatával
8. Speciális megoldások

Gratulálok! Remélem mindenki válasza tökéletes, így a "nyereménye" a biztonságos merülés egyik igen fontos elemének ismerete, mely akár életet is menthet! Tekintsük át az alternatív levegőellátó rendszerekkel kapcsolatos legfontosabb ismereteket!

OKTOPUSZ

A kedvtelési sportbúvárok leggyakrabban nyílt, nem hideg (14 celsiusnál magasabb hőmérsékletű) vízben, 10-50 méteres mélységben merülnek. A reálisan megtervezett és a szabályok betartásával végrehajtott merülés esetén, egy levegőellátási problémakor a búvár társa oktopuszának segítségével biztonságosan a felszínre emelkedhet. Oktopusz használatkor a két búvár egy palackból, egy szelepen keresztül, egy első lépcső segítségével kapja a levegőt, ezért az "alternatív" kifejezés csak a "másik" helyen is történhető levegővétel lehetőségét jelenti. Ennek ellenére a nemzetközi és hazai búvár előírások és gyakorlat az oktopuszt alternatív levegőellátó rendszernek tekinti a korábban ismertetett feltételeknek megfelelő merülések esetében.

Az oktopusz a légzőautomata második lépcsőjéhez (tüdőautomatához) hasonló, műszaki megoldásában azonos felszerelés. Tömlöje hosszabb (90-120 cm), mint a második lépcsőé, s általában a tömlő és/vagy a szerkezet élénk színű (leggyakrabban sárga), hogy könnyebben észre lehessen venni. A búvár az oktopuszt-tartóval a búvármellényéhez rögzítve viseli - általában - a derék és a mellkas közötti területen. Léteznek extra hosszú (150-200 cm) tömlők is, ezeket elsősorban merülésvezetők és zárttéri merüléseket végrehajtó búvárok használják. A "hosszú" tömlők elrendezése (viselése) eltér az átlagos hosszúságú oktopuszokétól.

INFLÁTORREDUKTOR

A hazai és nemzetközi búvárszabályok megengedik, hogy az oktopusz helyett inflátorreduktort használjunk. A felszerelésgyártók - valószínűleg - abból a meggondolásból indulhattak ki az inflátorreduktor kifejlesztésekor, hogy a társlélegeztetés meglehetősen ritka feladat a merülések alkalmával. Pont ezért az oktopusz relatív hosszú tömlője egy elakadási lehetőség, továbbá a búvárnak időről-időre figyelmet fordítania annak ellenőrzésére, hogy nem csúszott-e ki a szerkezet a tartójából. Az oktopusz egy plusz tömlőt és "fejet" jelent, tehát súly és térfogat is a búvár számára. (A kisebb és könnyebb felszerelés elsősorban repülőgépen történő utazáskor lehet fontos szempont.) Pont ezért a fejlesztők olyan speciális inflátorfejeket alakítottak ki, melyek nem csak a kiegyenlítő térfogat levegőellátási funkcióit, hanem egy második lépcső feladatait is ellátják. Az egy, hosszú tömlő "megspórolása" lehet, hogy nem tűnik igazán fontos dolognak. Amennyiben viszont arra gondolunk, hogy egy kétpalackos - két légzőautomatával ellátott légzőkészüléket használó búvár 7-8 tömlőjéből meg lehet egyet takarítani, úgy már igen jelentősnek tarthatjuk ez a szempontot is. Az előnyök között kell még megemlíteni, hogy az inflátorreduktor használatakor csökken a meghibásodható felszerelés "részek" száma. Valószínűleg nem fordulhat elő olyan eset sem, - ami az oktopusznál nem ritka - hogy a hosszabb tömlő végén lévő fej a tartójából kicsúszva a fenék homokjától, iszapjától elszennyeződik, s használhatatlanná válik. Igen ritka inflátorreduktor használatakor az oktopuszra "jellemző" eset: a búvár vízbeszállásakor (nagy lépés, hátragurulás, stb.) ömleni kezd belőle a levegő. A tartóban lévő oktopusz gyakran folyamatosan engedi a levegőt, s így a búvár levegőkészletének egy kis része kárba vész. Ez a jelenség sem tapasztalható ennél a felszerelésnél.

