Múltidéző, avagy búvárfelszerelések házilag


1. rész

A többnapos búvártúrákon este, az éjszakai merülés után érdekes beszélgetések szoktak kialakulni. A búvárok a napi élmények felelevenítése, megbeszélése után általában mesélnek korábbi érdekes merüléseikről, tapasztalataikról, búvár érdekességekről. Gyakran szóba kerülnek régmúlt búvártörténetek is, különösen, ha már 30-40 éve merülő beszélgetőpartner is van a társaságban. A hazai búvárkodás kezdeti évtizedeinek történetei közül vannak olyan témák is, melyek megítélése megosztja a társaságot. Ezek közé tartozik a búvárfelszerelések házilag történő elkészítése. Napjainkban már szinte elképzelhetetlen, hogy egy búvár otthon maga áll neki felszerelést építeni, legyen az egy bonyolult szerkezet, mint egy légzőautomata, vagy egy egyszerűbb, mint például egy légzőcső. Előfordulhat még, igaz, „fehér holló” lehet, hogy egy filmes-fotográfus búvár saját igényeinek megfelelő, nagyteljesítményű lámpát készít, de ez sem túl gyakori már. Ezzel szemben 30-40 évvel ezelőtt a magyar búvárok körében igen gyakori volt a legkülönfélébb felszerelések házilagos előállítása. (Emlékeztetőül, a magyarországi könnyűbúvárkodás kezdetének Rádai Ödön 1953-ban - saját készítésű maszkjában, Chambre Attilával történő – merülését tekintjük.) Jogosan mondhatja bárki, mások voltak azok az idők, nem gyártottak még itthon búvárfelszereléseket, s külföldről nehéz volt a beszerzésük. Megint mások mondhatják azt, hogy mi magyarok nagy barkácsolók vagyunk, miért pont búvárfelszereléseket ne próbáltunk volna készíteni magunknak. Egyik állítást sem lehet elvetni, de egyik sem állja meg teljes mértékben a helyét. Különösen az, hogy a búvárfelszerelés házilagos előállítása magyar sajátosság. Búváremlékek után kutatva találtam egy érdekes írást, mely egy, a hawaii gyöngyhalászok által használt búvárszemüveg (angolul goggles, Fernez féle szemüvegként is ismert) elkészítéséhez ad – műszaki rajzokat is tartalmazó – útmutatást. A cikk keltezése 1940. szeptembere és az írás az USA-ban kiadott Modern Mechanix című magazinban jelent meg. Úgy tűnik tehát, hogy a búvárfelszerelések barkácsolása nem kizárólagosan magyar szokás volt. (A barkácsolást nem rossz értelemben használom, s a továbbiakban sem ilyen célzattal fogom tenni.) Azonban nem ez volt az első, a víz alatti világ felfedezését segítő felszerelés házilagos gyártási útmutatója a nevezett újságban.


Így készíthet házilag búvárszemüveget

Már 1932-ben közölt egy – szintén méretezett műszaki rajokat tartalmazó – elkészítési útmutatót a Modern Mechanix, mely alapján otthon bárki merülő sisakot és a levegőellátását biztosító pumpát készíthetett. Ezek a merülő sisakok ebben az időben népszerűek voltak, melyek használóit a magazin több írásában is bemutatta. Megjegyzem, hogy William Beebe is ilyen sisakban kezdte meg az általa „sekélyeseknek” nevezett tengerpartokon a merüléseket. (W. Beebe munkáságáról lapunk előző, júliusi számában jelent meg egy írás.) A merülő sisak nem maradt sajátos amerikai búvárfelszerelés, eljutott Európába is, sőt, hazánkba is. Rádai Ödön az Ifjú Technikus 1956. szeptemberi számában „Békaemberek magyar vizeken” című cikkének két fotóján, valamint a „Kalandok a tenger mélyén” című könyvében is láthatók az amerikaihoz hasonló sisak. Összegezve leszögezhetjük, a búvárfelszerelések házi előállítása nem egy magyar különlegesség, vagy sajátosság volt.


