Nem tudni, hogy kinek a fejében fordult meg először a tengeralattjáró gondolata, de az biztos, hogy Leonardo da Vinci az utókor számára megmaradt legendás és rejtelmes vázlatfüzeteiben van néhány rajz, melyek vélhetően egy víz alá merülő szerkezetet - nevezhetjük tengeralattjárónak is - ábrázolt. A megmaradt ötszáz éves lapokon - Codex Atlanticusnak nevezik - a mester által tervezett búvárfelszerelések rajzai, sőt leírásuk is fennmaradtak. Úgy gondolom, hogy rátaláltunk - bár lehet, hogy ez kicsit erőltetett - a búvárkodás és a tengeralattjáró első kapcsolatára…

David Bushnell egyszemélyes tengeralattjárója, a Teknős

Da Vinci tengeralattjáró vázlatai és az első, a valóságban is elkészült tengeralattjáró között végül is bő száz év telt el. Cornelius van Drebbel holland orvos és matematikus 1620-ban épített egy hat pár evezővel hajtott zsírozott bőrökkel bevont, vaspántokkal megerősített hajótestet fából. A temzei bemutató azonban nem nyerte el az Admiralitás magas rangú parancsnokainak tetszését. Érdekesség, hogy később sem értékelték sokra a neves katonák a tengeralattjárókat: Napóleon például csak egy rakás ócskavasnak tartotta Robert Fulton 1801-ben elkészített Nautilus nevű, kézi hajtású, ballasztos víz alatti járművét. Amerikában még a Függetlenségi Háború idején David Bushnell készített egyszemélyes, kézi hajtású tengeralattjárót, melyet formájáról Teknősnek nevezett. A merülő hajónak az első harci bevetésére a New York-i kikötőben, a brit Eagle fregatt ellen került sor, azonban az sikertelen volt… Hosszan sorolhatnám a tengeralattjárók fejlesztésének gyakorta sikertelen, sőt tragédiákkal is kísért történetét, mely végül is elvezetett odáig, hogy a tengeri hatalmak mindegyike több-kevesebb víz alatti hajóval egészítette ki flottáját. Időben így jutottunk el az 1800-as évek legvégéig, az 1900-as évek legelejéig…

Önmentő készülék használatának gyakorlása

A tengeralattjárók gyakorlatozás, járőrözés, de különösen harci cselekmények során gyakran kerültek bajba. Sokszor a víz alatti jármű mozgásképtelenné vált, nem tudott felemelkedni, így a még élő legénysége acélkoporsójává vált. Pont ezért a hadmérnökök igyekeztek olyan szerkezeteket kifejleszteni, melyeknek segítségével a víz alatt rekedt személyzet a felszínre juthat. A tengeralattjáró fogságába került tengerészek részére már az 1800-as évek végén készítettek önmentő készülékeket. Az ilyen búvár felszereléssel - itt egy újabb búvár és tengeralattjáró kapcsolat - szemben az volt az elvárás, hogy lehetőleg minél kisebb legyen (a régi tengeralattjárók belsejében nagyon korlátozott hely volt), viszonylag gyorsan a felszínre emelje használóját, közben természetesen biztosítsa a légzés lehetőségét is. Ezért az önmentő készülékeket emelőmellénnyel és kis méretű, oxigénnel töltött palackkal szerelték fel. (Képünk egy önmentő készülék használatát gyakorló tengerészt ábrázol.) A mellény jó szolgálatot tett a felszínre érkezés után is, viselőjét a felszínen tartotta, így nagyobb volt a mentés megérkezéséig az életben maradás esélye. Az önmentő készülékek fejlesztése hozzájárult a búvár - természetesen elsősorban a harci búvár - felszerelések kialakításához, ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok gyarapították a búvár egészségügyi- és élettani ismereteket is. Az első világháborúban bebizonyosodott, hogy nagy szükség van az önmentő készülékekre, mivel a hadban álló felek - egyes statisztikák szerint - összesen 290 tengeralattjárót építettek, melyből 178 veszett oda.

Kevéssé ismert, hogy nekünk, magyaroknak hadisikerekben is bővelkedő tengeralattjáróink voltak az első világháborúban. Az egyik legeredményesebb tengeralattjárónk Trapp György korvettkapitány által irányított U-5-ös búvárnaszád volt. S ami valószínűleg még kevésbé ismert, hogy mi, magyarok is építettünk mintegy tucatnyi tengeralattjárót. Ennek az a különlegessége, hogy míg a merülő hajók többsége a Ganz és Tsa. Danubius fiumei gyárában készült, addig két tengeralattjárót a gyár budapesti, óbudai telepén készítettek. A Budapesten gyártott tengeralattjárókat darabokban szállították el Fiuméba és ott szerelték azokat össze.

