Búvárokkal beszélgettem. Az egyikük azt mondta: "...tudjátok azok a kis hajók, amik az adriai kikötőkben vannak, azok a nagyobbacska motoros csónakok, amivel a helyiek halászni mennek, meg közlekednek..." "A bárkákra gondolsz?" - kérdeztem. "Miért úgy hívják azokat a fa hajókat?" - kérdezett vissza beszélgető társunk. "Igen, azokra gondolok" - mondtam, s folytatni akartam a mondatot, a magyarázatot, hogy mi különbség van a "kis hajó" meg a "bárka" között, de a társaságban lévők tekintetét figyelve rádöbbentem, hogy számukra ez semmit sem jelent, ezért úgy döntöttem, hogy felesleges akkor és ott erről magyarázkodnom. Meglepett, hogy rendszeresen az Adriára járó búvárok miért nem értik a két szó közti különbséget. Valójában igaza volt a "kis hajózónak", ha a hajózási rendeleteket nézzük, akkor a kifejezés helytálló. Amennyiben viszont "azokról a kishajókról" beszélünk, akkor óriási különbség van, sokkal több, mint egy szóhasználati, stílusbeli különbség...

Az Adria partjait felkeresők kivétel nélkül sétálgatnak a partokon, a kikötőkben, mólókon. Az persze egyszer sem biztos, hogy figyelmesebben megnézik az ott kikötött számtalan "kis hajót", - tapasztalataim szerint - figyelmüket sokkal inkább a nagy műanyagjachtok, vitorlások kötik le. Miért is? Azért, mert azok a kisebb fahajók "egyformák", nincs semmi érdekes rajtuk, lehet, hogy halszagú hálókupacok vannak rajtuk, s a vízen haladva is halk duruzsolással, viszonylag lassan szelik a habokat, sőt többnyire a szabadidős hajók megszokott "orrdísze", a barnára sült bikinis leány is hiányzik róluk. (Néha azonban az egyébként érdektelen "kis hajók" felé irányul a turisták figyelme. Olyankor, ha a magányos halász - gyakorta öregember - az éjszakai, hajnali zsákmányt rakja a partra, találnak-e valami érdekes, olcsó serpenyőbe valót.) Nos, tehát ezek az egyformának kinevezett vízi járművek - az említetteteket leszámítva - nem igen keltik fel legtöbbek figyelmét, szinte rájuk sem pillantva haladnak el mellettük. Nyilvánvaló, hogy különbözőek vagyunk, s különböző dolgok érdekelnek bennünket, embereket, búvárokat. Könnyen lehet persze, hogy sokszor és sokan a figyelmetlenségünk áldozatai és egyúttal vesztesei lehetünk. A "kis hajók" - s innen nevezzük azokat nevükön, bárkának - esetében a figyelmetlenségünk eredménye, hogy azokat egyformának és érdektelennek, sőt, akár unalmasnak látjuk. A bárkák nagyon is különbözőek, még ha felépítésük hasonló is. A figyelmes(ebb) szemlélő hamar észreveszi a különbségeket. Az első különbség talán az általában nem feltűnő de sajátos, szinte kivétel nélkül nemes ívelésű orr. S mennyire eltérőek az orr mögötti ívelt, domború, vagy besüllyedő előfedélzetecskék. A borítás, az oldallemez, a hullámfogók változatos magassága és kidolgozása, formája és íve is szinte kivétel nélkül eltér. S a bárkák felépítménye: néhány szinte belesimul a testbe, megint másoké kimagasodik a testből, de vannak igen elnagyolt - bevallom, számomra, aki kedvelem a bárkákat, sem szépnek tűnő - doboz szerű kormányállások is. S mily különbözőek a bárkák testei, egyesek karcsúak, mások hasasak (pocakosak), s legtöbbjüket gondos és hozzáértő kezek munkáját dicsérő deszkapalánk borítja. (Persze a bárkák közé is betört a műanyag, némileg leegyszerűsítve az építést, de annál jobban megnehezítve az alattomos víz alatti szikláktól szerzett sérülések javításának lehetőségét.) Sokféle a bárkák hátsó tükrének formája, kialakítása is. Sajnos, napjainkban már egyre kevesebb a régi időket idéző nagy, a vízszint fölé is kiemelkedő kormánylapátos jármű, de a figyelmes szemlélő ilyet is talál. E néhány mondatból is kiderül, hogy a bárkák csak a felületes szemlélődő számára egyformák, azonban tanácsolom, senki ne nekem, s a leírt szavaimnak higgyen, hanem szánjon rá egy kis időt, s személyesen győződjön meg állításomról...