Az inflátorreduktor használata esetén a társlélegeztetés úgy történik, hogy a levegővel rendelkező búvár a társának a saját (fő) második lépcsőjét adja át, és maga pedig az inflátorreduktorból lélegzik.

Az előzőekben felsorolt számos előny mellet - természetesen - hátrányai, illetve a használatának sajátosságai is vannak az inflátorreduktornak. Tekintsük át ezek közül a legfontosabbakat!

Az inflátorreduktorral történő felszínre emelkedés lényegesen bonyolultabb, mint amikor oktopuszt használunk. A felemelkedés alkalmával a búvár szájában van az inflátorreduktor, ami a búvármellény kezelésére (feltöltés és leengedés) is szolgál. A mellény feltöltése nem okoz különösebb gondot. Problémát jelent viszont a mellény időről-időre történő leengedése, mivel ilyenkor a szerkezetet ki kell a búvárnak a szájából venni, s fel kell a feje (válla) fölé emelnie, hogy a levegő szabadon el tudjon távozni. A szabályok szerinti felemelkedési sebesség ily módon történő szabályozása, illetve betartása figyelmet és főleg gyakorlatot igénylő feladat. (Ne feledkezzünk meg, hogy az is nehezíti a feladatot, hogy egy másik búvárral, aki - vélelmezhetően - nem a legnyugodtabb állapotban van, "egy rendszert" képezünk: fogjuk egymást és a társunk a mi légzőautomatánk segítségével lélegzik.)

Két fontos dolog, amit az inflátorreduktor technikai megoldásairól tudni kell:
1. Az inflátorreduktorok csatlakozója eltér az "átlagos" inflátor csatlakozótól, ezért eltérő az inflátorcsö gyorscsatlakozója is.
2. Eltérő a kézelőgombok elhelyezése a "hagyományos" inflátorfejekéhez képest.

Az inflátorreduktorból történő légzés alkalmával figyelembe kell venni, hogy a viszonylag rövid bordástömlő korlátozott mozgást biztosít a búvár fejének. A "normál" hosszúságú második lépcső tömlője miatt a búvároknak sokkal közelebb kell lenniük egymáshoz, ami akadályozhatja őket. Pont ezért sok merülésvezető, búvároktató ilyen légzőrendszer esetében extrahosszú (150-250 cm-es extra hosszú) tömlőt használ.

Az inflátorreduktor egy nagyon jó és hasznos felszerelési tárgy. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ennek a magunk, és merülőpárunk életbiztonságát szolgáló eszköznek a működését, használatát meg kell ismerni és ellenőrzött körülmények között be kell gyakorolni.

KÉT CSATLAKOZÓHELYES PALACKSZELEP KÉT LÉGZŐAUTOMATÁVAL

Az oktopusznál és az inflátorreduktornál lényegesen nagyobb biztonságot jelent a búvárnak, ha a palackja olyan szeleppel van felszerelve, melyen két, külön zárható csatlakozóhely van, és ezekre két légzőautomatát szerel. Az ilyen légzőkészülék esetében csak palackból van egy, míg a szelep csatlakozásból, elzáró szerelvényből és légzőautomatából kettő darab van.

Ezt az alternatív levegőellátó rendszert a búvárok általában a mélymerüléshez, a hidegvízi, illetve téli merülésekhez használják. (Megjegyezem, hogy a hazai bányatavakban, tíz méter alatti mélységben történő búvárkodás, illetve a közeli tengerekben - pl. az Adrián - a mélymerülés általában hideg vízben végrehajtott búvárkodást is jelent.) Említésre érdemes továbbá, hogy az MBSZ Merülési Szabályzata ilyen légzőkészülékkel zárttéri merülés végrehajtását is megengedi.

A hidegvízi merüléseknél a nem fagymentes légzőautomaták esetében a második lépcső (tüdőautomata) és az oktopusz egyidejű használata (esetleg még a búvármellény feltöltésére is sor kerülhet) a légzőautomata első lépcsőjének (nyomáscsökkentő) elfagyását okozhatja. Az légzőautomata elfagyás esetén a levegőkiáramlás folyamatos. A folyamatosan ömlő légzőautomata pedig a levegőhiányból származó vészhelyzet (nyilvánvaló, hogy az oktopuszos társlélegeztetésre levegőhiányból került sor) eredményes megoldásának a lehetőségét nagymértékben rontja. (Az e kérdés iránt érdeklődő T. Olvasóknak figyelmébe ajánlom Roith György lapunk 2001. decemberi számában megjelent írását.)