Egy magyar tengeralattjáró az első világháborúban, az U-10

A tengeralattjárók-búvárok kapcsolata bizonyos vonatkozásban még szorosabb lett az 1930-as évektől, mivel szinte minden nagyobb tengeri hadviselő félnél hadrendbe állítottak úszóharcosokat (harci búvárokat) és ún. nedves tengeralattjárókat.

Az egykori félelmetes tengeri vadászok túlnyomó része a harcokban hullámsírba süllyedt. Említettem már, az első világháborúban részt vevő tengeralattjárók több mint 60 százaléka süllyedt el. A második világháborúban még magasabb volt a veszteség aránya, s mivel sokkal több merülő hajót gyártottak, így a katasztrófák száma ugrásszerűen megnőtt. Egyes statisztikák szerint közel 900, más források szerint több mint 1.300 tengeralattjáró süllyedt el azokban az években.

Napjainkban leginkább a hadtörténész-, vagy kedvtelési célú búvárok kerülnek kapcsolatba az előző évszázadban elsüllyedt tengeralattjárók maradványaival. A kutató búvárok merüléseik során a tengeri háborúk fehér foltjait igyekeznek felderíteni. A kedvtelési célú búvárok számára pedig igazán ritka élmény egy tengeralattjáró roncsánál egy merülés. Azért ritka élmény ez, mert a hadi cselekményekben elsüllyedt nagy számú tengeralattjáróból csak kevés a búvárok számára elérhető. Ennek elsősorban az az oka, hogy nagyon sok ilyen vízi jármű maradványa túl mélyen van, sok másik pedig ismeretlen helyen nyugszik. Mi, magyar búvárok legközelebb Málta partjai mellett merülhetünk egy olasz tengeralattjáró roncsnál, mely 47 méteres mélységben nyugszik a homokos fenéken. Van a máltai vizekben egy német tengeralattjáró is, az S-31. Az a roncs 73 méter mélységben van, ezért csak engedéllyel, technikai búvárok látogathatják.

Találkozás a tengeren

Azt, hogy az egykori tengeralattjárók elsüllyedési helye gyakran ismeretlen, bizonyítja egy közelmúltban megjelent hír is. A holland partok közelében búvárok még 2009. októberében egy tengeralattjáró roncsaira bukkantak. Kezdetben úgy vélték, hogy az egy második világháborúban elsüllyedt holland hajó maradványa. A további búvár kutatások és víz alatti kamerák felvételei alapján sikerült azonosítani és megállapították, hogy a roncs még az első világháborúban elsüllyedt német haditengerészet kötelékében szolgált U-106 tengeralattjáró. A holland haditengerészet úgy döntött - a német hatóságokkal és az egykori tengerészek rokonaival egyeztetve -, hogy a roncsokat nem emelik a felszínre, s hivatalosan hadisírnak minősítik.

Előfordulnak azonban más, közel nem ilyen kedvező esetek is egykori tengeralattjárókkal kapcsolatban. Ugyancsak nem túl régi a hír, hogy a brit haditengerészet 1912-ben Sussex partjainál elsüllyedt ún. Holland 5 osztályú, védettség alatt álló tengeralattjáró maradványát ismeretlen búvárok megrongálták. A Nautical Archaeology Society - (NAS - Tengeri Régészeti Társaság) búvárai az elmúlt év nyarán egy hivatalos merülés során felfedezték és videó felvételen is rögzítették, majd későbbi merüléseik alapján megerősítették, hogy ismeretlen búvárok leszerelték és eltulajdonították a torpedócső fedelét. Mivel ez a roncs a víz alatti örökség egyik kiemelten értékes darabja, így annak megrongálása bűnténynek számít. A szakértők szerint, mivel a fedélnek a piaci értéke kicsi, a szakértők azt valószínűsítik, hogy az egy magánygyűjteménybe kerülhetett. Érdekesség, hogy ezt az 1912-ben elsüllyedt tengeralattjáró roncsát csak az 1990-es években találták meg a búvárok. Ez is alátámasztja a korábban már említetteket: sok katasztrófa pontos helyszíne még napjainkban sem ismert.

Búvárok és tengeralattjárók. Sok érdekes kapcsolat lelhető fel a víz alatti világban járó szerkezetek és az oda lemerülő emberek között…