Búvársisak tervrajza házilagos kivitelezéshez

Korábban említettem, hogy Rádai Ödön saját készítésű maszkjában hajtotta végre az első merülését. Ezt a maszkot egy külföldi folyóiratban látott fénykép alapján készítette, ami azért némi fejtörést jelenthetett számára. Lehet, hogy az első maszkjának elkészítési nehézségei miatt az Ifjú Technikusban írt cikkében Rádai – többek között – egy vázlatot is közölt a maszk ablakának tömítéséről. (A vázlaton a maszk „szoknya” alumíniumból (!) volt. Nem lehetett irigylésre méltó az ilyen maszk használója, elképzelve, hogy milyen nyomokat hagyhatott az arcán a rányomódó perem.) A búvárfelszerelések házi elkészítéséről az Ezermester című újság 1960. májusi számában már használható rajzokat és leírást közölt. Sőt, egy csutorával ellátott légzőcső elkészítésének titkaiba is beavatta az érdeklődőket.

Könnyen lehet, hogy az eddig elmondottak – leírtak – nem győzték meg a T. Olvasót, hogy a búvárfelszerelések házilagos elkészítése nem kizárólagosan magyar specialitás volt. Az említett Ezermester cikk megjelenése után alig több mint egy évvel a német Hobby című folyóirat talán eloszlatja a kételyeket. A lapban a neoprén búvárruha házilagos elkészítéséről szóló cikk található. Az írás részletesen bemutatja a búvárruha elkészítésének módszerét, szabásmintát közöl a ruha felső- és alsó részéhez, sőt a csuklyához és a csizmához is. A cikk kép melléklete bemutat egy házilag készült neoprénruhát és a ruha felvételének módszerét. Ezek után úgy gondolom, hogy „bizonyított”, hogy nemcsak nálunk hódoltak – voltak rákényszerítve – a búvár elődeink a felszereléseik saját maguk által történő előállítására.

Az Ezermesterben megjelent cikkben két vázlatot is közölt Rádai a fényképezőgép vízmentes tokjának elkészítéséhez. Találunk azonban más a magyar folyóiratban is a víz alatti fényképezőgéptok elkészítéséhez útmutatást. A FOTÓ című folyóirat 1956. III. számában Bezzegh László – Berty Imre a Fényképezőgéppel a víz alatt című cikkükben, a víz alatti fotografálás alapvető kérdései mellett, útmutatást adtak – egy fényképet és egy vázlatot is közöltek – a vízmentes tok elkészítéséhez. A szerzők szerint a legegyszerűbb módszer, ha a fényképezőgépet egy ablakkal ellátott gumizsákba helyezi a víz alatti pillanatokat megörökíteni szándékozó búvár. (Lényegében a leírtakhoz hasonló, kismélységben használható – igaz, nem gumiból, hanem átlátszó, erős műanyag fóliából készülő – vízmentes zacskókat a mai napig gyártanak és forgalmaznak cégek.) A víz alatti fényképezőgép tok házilagos előállítása sem magyar specialitás, hiszen az első víz alatti fotográfusok maguk készítették, készíttették el azokat a szerkezeteket, melyekbe helyezett gépükkel a felszín alatti világba indultak. Nyilvánvaló, hogy Louis Boutan, vagy John Erest Willamson sajátkészítésű szerkezetekkel készítette felvételeit. Tudjuk azt is, hogy Hans Hass első víz alatti fényképezőgép tokját egy műlakatossal készítette 1938-ban, s Cousteau és társai is házilag barkácsolták az első víz alatti fényképezőgép burkolatokat az 1940-es évek legelején. A víz alatti fotografálás házilag készített, barkácsolt eszközeinek bemutatását hosszan lehetne sorolni, de talán – egyenlőre – ennyi is elég.


2. rész

Írásom előző részében bemutattam, hogy a búvárfelszerelések házilag történő elkészítése nem egy kizárólagos magyar sajátosság, hiszen az USA-ban a Modern Mechanix című népszerű magazinban már 1932-ban, illetve 1940-ben ún. hawaii, vagy Fernez féle búvárszemüveg, búvársisak és levegőellátó pumpa elkészítéséhez műszaki rajzokat is tartalmazó cikkek jelentek meg. A magazin más víz alatti eszközök - így például vontatható egyszemélyes tengeralattjáró - dokumentációját is közölte. Neoprén búvárruha házilagos elkészítésének útmutatója is fellelhető egy 1960. körüli német folyóiratban. A hazai búvárfelszerelések barkácsolásával kapcsolatban három írást (Rádai Ödön az Ifjú Technikusban 1956-ban megjelent cikkében maszk és víz alatti fényképezőgéptok vázlatát, 1960-ban az Ezermester maszk és légzőcső műszaki rajzát közölte, míg a FOTÓ című folyóirat még 1956-ban fényképezőgép tokozásra adott ötletet.) említettem az előző részben. A cikk előző részét a Modern Mechanix rajzaival igyekeztem szemléletesebbé tenni. Úgy gondolom, hogy egy ilyen visszatekintésben, a búvártechnika múltjának egy érdekes, s kevéssé ismert részét bemutatni szándékozó írásban nem csak illendő, de lényeges is, hogy az egykori hazai sajtóban megjelent képekből is válogassunk. A túloldali összeállítás az előzőekben említett három írás képeiből válogat.