A két különálló légzőautomata az ilyen helyzet kialakulásának lehetőségét gyakorlatilag teljesen kiküszöböli. Azért is növekszik a búvár biztonsága, mivel a zárószerkezet, a csatlakozóhely és a légzőautomata a merülés során jelentkező esetleges hibáinak megoldására egy - viszonylag - egyszerű megoldási lehetőséget ad: el kell zárni a hibás szeleprészt. Amennyiben a búvár a nyílt vízi merülés alkalmával két légzőautomatát használ, az oktopusz "feleslegessé" válik. Nem ennyire egyértelmű a helyzet az inflátortömlő és a palacknyomásjelző műszer esetében. Az ilyen légzőkészüléket használó búvárok véleménye e kérdésben megosztott. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a búvár száraz ruhát használ, célszerű az inflátortömlőket nem egy első lépcsőhöz csatlakoztatni. A két palacknyomásjelző használata mellett és ellen lehet érvelni. A hátrányok közül legtöbben és leggyakrabban a plusz tömlőből származó kényelmetlenséget szokták említeni. Ezzel szemben a két műszer használata a búvár biztonságát nagymértékben növeli, mivel az egyik légzőautomata "kiesése" alkalmával is megmarad a levegőkészlet figyelemmel kísérésének lehetősége.

Fontos és kívánatos, hogy mindenki, aki ilyen készüléket akar használni, előzetesen gyakorolja be az önerőből történő szelep elzárásának módszerét.

ÖNMENTŐKÉSZÜLÉK

Önmentő készüléknek a kis űrtartalmú (1 liter, vagy annál kisebb) szeleppel és légzőautomatával ellátott "mini" palackokból álló légzőkészülékeket nevezzük. Ezek a készülékek már igazi alternatív levegőellátó rendszerek, mert teljesen önállóak és függetlenek az üzemi légzőkészüléktől. Használatuknak egy komoly korlátja van: a mini palack levegőkészlete teljesen feltöltött állapotban is mindössze arra elég, hogy takarékos, de biztonságos légzéssel, 40 méter körüli mélységből a búvár a felszínre tudjon úszni.

Az önmentő készülékeket a nemzetközi gyakorlatban többnyire a búvároktatók, merülésvezetők, mentőbúvárok használják. Ez a felszerelés azonban nagymértékben megnöveli minden búvár biztonságát, főleg, ha meghatározott cél érdekében, 20-30-40 méteres mélységben hajt végre mélymerülést.

A mini palackok anyaga általában alumínium ötvözet, üzemi nyomásuk 200 bar körül van. (Ezekre a palackokra is vonatkozik a hatósági nyomáspróba kötelezettsége!) Általában egyes készülék típusok különféle űrtartalmú palackokkal kaphatók.

A búvárok körében a legismertebb önmentő készülék a SPARE AIR. Ennél a felszerelésnél a palackszelep és a nyomáscsökkentő (első és második lépcső) össze van építve. Használatkor tehát az egész szerkezetet a búvárnak a szájához kell emelnie.

Más műszaki megoldást alkalmaztak az ún. M.A.S. (Micra Air System - gyártó az U.S. Diver) rendszert tervező konstruktőrök. A palackszelepet és a légzőautomata első lépcsőjét összeépítették, a második lépcsőt pedig egy középnyomású tömlő végén - hasonlóan a "normál" légzőautomatákhoz - helyezték el.

Léteznek még más modellek is: az USA-ban népszerű a különféle űrtartalmú palackkal megvásárolható X-TRA készülék.

Az önmentő készülékek palackjának feltöltése egy adapter segítségével a búvár saját, teljesen feltöltött palackjáról történik. A mini palackok nyomásáról (feltöltöttség mértékéről) egy vizuális jelző segítségével lehet meggyőződni.

Az önmentő készülékeknek vannak sűrített levegős és NITROX változatai is.

Az önmentő készüléket - a "szűkös" levegőkészlete miatt - célszerű, ha a búvár zárt állapotban tartja magánál a merülés alkalmával. Amennyiben a merülő személy használni akarja a készüléket, el kell fordítani a palackon a szeleppel összeépített légzőautomatát a kinyitáshoz.