S persze minden bárkának meg van a maga története, a maga kalandja, mely az erejét, biztonságosságát, a készítő hajóács jó munkáját dicséri, no meg a kormányát kezelő öreg, vagy fiatal hajós ügyességét, tapasztalatát, meggondoltságát. Azért állítom ezt, mert ha mindezek nincsenek meg, nos akkor a bárka nem a kikötőben pihenne, hanem már rég utolérte volna végzete, és valahol a tenger sekélyebb, vagy mélyebb fenekén nyugodna... Egyes bárkák története biztosan megtöltene egy könyvet is, de legjobb tudomásom szerint ilyen írásmű elkészítésére még senki sem vállalkozott. Pedig biztosan érdekfeszítő olvasmány lehetne, mivel egy bárka története lényegében a természet erőinek, az emberkéz alkotta szerkezet és az azt irányító ember harcának, összecsapásainak folyamatos története. Ebben a folyamatos küzdelemben vannak nyugodt napok, kis összecsapások és óriási küzdelmek. S ameddig a bárka beér a kikötőbe, addig mindig ö és az öt irányító ember a győztes...

Volt egyszer egy bárka... Azt, hogy gondos, ügyes és szorgalmas kezek mikor és hol építették, azt nem tudni pontosan, de a vízrebocsátás lehetett vagy 30-40 évvel ezelőtt, sőt talán még régebben is. Könnyen lehet, hogy az Adria partját követö hegyekből származó faanyagot Rieka valamelyik hajóépítő műhelyében szárították, de lehet, hogy Splitben, vagy Pulaban...
Gyorsan elkészült a bárka gerince, a bordák, majd felkerült a hajópalánk, s megépítették a felépítményt. Beszerelték az egyszerű, de erős és megbízható motort, a különféle szerkezeteket, szerelvényeket, s végül a bárka hátsó tükrére illesztették a nagyméretű, régies kormánylapátot...
Arról sem tudni, hogy volt-e ünnepség a vízrebocsátás és az első próbaút alkalmával, de biztos, hogy a bárka és tulajdonosának életében igen jeles esemény volt, ami annak ellenére, hogy hétköznapra esett - ez szinte biztos, hogy így volt - ünnepnapnak számított. Persze úgy gondolom, hogy volt ünneplés, hiszen a magukra adó mesterek, így a hajóépítők is a kezük alól kikerülő minden jelentős mű elkészültét megünneplik. Egy bárka pedig igencsak jelentős alkotás... Az is biztos, hogy nem sokáig tartott az ünneplés, a vidám sétahajózások sora, hiszen a bárka munkahajónak, halászhajónak készült... Elkezdődtek a munkás hétköznapok, melyek monoton egyhangúsággal követték egymást. Monoton egyhangúság? Ugyan, aki erre gondol, az téved. Hisz mindennap újdonságot hozott: változatosak voltak az úti célok, a tenger állapota, a zsákmány megszerzésének módja, s nem utolsó sorban a hálók tartalma... S a bárka napról-napra, hétről-hétre, évről-évre biztosan szelte a kék tenger fehér habjait, hasította a hullámokat, dacolva és legyűrve a négy égtáj felöl jövő különféle nevű, gyakorta félelmetes szelek keltette nagyobb és még nagyobb, szeszélyes és veszélyes hullámokat. A bárka napról-napra bizonyította a halásznak, hogy ha ö is jól dönt, kettejük összehangolt tevékenysége úrrá tud lenni az elemeken, a vízen, a szélen, a viharon... S ha a szerencse is melléjük szegődött, jó fogással tértek haza... Teltek múltak az évek, összeszokott bárka és halász, értették egymást, nap mint nap együtt dolgoztak, fáradtak, örültek, vagy keseregtek...