A képeket nézegetve kitűnik, hogy míg Rádai inkább csak szemléltetés céljából a megoldás lényegét tartalmazó vázlatot adott közzé írásában, addig az Ezermester egy pontos, méretezett – fogalmazhatunk úgy is, hogy „gyártásra alkalmas” – műszaki rajzot közölt. Hazánkban a maszkok házilagos barkácsolásának nehézségei azonban nem sokáig akadályozhatták a víz alatti világ felfedezésére induló első könnyűbúvárokat – akkor még békaembereknek nevezték őket –, mivel az Ezermester cikkével közel azonos időben Kőszegi István gumifeldolgozó kisiparos megkezdte azok gyártását. Kőszegi maszkjáról a Békaemberekben (Básta-Chambre-Miller, 1962.) az alábbiakat olvashatjuk: „A hazai búvárszemüveg gyártásban való úttörő munka a már említett Kőszegi István érdeme. (A könyvben előzőleg az uszonnyal kapcsolatban említették a szerzők Kőszegi nevét. – Szerk. megjegyzése) A magyar búvárszemüvegek, az uszonyokhoz hasonlóan felveszik a versenyt az eddig használt német (német alatt NDK-t kell érteni – Szerk. megjegyzése) és a lengyel szemüvegekkel, sőt bizonyos tekintetben felül is múlják azokat.”

Említésre érdemes, hogy a Békaemberek című könyv több búvárfelszerelés házilagos elkészítéséhez ad több-kevesebb útmutatást, rajzokkal, vázlatokkal megkönnyítve a barkácsolást. A könyvben találunk – többek között – útmutatást a légzőcső, búvárkés, vízmentes óra(tok), ólomöv és súlyok, búvárruha elkészítéséhez.


3. rész

Úgy tudjuk, hogy az első, mai értelemben vett sűrített levegős légzőkészüIékes merülést a Balatonban 1954. nyarán Gömöry Pál vitorlásversenyző hajtotta végre. A magyar búvártörténeti szempontból kiemelt jelentőségű merülés – ismeretem szerint – hazánkba először, polgári felhasználási célra, az MTA Tihanyi Biológiai Kutatóintézet részére beérkezett eredeti, Cousteau-Gagnan féle légzőautomatával felszerelt, francia gyártmányú légzőkészülékkel történt. A kedvtelési célú sportbúvároknak ezekben az években gyakorlatilag nem volt, vagy csak nagyon korlátozottan volt lehetőségük a szocialista gazdaság sajátosságai miatt – e kérdéssel itt és most nem kívánok foglalkozni – hivatalosan gyári légzőkészülékhez jutniuk. Az MHS búvárklubok megalakulása után is viszonylag kis számú, többnyire szocialista gyártmányú (NDK, legyen, szovjet) légzőkészüléket utaltak ki, vagy vásárolhattak még ezek a szervezetek is. Érthető tehát, hogy azok, akik merülni akartak, egyénileg, vagy csoportosan légzőkészülék, elsősorban légzőautomata barkácsolásába kezdtek, hogy ne csak szabadtüdős merülések során tudjanak eljutni a vízfelszín alatti világba. A házi gyártású légzőautomaták, légzőkészülékek korszaka az 1970-es évekig tartott.

Az egyénileg készített légzőkészülékek kapcsán feltétlenül szólni kell egy egészen különleges és sajátos megoldásról. Szirtes György 1963-64-ben – akkoriban az FTSK Delfin Könnyűbúvár Szakosztály, 30 éve pedig a Korall TBK tagja, illetve elnöke – édesapja segítségével egy olyan légzőkészüléket készített, melynek palackjait autópumpával lehetett feltölteni. Félórányi kemény pumpálás 15-20 bar nyomást eredményezett, melyből következtethetünk, hogy a sűrített levegő mennyisége – a két, szintén házilag gyártott palack űrtartalma kb. 8 liter volt – milyen rövidke idejű merülésre volt elegendő. (Úgy gondolom, hogy a pumpás légzőkészülék is bizonyítja elődeink mérhetetlen elkötelezettségét a búvárkodás iránt, ami – szerintem – illő, hogy elismerést és tiszteletet érbesszen irántuk bennünk.)

