"... Kisharang, bimm-bamm, harmatcsepp..." *

Biztosan van, akinek feltűnt, hogy a címbéli felsorolásból hiányzik egy szó, a "naplemente"1. Naplemente után egyre sötétebb lesz, beköszönt az este, leszáll az éjszaka. Nyáron e sötét napszakok különösen alkalmasak az éjszakai merülésekre, megenyhült már a nappal forrósága, a sötét, de kellemes hőmérsékletű víz egy "új" világként várja a felfedezésére induló búvárt. Az éjszakai merülésnek sok szabálya van, melyek a helyszínre, a résztvevőkre, a felszerelésre, végrehajtásra, tájékozódásra, kommunikációra, a problémás helyzetek megoldására vonatkoznak. (Egy korábbi kiadványunkban 50 szabályt és azokhoz kapcsolódó ötletet, jó tanácsot gyűjtöttünk össze.) E helyen csak egy kérdésre - "csak" egy ötletre, tanácsra és nem szabályra - hívjuk fel az éjszakai merülők figyelmét. Ahhoz, hogy az éjszakai búvár valóban egy "új" világba érkezzen, és az új élmények megszerzésére a lehető legnagyobb esélye legyen, nagyon fontos, hogy jó időpontban kezdje meg a merülést. S melyik napon is van ez a jó, kedvező időpont? Mikor nyugszik le a nap, kel fel a hold, mikor van már teljes sötétség, az égbolton milyen fényekre számíthatunk? E kérdésekre kap(hat) választ, illetve még sok más kapcsolódó hasznos útmutatást az éjszakai búvár a Magyar Csillagászati Egyesület csillagászati jelenség naptárából (http://evkonyv.mcse.hu/jelenseg/).
Szép és biztonságos éjszakai merüléseket kívánunk!

* Omega: Naplemente ("... Megszólal egy kisharang és választ ad egy messzi hang áá bim-bamm / Naplemente, jön az este, harmatcsepp hull a kezemre áá bim-bamm...")

Harang...

Az Adria montenegrói szakaszán, a petrovaci öbölben, a part közelében egy sziklaszirt tetején kápolna áll, melynek harangját az odalátogatók bármikor megkondíthatják. A turisták élnek is ezzel a lehetőséggel, azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy miért áll itt a kápolna, s kiért szól a harang... A magyarázatért nagyot kell visszalépni az időben, 1914. augusztus 16-ig. Ez a nap az I. Világháború adriai magyar vonatkozású tengerii csatáinak egy hősi, de szomorú dátuma. A Monarchiával hadban álló Montenegrót blokád alatt tartó néhány hajót hatalmas túlerőben lévő francia és angol hadihajó egység támadta meg. A visszavonuló Zenta cirkálót a közel 30 hajóból álló francia támadók megadásra szólítottak fel, azonban a hajó kapitánya felvette az egyenlőtlen küzdelmet. A harc nem tartott sokáig, a hősiesen küzdő Zenta 40 perc alatt eltűnt a hullámsírban. Ezután a támadók megfordultak és hazaindultak, kísérletet sem téve a hajótöröttek mentésére. A Zenta 354 főnyi legénységéből több órai úszás után Castellastuanál 150-en értek partot, ahol montenegrói hadifogságba kerültek. Az fogságból 1916. januárjában szabadultak, miután Montenegró megadta magát a Monarchiának. A Zenta legénységének életben maradt tagjai 1923-ban visszatértek a helyszínre, ahol megmenekülésükért és az elhunyt hősök tiszteletére kápolnát építtettek, mely harangjának minden kondulása napjainkig rájuk emlékeztet... A Zenta roncsának magyar búvárok által történő kutatása Czakó László kitartásának köszönhető.

Hajóharang...