A készülékekhez a gyártók különféle tokokat is ajánlanak, melyek nem csak megóvják az értékes és életbiztonságot szolgáló szerkezeteket, de segítségükkel megfelelően tárolhatók, rögzíthetők a búvár felszereléséhez.

Igen fontos, hogy a búvárok az önmentő készülékek használatát megismerjék és ellenőrzött körülmények között begyakorolják.

PÓNIPALACK - LÉGZŐAUTOMATÁVAL

Az önmentő készülékek kiváló szerkezetek, de igen korlátozott a levegőkészletük. Ezért, ha a búvár a biztonsága érdekében több levegőt kíván elkülönítve magával vinni, akkor egy más technikai megoldást kell alkalmaznia: egy önálló légzőautomatával ellátott kisebb, ún. pónipalackot kell használnia. Ilyen esetben teljesen függetlenek a levegőkészletek és a légzőautomaták, tehát egy "igazi" alternatív levegőellátásról beszélünk.

A pónipalack anyaga lehet alumínium, vagy acél, űrtartalma 2-8 liter, üzemi nyomása - a próbanyomástól függően - 150-300 bar között változhat. (A pónipalackokra is vonatkoznak a próbáztatási szabályok!) A palackokat a búvárok - fő palackjaikhoz hasonlóan - kompresszorral töltik fel. A palackok önálló szeleppel vannak ellátva, melyek egyaránt lehetnek INT, vagy DIN típusú csatlakozásúak.

A pónipalackot a legtöbb búvár a főpalackja mellé rögzítve hordja, bár elképzelhető más megoldás is. A kisebb palack a főpalackhoz történő megfelelő rögzítése fontos és lényeges feladat, nehogy a búvár a merülés során az értékes és életbiztonságát szolgáló felszerelését elveszítse. Vannak búvárok, akik "saját" rögzítést fejlesztenek ki, de léteznek olyan gyári palackfeszítő hevederek, illetve szerkezetek, amit a tervezők e célra alakítottak ki.

A merülés célját figyelembe vevő merüléstervezés levegőszámítása alkalmával a búvár pontosan gondolja végig és tervezze meg a pónipalack levegőkészletének felhasználását. Különösen zárttéri-, vagy dekompressziós merülések esetében lényeges ez a kérdés, melyek végrehajtására a kisebb űrtartalmú póni-palackok nem alkalmasak.

A rendszert a társellenőrzés alkalmával az üzemi légzőkészülékkel azonos módon kell ellenőrizni. A palacknak a merülés során nyitott állapotban kell lennie.

Pónipalackot általában búvároktatók, merülésvezetők, mentőbúvárok, mélymerülő búvárok és egyes roncsbúvárok használnak. Vannak olyan zárttéri merülések (kisebb távolságra történő behatolás, rövidebb időtartamú merülés), melyek esetében a pónipalack használata kielégíti a vonatkozó biztonsági szabályokat.

IKER LÉGZŐKÉSZÜLÉK

Az iker légzőkészülék két egymástól független, szeleppel ellátott palack, melyek mindegyikén egy-egy légzőautomata van. Az ilyen készülék lényege az, hogy a búvárnak a merülés alatt két, egymástól teljesen független levegőellátó rendszer áll a rendelkezésére.

Iker légzőkészüléket a zárttéri merülésekhez és a hosszabb időtartamú dekompressziós merülésekhez használnak a búvárok.

Az ikerkészülék palackjainak nagyságát az adott merülési cél és az alkalmazott levegőtervezési rendszer határozza meg. Az ikerkészüléket leggyakrabban zárttérben használják, ezért a búvárok az alumínium palackokkal szemben az acélpalackokat részesítik előnyben, a kisebb térfogat, a kisebb súly, illetve nagyobb mértékű negatív felhajtó erő, valamint az ellenállóbb külső felület miatt. (Természetesen a palack anyagával kapcsolatban érvényesülhetnek más elgondolások is.)

A palackszelepek esetében a DIN csatlakozás az elterjedtebb, és mondjuk ki, hogy zárttéri merüléseknél e típus a biztonságosabb. Vannak olyan zárttéri búvárok, akik a palackszelep, illetve a légzőautomata első lépcsőjének megóvása érdekében szelepvédő lemezt, vagy kosarat használnak.