Voltak akkor is, akik mertek nagyot álmodni, s nem egy házilag elkészített készülékben gondolkodtak, mellyel ketten-hárman – a közös munkákban résztvevők – merülhettek. A FERFA légzőautomatákról Mészáros Gyula, Magyarország legidősebb nehézbúvára mesélt. (Történetét, s egyedülálló, rendezett kortörténeti jelentőségű dokumentumtárából a rendelkezésre bocsátott fotókat tisztelettel ezúton is megköszönöm, jó egészséget kívánva.) Néhai Farkas Ferenc, a kiváló műszaki ismeretekkel és gyakorlattal rendelkező búvár, a BHG, a Ganz-Mávag műszaki vezetője, majd később a Csepel Búvárklub vezetője az 1950-es évek végén tervezett egy kéttömlős hátreduktort. (Érdekesség, hogy Farkas Ferenc tervezett és készített egytömlős hátreduktort is.) A szerkezet igényes kivitelű volt, így egyes munkafázisokban mások is segítették munkáját, de lényegében a sorozatban készülő légzőautomaták elkészítését, szerelését, beállítását és próbáját mind-mind a búvárok körében csak FERFA néven becézett Farkas Ferenc végezte. FERFA többnyire otthon, nem ritkán éjszakákon át dolgozott a „konyhaműhelyében”. A légzőautomata az Úttörő nevet kapta, melyből több sorozat készült el. A fontos felszerelés olyan jó minőségben és küllemben készült, hogy azt felajánlották a honvédség részére, sőt, a hazai technikai eszközök exportőrének, a FERUNION Vállaltnak is - sikeresen.

A képen a légzőautomata honvédségi bemutatója, előtérben Farkas Ferenc a búvárral, háttal, bőrkabátban Mészáros Gyula.


4., befejező rész

Írásom előző részében bemutattam néhai Farkas Ferenc által fejlesztett-készített kéttömlős FERFA hátreduktort. Ez – mint az előző részből kiderült – egy sikeres és a gyári légzőautomatákkal is méltán versenybe szálható szerkezet volt. Kevésbé ismert, hogy Farkas Ferenc készített egytömlős hátreduktort is (képünkön).

Az egytömlős hátreduktor nem FERFA találmánya volt, olvashatunk a Békaemberek című könyv 27. oldalán ilyen, a Dräger cég által gyártott Delphin elnevezésű légzőautomatáról. Ezek a légzőautomaták egyszerűbb szerkezetek voltak, mint kéttömlős társaik, s valószínűleg azért nem terjedtek el, mivel a műszaki megoldásuk miatt csak kisebb mélységig – a könyv szerint legfeljebb 25 méter mélységig – voltak használhatók. Az viszont biztos, hogy használtak egytömlős FERFA reduktort magyar búvárok is, amit a hivatkozott könyvben szereplő fotó (ld. lejjebb) tanúsít. A felvétel az Adrián, a dorogi és BHG-s búvárok az 1950-es évek végén (?) szervezett túráján készült. Jól látható, hogy a középső búvárnak egytömlős hátreduktora van.

Az 1960-70-es években több más sikeres kísérlet is történt légzőautomaták házi előállítására, melyeknek a polgári (nem MHSZ) búvárklubok is aktív szereplőik voltak.

Az FTSK Delfin Szakosztály búvárai a megalakulásukat (1965.) követő évben úgy döntöttek, hogy a lehető legtöbbjüknek korszerű és biztonságos légzőkészüléke legyen, ezért légzőautomata gyártásba kezdenek. (A polgári klubokban elvárás volt, hogy minden búvárnak legyen saját felszerelése.) Mivel ezekben az években, évtizedekben – mint már korábban említettem – a búvárfelszerelések beszerzés nagyon nehéz volt, s központi (MHSZ) keretekből a polgári klubok nem részesültek, ezért érthető volt ez a döntés. A reduktor építés pedig nem kis nehézségekkel járt és sokáig is tartott. Nagyon nehéz volt a megfelelő minőségű, méretű anyagok beszerzése és a saját erőből legyárthatatlan alkatrészek (pl. gumi alkatrészek, membrán, kacsacsőr szelepek) előállíttatása is hónapokat vett igénybe. A reduktorgyártás, az alkatrészek elkészítése, a felületkezelés, szerelés, bemérés-beállítás, merülések során történő kipróbálás, majd az észlelt hibák kijavítása végül is mintegy kétévnyi, folyamatos munkát jelentett. A kitartó munka eredményeként közel tucatnyi, használható – szerkezetileg a francia Mistrálhoz hasonló – kéttömlős hátreduktort készítettek a delfines búvárok. (Képünkön a delfines reduktorral merülésre készülő búvár, Maróthy László.)

