Porosodó vizes ügyeink…
Azok a pumpálós évek (1960-1965)

Későn és véletlenül találkoztam a búvár, búvárkodás, és búvárkodni kifejezésekkel, holott vízöntőként vízre születtem. Pontosabban egy haltartó bárkára, ahol életem első 3-4 évét töltöttem a Duna pesti rakpartjához kikötött „haltranzitok” egyikén. Ezek a fából készült, oldalukon lukacsos tartályok biztosítottak a sokféle édesvízi halnak rövidebb-hosszabb tartózkodást a halászhálóktól a csarnoki akvárium közötti időszakra. A halas szálloda fölött, emberi szálláshely lakótér volt kialakítva. A mi családunknak is.  A vízen élésből következik a vízbe esés, amiből az elúszás, az esetleges alámerülés. Idősebb testvéreimet Apánk ki-kihúzta, néha utánuk úszva, a felszín alá bukva? Nem tudom.

Sok-sok év után egy munkahelyi kollegám, Katonka Imre (aki a Ferencvárosi Természetbarátok Sportkörében 1965-ben alakult DELFIN Könnyűbúvár Szakosztály egyik alapító tagja volt, majd jóval később az MHSZ REKI-ben a búvár reduktorok tudora lett) megkért-felkért, hogy nevezzek be egy alapfokú könnyűbúvár tanfolyamra, mert ha nem tud szerezni egy-két fizetőképes tanulót, akkor őt bizony kiteszik a búvárklubból. Szükség esetén kifizeti helyettem a tanfolyam díját! Manapság is kocsmai vitatéma közöttünk, hogy ki tartozik a másiknak azzal az ötven forinttal!  Valahogy így kerültem közelebbi ismeretségbe a búvárkodással. Az idő tájt nagy sportág kereső voltam. Kerestem azt az ágazatot ahol felfedezték volna „tehetségemet” de tehettem én akármit ez nem bontakozott ki, néhány hét után sem a vívó páston, sem a birkózó szőnyegen, de még a kézilabda kapuban sem. Na, majd itt! – gondoltam és kezdetét vette búvárokításom. A tanfolyam alatt ízelítőt kaptam a Magyar Honvédelmi Sportszövetség céljairól, feladatairól és természetesen a könnyűbúvárkodásról is. Tetszett a dolog, bár itt sem éreztették rátermettségemet. Sikeres pótvizsga után 1960 márciusában megkaptam az alapfokú vizsgalapot, amin a „készülékes merülésre jogosít” rábélyegzés ékeskedett.

Ez igen! Lelkendeztem, de hol az a készülék, aminek használatára már jogosultságom volt?

Az V..kerületi MHS-nek is kevés volt, ezért másolták, koppintották a német MEDI légzőkészüléket, amelynek részmunkáiba mi újoncok is besegítettünk . Nekem az alumínium rúdból készült háttámla anyagának beszerzése jutott feladatul. Legolcsóbban uszodában lehetett hozzájutni, a csúszós lépcsőket borító szőnyeg leszorítójaként. Egy barátommal  ezt a beszerzési forrást választottuk Baleset nem történt, sem a szőnyeget használó fürdőzőkkel, sem a kijárat felé bicegő fiatal emberekkel… A sikeres anyagbeszerzés ellenére sem akaródzott valamiért ott maradnunk, pedig nagyon vágyakoztunk egy kis buborékeregetésre.

Majd jött a hír, hogy van papír, a papíron egy búvár szakosztály Rákospalotán, csak búvár nincs hozzá! Nyomban villamos kocsiba ültünk, hogy újra tagjai lehessünk az MHS-nek. De itt nem voltunk újoncok, kevés kötelező elvárásnak kellett eleget tennünk, és szerencsénkre több volt a szabadon választott feladatunk.

Nem tudom pontosan, kitől, mitől, hogyan, de a létszámunk és a felszerelésünk is gyarapodott. Az öröklött gázálarc és oxigénes bányamentő készülék hamarosan uszonyokkal, maszkokkal bővült, sznorklikat mi hajtottunk műanyag csőből, amihez gumi csutorákkal a különböző egészségügyi intézmények láttak el. Uszodában gyakoroltunk, okosodtunk a szegényes szakirodalomból és irigykedve néztünk a gumiruhával és légzőkészülékkel merülőkre. Nekünk nem volt sem pénzünk, sem lehetőségünk ezek beszerzésre.

De lett! Schuhmacher Gyuri (aki a későbbi években Szirtes György néven az NSM Program – Non Stop Merülések – egyik kísérleti búvára, majd a Korall Természetbarát Búvár Klub elnöke lett) lelkendezve mesélte, hogy ezermester Apukája légzőkészüléket készít, amit hamarosan ki is próbálhatunk! A nagyon várt műszaki csoda két darab befenekelt vascsőből állt – 5-6 liter űrtartalmú volt összesen –, az első lépcső egy leegyszerűsített hegesztő reduktor, a második lépcső háza kísértetiesen  hasonlított egy Bosch dudára. Az is volt.