A légzőautomatánál, pontosabban annak kiépítettségénél érdemes némileg elidőzni. Értelemszerűen a rendszernek egy darab első lépcsőt (nyomáscsökkentő), egy darab második lépcsőt (tüdőautomata) és egy darab palacknyomásjelző műszert kell tartalmaznia. Könnyen belátható, hogy a második második lépcső, azaz az oktopusz használata felesleges. Érdemes azonban végiggondolni a két második lépcső tömlőhosszának kérdését. Az egyik elgondolás alapján az elakadás veszélyének elkerülése érdekében a lehető legrövidebb tömlőket érdemes használni. Ellentmond ennek a javaslatnak, hogy a rövid tömlővel nehézkes egy társlélegeztetés, sőt, ha a búvárok nem tudnak egymás mellett haladni, akkor gyakorlatilag lehetetlen. Amennyiben ilyen feltételekre számíthatunk, akkor a hosszú (extra hosszú) tömlő használata mellett dönthetünk. Felvetődik ezek után, hogy melyik második lépcsőt szereljük fel hosszú tömlővel. E fejtegetést itt abbahagyom, s a jó és biztonságos megoldás kidolgozását a T. Olvasóra bízom.

Érdekes kérdés az inflátorcső is, lévén a "hagyományos" kiegyenlítőtérfogatok egy inflátor csatlakozóval vannak ellátva. Amennyiben ilyen búvármellényt, vagy gallért használunk, úgy némileg sérülhet a "két teljesen független rendszer" elve. Természetesen van erre is megoldás: számos ún. "kétkörös" búvármellény létezik, melyeknél két inflátor csatlakozóhely található. További elméleti fejtegetésekbe lehetne bocsátkozni a készülék levegőjével történő lebegésbiztosítás, illetve a lebegésbiztosítás témakörében, azonban úgy gondolom, hogy e kérdést nem az alternatív levegőellátó rendszerek keretében kell megtenni, mivel itt a központi kérdés a búvár légzéséhez szükséges levegőbiztosítása. (Ennek ellenére az érintettek részére e kérdéskör átgondolását is javaslom.)

A két légzőautomata "szerelvényeinek" elhelyezése, rögzítése, és a megkülönböztetés lehetőségének biztosítása - még rossz látási viszonyok esetében is - igen fontos kérdések. Úgy gondolom, hogy ezeket a feladatokat minden búvárnak magának kell kialakítania. Egy kérdésről azonban feltétlenül szólni kell. Gyakori, hogy a búvárok az egyik második lépcsőt a nyakukba akasztják. Egyszerűnek tűnik ezt egy vékony zsinór segítségével megoldani. Nem szerencsés, és főleg nem biztonságos ez a rögzítési mód, mert egy elakadás esetén, vagy amennyiben a társnak kell - gyorsan - az automatát átadni, úgy számos probléma forrása lehet ez az "egyszerű" megoldás.

A búvárok a palackokat általában a hátukon viselik, önálló hevederzettel, háttámlával, vagy búvármellénnyel rögzítve magukhoz. A kereskedelemben kaphatók különféle hevederből, vagy fémpántokból lévő, kettős palack összefogására, illetve felfogatására szolgáló szerelvények, bár vannak búvárok, akik maguk készítik el a számukra legmegfelelőbb rögzítőket.

Az iker készülék viselésének egy másik módja, amikor a búvárok az oldalukon "lógatják" a készülékeket. Ezt a módszert "angolozásnak" nevezi a szakzsargon. A palackok elhelyezését alapvetően a merülési hely jellege határozza meg. Az oldalon lógatott készülékek esetében számos sajátos problémára is fel kell készülnie - ki kell találni, meg kell oldani, ellenőrzött körülmények között ki kell próbálni - a búvárnak. Ezek közül - a teljesség igénye nélkül, az említés szintjén - a légzőautomata tömlőinek hosszára, a palackok rögzítésére, valamint a tömlők, szerelvények rögzítésére gondolok.