Az ókorban, az első áruszállításra is alkalmas vitorlás-evezős hajóknak még nem volt felépítményük, személyzetüket a kormányos vezényszavaival irányította. Az idők folyamán egyre nagyobb hajók épültek, a fedélzetre felépítmények kerültek, alatta pedig - a raktárakon kívül - kabinokat, legénységi szállást, konyhát, étkezőt, hajóbörtönt alakítottak ki. Az ilyen vitorlásoknál a vezényszavak már nem juthattak el a hajó minden rekeszébe. Ezért harangot szereltek a fedélzetre, melynek hangja jól hallható volt a hajó legmélyebb, legtávolabbi pontján is, figyelmeztetve a szolgálat váltására, jó hírre, vagy veszélyre. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor, s milyen vízi járműveken használtak először hajóharangot, de az biztos, hogy a XVI-XVII. században már általánosan elterjedt volt. A hajózás fejlődött: a vitorlák mellett megjelentek a hajógépek, a fatestek helyett fémből készült hajók kerültek ki az építőműhelyekből, azonban egy hajóról sem hiányozhatott a harang... A szerencsétlenül járt vízi járműveknél merülő búvárok részére is a roncs egyik kiemelten érdekes helye a hajó harangja. Sajnos a harang különleges és becses "zsákmánya" a roncsok fosztogatóinak, így igen gyakori, hogy hiába keresik azt a merülők. A hajóharang napjaink hajóin is szinte kivétel nélkül megtalálható - általában rávésik a hajó nevét, az építés évszámát -, igaz, a nagy vízi járműveknél szerepüket más eszközök vették át. A hajóharangok a hajózás régmúltjára is emlékeztető, részben jelképes eszközök... Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a szeptember 1-én, Budapesten, a Millenáris Parkban megnyílt, november 26-ig látogatható, 300 tárgyat felvonultató Titanic Kiállítás - melyet 1991 óta 18 országban, 16 millióan láttak - egyik plakátján a tragikus sorsú óriás utasszállító hajóharangja látható...

Még mindig harang...

Valójában, amikor az első "harangos" cikkbe kezdtem, nem gondoltam, hogy ebből egy sorozat lesz. Az első írás a Zenta cirkáló hősi halottaira emlékeztető harangról szólt. Az íráshoz háttéranyagokat gyűjtve tárult fel számomra a harang és az ember, a búvárok, a hajók, a lét és nem lét, a hagyományok, szokások, a vallás sokszínű, gyakorta egymást átfedő érdekes kapcsolati rendszere. Illendő talán röviden a harangok, a harangozás történetéről is szólni, mielőtt egy újabb, érdekes, a búvárokkal is szoros kapcsolatban álló harangot mutatok be. Valójában azért is időszerű erről beszélni, mivel lassan közeleg december, Karácsony hava, vele együtt eljő a tél is. És ettől az ünneptől a harang és "kistestvére" a csengettyű hangja, a tél - napjainkban egyre inkább csak jelképes - járműve, a lovas szán csilingelése elválaszthatatlan, de a Karácsony díszei közül sem hiányozhat a harang. A karácsonyi harangszóról így ír Ady Endre egyik költeményében: Harang csendül / Ének zendül / Messze zsong a hálaének / Az én kedves kis falumban / Karácsonykor / Magába száll minden lélek...

A harang egy fordított serleg alakú, felfüggesztett, zenei hangot adó, bronzból készülő jelzőeszköz. A legenda szerint Paulinus, a Campana tartománybeli Nola püspöke egy álom alapján találta fel, s készítette 394-ben városa számára az első nagyobb harangot. (Innen származik a harang latin neve: campana, a kisebbeké: nola.) A harang kisebb változatait, a csengettyűket, igaz már korábban, Kr. e. I. évezredben is ismerték, ezek az előkelőségek ruhájának a hatalmat jelző díszítői voltak. Magyarországon, Gyöngyös és Nagytarcsa környékén a Kr. e. 5. századi szkíta sírokban találtak csengettyűket, melyek valószínűleg a halotti kocsi tartozékai voltak és a gonosz szellemek elűzésére szolgáltak. A harang napi többszöri használatát az egyházban Sabinianus püspök (604-06) rendelte el. Az 1456. évi imabullát, mely a kötelező déli harangozást írta el , a pápa módosította, és azóta a nándorfehérvári hősökre emlékszik a déli harangzúgás. Még egy magyar vonatkozású érdekesség a harangok történetéből. Csolnok határában 1966-ban egy traktor ekéje vetett ki a földből egy harangot, melyet a 11. század első felében (esetleg még a 10. sz. végén) készítettek. Ez Európa legidősebb, ma is megszólaltatható bronzharangja, mellyel 1991. augusztus 16-án Esztergomban II. János Pál pápa szentmiséjén harangoztak. A harangok oldalán gyakorta olvasható felirat, mely a küldetésüket fogalmazza meg: "Vivos voco, mortus plango, fulgura frango - Az élőket szólítom, a halottakat siratom, a villámokat elűzöm."