Kompresszorként egy speciális méretű pumpa működött, ha működtettük. A 8-10 atmoszférát 20-30 perc alatt érte el a kezelőszemélyzet, többszöri váltásban, ami megváltás volt azoknak, akik 6-7 atmoszféránál kifújtak. Jó volt tudni és látni, hogy voltak közöttünk erősebbek, akik könnyedén befejezték a befejezetlen művet (műveletet). Ilyenek voltak Szirtes Gyuri és Rozál, akit már akkor is Bori Bélának hívtak. (Ő is egyik alapító tagja volt a DELFIN Szakosztálynak, majd egy évtizeddel később az ÁBKSZ, az Árvízvédelmi és Belvízvédelmi Központi Szervezet hivatásos búvára és az NSM Program állandó kísérleti búvára lett.)

Boldogok és fáradtak voltunk minden merülés után és dagadtunk a büszkeségtől – no meg a levegővel együtt érkező vízcseppek sokaságától –, hogy sikerült 3-5 percet eltölteni a saját készülékünkkel a víz felszíne alatt.

Újabb készülékeket „rendeltünk” Sumi bácsitól, amelyek már kézi tűzoltó készülékek palackjaiból készültek. Hamarosan kinőttük a sok örömet és műszaki feladatot adó pumpát, meg egy kicsit tönkre is tettük azzal, hogy a nagy komprimálásnál észrevétlenül a föld alá döngöltük szegény szerkezet alsó záró tányérját. És csodálkoztunk azon, hogy a nyomásmérő mutatója nem igen mozdult el alapállásából.

De lett másik! Benzinmotoros kompresszora gyűjtöttünk pénzt. Sumi bácsi jeleskedett ismét: a kiszemelt szerkezet néhány évet-évtizedet egy garázsban bezárva szolgált, de mi kimenekítettük a friss levegőre, hogy a szabadság édes szelét préselje palackjainkba. A préselés sikeres volt, a szabadság édes lehelete kicsit benzinesre-olajosra sikeredett. Hiányában voltunk tűzvédelmi oktatásnak, de furcsán köhögve ösztönösen éreztük: most nem szabad rágyújtani. Nikotinmentes napok következtek.

Nagy szűrő készült kicsi komprinkhoz, addig is uszodáztunk, szellőztettük légzőszerveinket. A Lukácsba megtűrtek bennünket az összes kütyünkkel együtt. Itt történt meg egyszer, hogy egy nálunknál is fiatalabb fürdőruhás emberke érdeklődött a csapatba való bekerülés lehetőségeiről. Kérdésünkre, hogy mit tudsz? Lemerült, s vagy három percig fel sem jött. Mi meg felváltva biztosítottuk. Ő választ várva, a merülés előtti nyugalmával nézett ránk.  Így ismerkedtünk meg Hlatky Karcsival. (Ő is az egyik alapító tagja volt a DELFIN Szakosztálynak, majd hosszú évek múltával a – a búvármunkákkal is foglalkozó – Hídépítő Speciál ügyvezető igazgatója lett.)

Hatalmas kézi és háti táskáinkkal jártuk az ország állóvizeit, ismert tavait. Szóbeszéd alapján, vagy térképről kinézve kerestük a látásviszonyokkal rendelkező természetes vizeket. Így jutottunk el Tatán kívül – többek között – a pilisvörösvári tavakhoz, Erdőkertesre, Délegyházára, a Budapest környéki tavakhoz. Kedvenceink közé tartozott a Kis-Duna Csepeltől a tasi ferde zsilipházig. Előfordult, hogy helyi horgászok kérésére búvármunkát végeztünk. Ilyenek voltak a beejtett, vagy beszakadt eszközök megkeresése, felszínre hozatala.

Elhatároztuk, hogy mi aztán feltérképezzük a jónak mondható hazai merülő helyeket és egységes regisztrációba kezdtünk, ahol ilyen kérdések is szerepeltek: legnagyobb vízmélység, legkisebb vízmélység…

Többszöri sikeres és sikertelen átalakítás után már „majdnem tökéletesen” és „megbízhatóan” működött kompresszorunk és kicsit túlsúlyos többlépcsős szűrőszerkezetünk, hála az aktív szénnek és a mentolos cukorkának. A biztonság kedvéért magunkkal vittük egylépcsős, több emberes, bőrdugattyús szűrőmentes légsűrítőnket is, ami különösen jó szolgálatot tett, ha merüléskor palackjaink számát háromról ötre növeltük.