KÉTPALACKOS, HÍDDAL ÖSSZEKÖTÖTT LÉGZŐKÉSZÜLÉK

Az iker légzőkészülékeket használó búvárban felvetődhet egy olyan igény, hogy a rendelkezésére álló teljes légzőgázkészlethez - legalább is elvben - a légzőautomata cseréje nélkül hozzájusson. (Nyilvánvaló, hogy a rendelkezésre álló teljes levegőkészletet soha nem használhatjuk fel, mert a merülés jellegétől függő szabályok szerinti tartaléknak a merülés befejezésekor a palackban kell maradnia.) Az előbbi elvárás mellett még felvetheti bárki, hogy iker készülék esetén egy zárttéri merüléskor a feles-, vagy harmad szabály teljesítése, illetve betartása meglehetősen nehézkes, hiszen csak többszöri légzőautomata cserével oldható meg. Ez természetesen a légzőautomata különféle egységeinek "váltását" is feltételezi, tehát ez egy újabb tévedési lehetőséget, egy újabb kockázati tényezőt jelent.

Pont ezért sokan a kétpalackos, híddal összekötött, két csatlakozóhelyes készüléket (természetesen két légzőautomatával ellátva) kedvelik és használják. Vitathatatlan, hogy így egy légzőautomatán keresztül a két palack összefüggő gázkészletéhez "hozzájut" a búvár, azonban egy ilyen rendszer nem különbözik lényegében a kétcsatlakozóhelyes - két légzőautomatával ellátott készüléktől. Az "igazi" megoldás az, ha a hídon is van egy elzáró szelep (csatlakozás nélkül) s így megvalósítható a palackok elválasztása, a légzőgáz mennyiségek elkülönítése.

Vitathatatlan, hogy a búvár kedvezőbb helyzetben van egy műszaki probléma (szelep, légzőautomata) alkalmával, még egy "sima" híd esetén is, mint hasonló helyzetben az iker készülék esetében. Az iker készüléknél az egyik rendszer hibája esetén az teljesen használaton kívül kerül. A hidas készüléknél "mindössze" a hibás részt le kell zárni, s az összes légzőgáz a jó légzőautomatán keresztül felhasználható.

Az egyetlen probléma az, hogy mi is a hiba jellege, pontosabban, hogy a rendelkezésre álló légzőgáz készlete nagytömegben ömlik-e a rossz szerkezeten. Amennyiben nem, úgy "nincs nagy baj", el kell zárni a rossz egység szelepét, s a kialakult helyzet alapján az adott körülményeknek megfelelően kell eljárni. (Ez általában a merülés a szabályok szerinti befejezését jelenti.)

Amennyiben a gáz ömlik a hibás rendszerből, úgy a lehető leggyorsabban el kell zárnia a búvárnak a szelepet, mivel a híddal összekötött mindkét palackjának légzőgáz készlete veszélyben van. Kicsi az esély, hogy ezt nem tudja a búvár végrehajtani, de amennyiben ez a helyzet áll elő, úgy a teljes készlet - viszonylag gyorsan - el fog fogyni. Gondolom egy így kialakult helyzetet nem kell részletezni.

Az elzárható híddal rendelkező készüléknél lényegesen lecsökken az esély, hogy a két lezárási lehetőség egyike se működjön. (Természetesen az egy másik kérdés, hogy mi van akkor, ha a búvár nem éri el az egyik elzáró szerkezetet sem. Az elmélet és az ilyen jellegű búvároktatás ezt a lehetőséget kizárja, az élet azonban hozhat meglepetéseket. Biztos rövid gondolkodás után mindenki maga elé tud képzelni egy olyan elakadt, beakadt, beszorult, begabalyodott búvárt, aki nem éri el a palack szelepeit.) Amennyiben a hidat zárja el a búvár, úgy még a hibás palackban lévő gáz elfogyhat. Amennyiben el tudja zárni a hibás szelepet, úgy a maradékhoz hozzájuthat.

Tehát érdemes átgondolni, hogy egy ilyen készülék esetében mi-mikor van nyitva, illetve zárva.

E kicsit hosszúra nyúlt - legalábbis a cikk terjedelmi lehetőségeinek keretéhez viszonyítva hosszú - fejtegetés után elfogadható, hogy a zárható híddal ellátott készülékek "nyújtják a legtöbb lehetőséget a búvár légzőgáz készletének megőrzésére".

Jogosan felvetődhet, hogy itt egy bonyolultabb műszaki szerkezetről van szó, tehát megnövekszik a meghibásodás lehetősége. Ez vitathatatlan, azonban általában mindennek van ára.