Egy napon azonban jelentős változás következett be a bárka életében. Nem is igazán értette először, hogy mi is történt. Fedélzetét a szokásosnál többször és alaposabban súrolták fel, megpróbálván a beleivódott halszagot eltávolítani, eltűntek fedélzetéről a hálok, varsák, haltartó ládák, kátrányos kötelek, viszont naponta sokkal több láb dobbant erős deszkafedélzetén, nagy színes zsákokat raktak halomba a hátsó részen. A bárka nem mindent szeretett új rakományából: gyakorta ólomtéglák estek a padlóra. S megváltozott a munkaidő is: jóval napfelkelte után indultak, s késő délután már üresen, a kikötőben álldogált. S többet nem vetettek-húztak többé hálót, süllyesztettek-emeltek varsát. Helyette a horgonyzás után a nagyszámú, gyakorta hangos utasai vízbeszálltak, majd mintegy óra múlva újra zajongva tértek vissza, s másztak be új tartozékán, a létrán a bárka fedélzetére. Biztos kitalálta a T. Olvasó, a halászbárkából turista búvárhajó lett. Bárkánk élete tehát jelentősen megváltozott, amit nem nagyon bánt: ö munkahajó volt, s ezt a munkát is becsülettel elvégezte. Szomorúságot csak akkor érzett, amikor egy napon a halász hosszasan készülődött, valahogy nem akaródzott neki a partraszállás. Tett még ezt, meg azt, igazított ezen, azután azon, még egy dolgot zsákjába tett, elindult, majd leült, azután hirtelen felállt, kiugrott a partra, s gyorsan elindult. Elindult a parton, hogy visszanézett-e, nem tudni, de az biztos, hogy legalább egy fél csepp könny lehetett a szemében, mert ilyenkor, amikor egy ember a saját hajójáról utoljára távozik, akkor a szemnek biztosan el kell homályosulnia. Igen, kitalálhatta a T. Olvasó, a halász eladta a búvárbázisnak a hajót, sok évig hűséges társát. Hogy ennek mi volt az oka, azt - mint sok minden mást - nem tudni... Azt sem tudni, hogy később bánta-e a halász az üzletet... Az viszont biztos, hogy az üzlet miatt a szomorúság időnként be-beköszöntött a halászhoz egy-egy rövidke látogatásra...

S a magas, szőke, nagydarab, egész nyáron mezítláb járó búvárok jó gazdai voltak a bárkának. Gondoskodtak munkáról és pihenésről számára, gondosan karbantartották, figyelték testét, szerkezetét, s ha kellett megjavították... S a bárka napról-napra szelte a habokat, vitte a búvárokat, segített sok száz kezdő és jártas búvárnak, hogy új élményeket szerezzenek a víz alatti világba történő felfedező útjaik során...

Majd eljött egy ősz, kiürült a tengerparti városka, a nap ereje egyre gyengébb lett, s a bázisról az utolsó turista búvárok is hazautaztak. Beköszöntött az Adria parti késő őszi csend és nyugalom. Nem így a bárka körül. Ügyes kezek kezdtek leszerelni róla szinte mindent: kikerült a motor, az üzemanyagtartály, a szerelvények, vezetékek, a műszerek, az irányítófények, egyszóval minden, ami mozdítható volt. Ott állt a bárka fa teste, végében a kormánylapáttal, s nem értette, hogy mi történik vele. Először azt gondolta, hogy teljesen újjá építik, de hát újították már fel, s ahhoz akkor nem kellett ennyi és időnként durva bontás. A teljesen kiürített, lecsupaszított hajótestet egy másik motoros mögé kötötték, s elindultak. Indulás előtt nagy köveket raktak a hajófenékbe - "Biztos a stabilitás miatt kell, bár sima a tenger, igaz ki tudja, hová is megyünk." - gondolta a bárka. Az út nem volt hosszú, mindössze a "szemben lévő" sziget egyik, a bárka által is jól ismert öblének bejáratához vontatták. "Ej, ezek az emberek. Vajon mit akarhatnak? Itt kapok majd új motort? Nem lett volna egyszerűbb a kikötőben?" A vontató megállt, a bárka testet mellé húzták, s valami nagyon fura dolgot tettek az emberek, elkezdték feszegetni a bárka alját, oldalpalánkját a vízvonal alatt. A bárka megrémült. A recsegő eresztékein keresztül kiáltott az emberekre: "Hé! Mit csináltok? Így el fogok süllyedni?" Azok azonban nem figyeltek a bárka jajreccsenéseire, s csak tovább feszegették, nagyították a nyílásokat, s figyelték, hogy töltődik fel egyre jobban a fenék vízzel. "Ezek tényleg el akarnak süllyeszteni engem!" - döbbent meg a bárka, amint a sós tengervíz egyre magasabban állt, sőt szünet nélkül folyt be testébe. "Miért? Miért teszik ezt velem? Évekig hűen szolgáltam őket, minden akaratukat teljesítettem, segítettem nekik. Nem vagyok fiatal már, nem is vagyok túl nagy, de bírom még a munkát..." - valami ilyesféle gondolatok cikáztak a bárka orrától a fedélzetén keresztül egész a tükrön még mindig büszkén álló kormánylapátig. Sokat látott tengerjáróként a bárka tudta, innen nincs visszaút, be fog következni minden hajó rémálma, el fog süllyedni. "Becsaptak. Elárultak. Megszegték a szerződést, amit én mindig betartottam. Nem ezt érdemeltem volna." - ezek lehettek a bárka még a víz felszínén lévő részeinek utolsó gondolatai, majd teljesen elmerült, s egyre gyorsabban süllyedt a fenék felé. A bárka egy lejtőre érkezett, majd csúszni kezdett lefelé a homokos fenéken hatalmas felhőt kavarva, mely gyorsan megtelt táplálékot kereső halakkal. S a bárka csúszott lefelé, lejjebb és lejjebb, egyre mélyebbre. Azt tudni az elsüllyesztőktől, hogy ők ezt nem egészen így akarták. Szerették volna, ha sokkal kisebb mélységben áll meg a bárka... Elszámították magukat? Vagy a bárka állt bosszút rajtuk? Ezt sem tudni...