Néhai barátom Bacsi Feri (aki szintén egyik alapító tagja volt a DELFIN Szakosztálynak) vegyészmérnöknek készülve oxigénes légzőkészüléket barkácsolt, ahol a légzőgázt barnakőpor és hidrogénperoxid ideális keveréke adta, vagy nem adta. Barátom duzzogott, a keverék durrogott, de lehetett vele merülni, néha hosszabban, mint levegős társával. Egy alkalommal bennünket is majdnem a „szőkítés” gyanújában kevert ez a keverék! Történt az, hogy hazafelé tartó tömött vonaton egy feketehajú férfi a mi csomagjaink alatt talált ülőhelyet. A nyári melegtől izzadva szunyókáltunk, fel-felriadva törülgettük homlokunkat, ismeretlen szomszédunkkal együtt. Egy vonatdöccenéstől felébredve tűnt fel, hogy a szép fekete fénylő hajban őszülő (?), nem-nem, szőkülő hajtincsek jelentek meg! Valami lassan csöpögött a polcon lévő csomagjaink egyikéből. Barnakőpor nem lehetett! Aznap nem utaztunk be a végállomásra. Csomagjainkat lekapkodva, egymás lábát letaposva igyekeztünk a lejárati lépcsőkhöz…

Hihetetlen gyorsan telt el az alkotásokkal teli közel két év. Alkottunk gumírozott vászonból készült vizes gumiruhákat, összehoztunk mindenféle anyagból készült víz alatti fotómasinát, plexiből óratokokat és mélységmérőt. Amit készítettünk, abban saját kezünk munkája, saját zsebünk tartalma volt, amibe akkori tudásunk legjavát adtuk, s örültünk saját és egymás apró sikereinek. Terveztünk, kiviteleztünk, pumpáltunk és kompresszoroztunk. A legjobbaknak évente összejött 40-60 perc merülési idő. Csomagjaink arányosan nőttek bővülő felszereléseinktől, amiket nagyon féltettünk, nagyon a magunkénak éreztünk. Túráztunk minden hétvégén, edzőtáborokat szerveztünk a legjobb (hazai) helyekre.

Nem éreztük igazán magunkénak az MHS-t. Elképzeléseink, terveink nem egyeztek, kilátásban volt a szakítás. A BÚVÁR című lapban olvastam, hogy a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak létezik egy Központi Vízalatti Kutató Szakköre. És átálltunk, csatlakoztunk. Ilyen jóhangzású helyet és nevet nem minden nap talál az ember búvár fia.

Nálunknál idősebb és komolyabb emberekből tevődött össze a KÖVIKUSZ. Akadálymentesen folytathattuk a megkezdett utunkat. Annyit merültünk amennyit pumpáltunk, csak nem volt mit kutatnunk a víz felszíne alatt. Megszerkeszthettük és legépeltettük a SZIGONY című újságunkat. Viszont erkölcsi segítséget kaptunk egy saját finanszírozású neoprén ruha beszerzéséhez. Az első igaz búvárruha átvételére sokat kellett várni, pedig már határon belül volt. Végre sikerült meglátni, egy nem tudományos kiállításon, egy életnagyságú tablón feszített. Mert megfeszítették és felszögezték, nehogy eltűnjék…

Sorkatonai szolgálatomat nem sikerült vízen töltenem és ameddig civil cimboráim a kék Adriával barátkoztak, én igen barátságtalanul bántam a katonai mosogató medencével. Boldog civil, de bánatos búvár lettem 1964-ben. Ez utóbbinak az volt az oka, hogy feloszlott a Központi Vizalatti Kutató Szakkör, búvártársaim ott hagyták az Ismeretterjesztő Társulatot és a Magyar Kábel Művek MHS Könnyűbúvár Szakosztály tagjai lettek. Én is.

Továbbra is uszodáztunk, versenyeztünk, kiállítást szerveztünk, sokfelé kopogtattunk és sokat sopánkodtunk. Bezárult a kőr?  Nincs búvárélet a félkatonai szervezeten kívül? Nem és nem! – mondtam és mondtuk, a búvárkodás több mint csak versenyzés, több mint honvédelem! A víz a természet, az élet egyik alapja, nedves bölcsője, számtalan titok őrzője. Kíváncsiságunkkal nem tudtuk és nem is fogjuk tudni a kék dimenzió sok ismeretlenes egyenletét megoldani, de had próbáljuk meg csillapítani tudásszomjunkat, bővíteni ismereteinket úgy, hogy betartjuk a természet íratlan és az ember írott szabályait. A Kábel Műveknél ismeretségbe kerültünk a tíz  atmoszféránál magasabb levegő nyomással, túrázásaink alkalmával pedig olyan fiatalokkal  ismerkedtünk meg akik nagynyomású légzőkészülékkel merültek. Egyikük Roith György volt, akivel nagyon egy penden húroltunk. (Ő is egyike lett a DELFIN alapítóinak, majd 1989-ben a Magyar Búvár Szövetség elnökségi tagja lett.) Pumpánkat, mint eddigi merüléseink metronómját leállítottuk.

Köszöntöm mindazokat, akikkel együtt tölthettem ezeket az éveket és a következőket is. Köszönöm a közös munkát, eredményeket-élményeket, reménykedve abban, hogy még ma is osztjukuk Jack London véleményét miszerint: „Számtalanszor sajnálkozunk azokon a szárazföldieken, akiknek fogalmuk sincsen a vizek gyönyörűségéről.”

(A fotók Szirtes György és Maróthy László gyűjteményéből származnak.)

BÚVÁRINFÓ, 2016. JANUÁR-MÁRCIUS

MARÓTHY LÁSZLÓ, a DELFIN egyik alapító tagja