A palackszelepek elzárásának kérdéséről már beszéltünk, de feltétlenül szólni kell arról, hogy léteznek olyan szerkezetek, melyek megkönnyítik ezt a feladatot. Az ilyen segédeszközöknek az a lényege, hogy a szelep forgatógombjára csatlakoztatott bovden előre van vezetve a búvár mellére, ami kényelmessé teszi a nyitás-zárás műveletét. (Természetesen megint felvetődhet, hogy egy újabb műszaki eszköz, egy újabb hiba forrása lehet.) A palack szelep nyitását-zárását segítő eszköz darabszámának kérdésével, és hogy melyik zárási helyhez célszerű csatlakoztatni most nem kívánok foglalkozni.

A híddal ellátott készüléket használó búvárok köre, valamint a légzőautomaták kiépítettségének kérdései lényegében megegyeznek az ikerkészüléknél leírtakkal.

Az előzőekben ismertetett készüléket sokan a magyar búvárok között is - sajnos - nem híddal ellátott készüléknek, hanem manifoldos készüléknek nevezik. Indokolatlan ez az elnevezés, mert vagy harminc-negyven éve használunk olyan két palackos készülékeket, melyek híddal összevannak kötve, s ezt korábban így is neveztük.

SPECIÁLIS MEGOLDÁSOK

Az előző részekben bemutattam a sportbúvárok által használt alternatív levegőellátó rendszereket. Vannak azonban olyan alternatív levegőellátó rendszerek is, amelyeket nem a sportbúvárok használnak. Törekedvén a teljességre (de messze nem a teljesség igényével) bemutatok - inkább csak megemlítek - néhány ilyen felszerelést is.

Tömlős légzőkészülék. A tömlős légzőkészülék (idegen szóval nargile) elsősorban az ipari búvárok levegőellátó rendszere, bár esetenként használják a víz alatti régészeti feltárásokhoz és barlangkutatáshoz is. A szerkezet lényege az, hogy a felszínről tömlőn keresztül kapja a búvár a légzőgázt. A levegőellátó rendszer lehet tartály, palack(ok), vagy kompresszor, de leggyakrabban a biztonság érdekében az előzőeket együttesen használjak. A tömlőn középnyomású levegő jut le a búvárhoz, aki légzőautomatán keresztül lélegzi be a környezeti nyomásnak megfelelő nyomású gázt. A tömlős légzőkészülék esetében akkor beszélünk alternatív levegőellátó rendszerről, ha egy légzőautomatával ellátott palackkal is el van látva a búvár. Általános gyakorlat az is, hogy a búvárhoz két egymástól független tömlőn jut le a levegő, és két légzőautomata áll a rendelkezésére. Természetesen ilyen esetben is alternatív levegőellátó rendszerrel van dolgunk. Kézenfekvő a további megoldás is: két légtömlő és egy független palack. (A készülék használatával, részeivel, kiegészítőivel, az esetleges problémákkal, azok megoldásával e helyen nem kívánok foglalkozni.)

Újralégző készülékből és "hagyományos légzőkészülékből" álló légzőgáz-ellátó rendszer. Sok magyarázatot nem igényel a szerkezet, mindössze annyit érdemes megemlíteni, hogy a Dräger cég egyes NITROX-os újralégző készülékeinél alkalmazzák ezt megoldást. (Nem kívánok foglalkozni azzal, hogy a különálló palackban milyen légzőgáz esetében melyek a használat és a biztonság szabályai.)

Valószínűleg közismert a T. Olvasók előtt, hogy a mélymerüléseket végrehajtó technikai búvárok a merülés különböző szakaszaiban különféle gázkeverékeket használnak. A többféle gázkeverék használata a merüléstervezést meglehetősen bonyolulttá teszi, és ezért különféle számítógépes levegőtervező programok használata nélkül nem is megoldható a feladat. A tervezés alkalmával a technikai búvárok készítenek egy vészhelyzeti tervet, melynek az a lényege, hogy egy légzőgáz "kiesése" esetén hogyan kell az eredeti tervet módosítani, mikor, milyen gázkeveréket kell használni. Lényegében a vészhelyzeti tervet felfoghatjuk "alternatív levegőellátó rendszernek", (első olvasatra biztosan bizarrnak tűnik a gondolat), mivel egy gáz "kiesése" esetén egy másik gáz használata szolgál alternatív "levegőforrásul".

Jó és biztonságos merüléseket kívánok!