A polgári búvárklubok közül az Amphora a búvárfelszerelések házilagos előállításában mert nagyot gondolni, s a klubtagjai igényén kívül, a hazai búvárok részére is évtizedeken keresztül gyártott különféle felszereléseket. Néhai Surányi Csaba kiváló búvár és műszaki szakember irányításával készültek az egycsatlakozós- és hidas palackszelepek, kisebb-nagyobb készülék tartozékok, búvárlámpák, de kiemelkedő gyártmányuk volt az Amphora-Silver légzőautomata. Ez a légzőautomata már ún. egytömlős szájreduktor volt. Az Amphora-Silver megbízhatóságát - véleményem szerint - mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Karszt- és Barlang ún. búvárszámában (1974. II.) a két kiváló barlangi búvár, Dr. Mozsáry Péter és Plózer István, A barlangi búvármunkák gyakorlata című módszertani cikkükben a Scubapro Mark VII. és Mark II. légzőautomatával egy képen szerepeltették.

A házilag gyártott felszerelésekről még nagyon sokat lehetne írni, hiszen az előzőekben bemutatottakon kívül számtalan más felszerelést – késeket, lámpákat, különféle csatokat, hevederzeteket, óratokokat, versenyző tájolókat, fényképező- és filmfelvevő tokokat - barkácsoltak a magyar búvárok. Egy érdekes és a professzionális felszerelésekkel is vetekedő eszköz fotóját még bemutatom a kedvtelési célú búvárfelszerelések közül. A képen az 1968-70. között készült HIDROFLEX víz alatti tok látható. Az öntött alumínium szerkezet egy 6×6-os, Csehszlovák gyártmányú Flexaret típusú tüköraknás fényképezőgéphez készült. A házilag is nyomáspróbázott (!) HIDROFLEX-ből tíz darab elkészült, melyből nyolc talált gazdára. A tok kigondolója és a műszaki kivitelezője Maróthy László volt, a műszaki terveket, dokumentációt Hlatky Károly készítette.

Írásomban szinte kivétel nélkül olyan házilag gyártott felszerelések szerepeltek, melyeket a búvárok a kedvtelési célú merüléseik során, a víz alatti világ felfedezéséhez használtak. Befejezésül álljon itt arra is példa, hogy volt olyan eset, amikor a búvár azért készített felszerelést, hogy azzal munkát végezzen a víz alatt. A történethez ismét Mészáros Gyula, a Búvártevékenység kialakulása Magyarországon című, még 1997-ben, néhai Ugray Károly visszaemlékezéseiből összeállított anyagából merítek. (Tisztelettel köszönöm Mészáros Gyulának engedélyét, hogy értékes írását felhasználhatom.)

„…1926-tól 1942-ig, a második világháborúig, az év nagyobb részében többet dolgoztak kint közhasznú munkán a polgári életben (a Folyamőrség búvárai szerk. megjegyzése), mint bent a laktanyában. … Abban az időben a civil búvártevékenység teljesen szabad volt, bárki vállalhatott búvármunkát, csak felszerelés kellett hozzá. Én három ilyen családot ismertem, egy Kovács nevezetű halászbúvárt, aki saját készítésű sisakos búvárelszerelést csinált, eldobható súlyokkal, autópumpából tömlős megoldással. Ez a mai DM 200-as készülékhez hasonló, de kezdetleges, életveszélyes búvárfelszerelés volt. Ezzel dolgozott, állítólag sikerrel. Továbbá egy Retyezát és egy Bence nevű búvárt, Dunakeszin egy Sulyonvszki nevezetű búvárt, aki alkalmilag apa-fiú-sógor családi vállalkozásban búvármunkákat végeztek. Ezek a munkák elég jól fizettek, de folyamatos megélhetést nem biztosítottak.”

Napjainkban is van egy búvárfelszerelés, amit sok búvár házilag állít elő, ez pedig az ólomsúly…

Vége


BÚVÁRINFÓ, 2010. AUGUSZTUS-NOVEMBER


KOLLÁR K. ATTILA