E kis "harangtörténeti" kitérő után ismerkedjünk meg egy érdekes haranggal!

A világ legnagyobb (?), leghíresebb biztosítótársaságának, a Lloyd's központi épületének egyik legfontosabb termének - aláírók termeként szokták említeni - egy központi helyén egy harang áll. A harangnak sokáig kiemelt jelentősége volt, egy kondulása rossz hírt, a két harangütés jó hírt jelentett. Igaz, napjainkban már csak szimbolikus jelentősége van a harangnak, hiszen a hírek közlésére korszerűbb módszerek állnak rendelkezésre. A harang azonban a Lloyd's jelképe is, marad tehát a helyén, s hangját napjainkban csak kiemelten fontos, vagy ünnepi események alkalmával hallhatják a jelenlévők. A biztosítási ügyek intézésének kezdetétől volt harang a társaság központjában, azonban a most ott lévő 1859-től látja el szolgálatát.

Ez a harang valaha a La Lutine (A kobold) hajóharangja volt. A hajó eredetileg egy 26 ágyúval felszerelt francia fregatt volt, mely 1793. december 18-án, másik 15 francia királypárti hajóval együtt Toulon előtt megadta magát az brit hajóknak. A fregattot átépítették, fegyverzetét bővítették és HMS Lutine névvel az angol armada tagjává vált. Hat évvel később, egy fontos feladatra indult Hanburgba, az akkori értéken számítva 1 millió fontsterling értékű arany- és ezüstrudakkal, katonai rangjelzésekkel és egyéb árukkal. A fregatt október 9-én a holland partok előtt viharba került, Vlieland és Schelling között veszélyes, homokpadok csapdáival, erős, alattomos áramlatokkal teli viszonylag sekély vízben (ld. a korabeli térkép) elsüllyedt, a hajón lévő 270 (?) személyből mindössze egy élte túl a katasztrófát.

A Lutine rakományát a Lloyd's biztosította, s a szerencsétlenség után a kártérítést ki is fizette. Ez az összeg volt a társaság addigi történetében a legnagyobb kifizetett biztosítási díj. Az adott korban szokás volt, hogy a szerencsétlenül járt hajók rakományait a tulajdonosok, vagy a biztosítók elárverezték. Így kialakult egy magukat hajómentőknek nevező foglalkozási ág. A mentők között természetesen, amennyiben lehetséges volt, búvárok is dolgoztak. A Lutina felkutatásának első kísérleteire hónapokon belül, 1800-ban sor került. Egyes állítások szerint az erős áramlások ellenére megtalálták a zavaros vízben a roncsot, de a búvárok nem tudtak a hajó testébe behatolni, mivel már homok takarta a fedélzetet. Tudni kell, hogy ezen a tengerszakaszon a homokpadok helyzetét, nagyságát a köztük lévő mély csatornákban sebesen áramló víz, az erős ár-apály, a gyakori erős hullámzás, az esetenként nagyon viharos szél folyamatosan változtatja. Az elkövetkezendő kétszáz évben legalább 16 alaklommal indítottak kutatásokat a mélyben lévő kincsek feltárására. A kísérletek - napjainkig - gyakorlatilag nem sok sikerrel jártak. Találtak rangjelzéseket, érméket, ágyúgolyókat, használati tárgyakat, a hajó darabjait, kiemelték a Lutina legalább egy ágyúját, sőt egy (?) aranytömbre is bukkantak a kutatók. Annak ellenére maradtak eredménytelenek a kutatások, hogy a legváltozatosabb feltáró technikákat vetették be. Alkalmaztak búvárokat, 1934-ben a Becker's féle tornyot (búvárharangot), s 1938. júniusában a Karimata expedíció hatalmas kotró-markoló hajóval igyekezett a kincsek nyomára bukkanni. Az 1990-es években újabb feltárások indultak, azonban a tenger, az áramlások, a mindent beborító homok mindeddig ellenállt... Így a legjelentősebb lelet az 1857-60. közötti kutatásokból származik, ekkor találták meg a Lutine hajóharangját, mely azóta a Lloyd's "új" jelképe lett...