Egy nyári napon a merülésből hajónkra visszatérve egy mellettünk horgonyzó hajón lévő másik magyar búvárcsoport vezetőjével beszélgettünk. "Hol voltatok? Az ágyuknál?" - kérdeztük. "Nem. A kis roncsnál." - válaszolta. "Hol?" - értetlenkedtünk, hiszen évek óta jártunk ebbe az öbölbe, bekalandoztuk - szerintünk - az egész környéket, de még soha nem is hallottunk "kis roncsról". "Nos, pedig ott van" - és határozott karmozdulattal jelezte az irányt - "Csak vigyázzatok, roncs legmagasabb pontja is 40 alatt van..." Hárman, Csaba, Erika és én indultunk el nem kis izgalommal. Gyorsan elhagytuk a lejtő zöld növényekkel borított részét. A lejtő lankásan süllyedt a kékes-szürkés homályba. Mindenfelé homok. 25 méter mélységben úszunk, a fenék egyre távolodik alattunk. Sima homok, pontosabban sima, homokkal borított lejtő. "Rossz irányba úsztunk? Már régen elhagytuk? Csak viccelt búvárismerősünk?" - gondolatok keveregtek fejünkben. A víz hideg, a feneket már alig látjuk, a felszín már rég eltűnt. Csönd és szürkés-kékség. S hirtelen valami sötét folt előttünk, nem is túl távol. Közelebb úszunk. Igen, nem vicceltek velünk. Ez egy roncs. Ott áll a homokos fenéken, mintha indulni készülne. Felette lebegünk. Valóban, a mélység és a helyi merülési szabályok nem lesznek teljes "összhangban", ha bele akarunk úszni. Megérintjük az egykor volt napvédő ponyva tartóit. Majd lassan a hátsó fedélzetre ereszkedünk. Milyen kicsi ez a hajó, s mégis milyen távolinak tűnik a kormányállás... Hajó. Nem hajó ez, hanem bárka. Kiúszunk a bárka mellé, majd körbe ússzuk. Semmi szerkezetet, szerelvényt nem látunk. Ezt a hajót szakszerűen kipakolták mielőtt elsüllyedt, pontosabban elsüllyesztették. A kormányállás ablakai épek, bár már nehéz belátni, élőlények borítják. Az ablak alján egy piros szegélyű háromszög alakú matrica. A vízhasználati engedélyen a szám: 95. Prózai - pontosabban búvár technikai - okokból lassan be kell fejezni ezt az első látogatást. Lassan, a lejtőt követve jutunk a felszín közelébe. Újra a napsütésben, a hajónk fedélzetén, egy új felfedezéssel gazdagabban. Néhány nap múlva megtudtuk, hogy bárka utolsó neve HELMA volt, melynek - részben - kitalált történetével az írás előző részében ismerkedett meg a T. Olvasó...