ESZTRÁMOS, RÉGI HÚSVÉTOK EMLÉKE

2008. MÁRCIUS 24.

Ezúttal nem Húsvét ünnepéről, virrasztásokról, feltámadási körmenetekről, az egykor még népes család körében elköltött sonkáról, vagy a gyermek- és ifjúkor locsolásainak emlékéről szeretnék elmélkedni. Ezek a dolgok - s persze hosszan lehetné még folytatni a megkezdett sort - Húsvéthoz szorosan kapcsolódnak, mondhatni azt is, hogy az ünnep elengedhetetlen elemei. Régen, nálunk az FTSK Delfin Könnyűbúvár Szakosztályban Húsvéthoz hozzátartozott Esztrámos is. Esztrámos, az évről-évre jobban csonkuló hegy, mely jelképe lehetett volna a környezet pusztításának. Pontosabban nem maga a hegy kapcsolódott Húsvéthoz, hanem a mélyében lévő barlangok, melyek közül a Rákóczit és általában a Surrantóst is felkerestük ezen az ünnepen (is). Amennyiben kellően sok volt a túranapok száma, benéztünk még hegy felsőbb szintjén lévő, az egykoron volt csodavilág Földvári-barlang maradványaiba is, de a környéken szép számban található más barlangok is besározták gumicsizmáinkat és overalljainkat. Volt, hogy alig tucatnyian indultunk a húsvéti barlangi túrára, de előfordult, hogy vendékelle a harminc főt is meghaladta csapatunk. Kutatótáboraink alkalmával laktunk szénapajtában, a bánya munkaszállásán, a kutatóháznak kinevezett, még barlangászoknak is meglepő állapotú parasztházban, de Aggtelek és Jósvafő két szállodájának vendégszeretetét is élveztük.

Térjünk vissza a húsvéti esztrámosi túrákhoz. A Delfin búvárai először 1968 Húsvétján merültek a Rákózi-barlang 2. sz. tavában. (Én ekkor még nem voltam a szakosztály tagja, akkortájt légvonalban közel négyszáz kilométerre tényleges katonai szolgálatom napjait töltöttem egy nem túlságosan felemelő küllemű laktanyában.) Ezen a merülés sorozaton fedezték fel a búvárok (Maróthy László, Násfay Béla, néhai Vörös János) a tóból induló szifont, és a túl oldalán lévő páratlanul szép, színekben és képződményekben gazdag Vörös-tenger-ágat.

Az első esztrámosi túra megbeszélésen a Delfinben 1976 tavaszán vettem részt, de ki tudja miért, a túrára nem mentem el. (Talán túl sok jelentkező volt, s kicsi volt az esély a merülésre, utólag már mindegy, viszont ez év szeptemberében megismerkedtem Esztrámossal. Kívülről és belülről, szárazon és víz alatt. Sok élményt, meglepetést, s persze tapasztalatot is hozott számomra ez a néhány napos kutatótábor.)

Esztrámos ma, kiépített formájában egészen más mint volt egykoron. A hegyben, még a Rimamurányi Vasércbánya működésének időszakban, az érc után kutatók által hajtott táró, amikor beszakad a barlangba meglepő látvány, főleg, ha többen már karbidlámpáikkal elindultak a 2. sz. tó felé. Ekkor a törmeléklejtőig levezető falon még csak két, egymással össze nem függő létra segített a lejutásban. A köztük lévő 6-8 méter közel függőleges sziklafalat egy szál kötél segítségével küzdöttük le, persze hátunkon palackok, esetleg még búvártáska is, derékon az ólomöv. (Soha senkivel semmi baj nem történt, azzal sem, aki életében először járt ilyen módon barlangban.) S ha megtettünk még néhány métert, az 1. sz. tó feletti törmeléklejtő tetejére értünk. (Ezúttal képzeletben.) A kis tó a barlangi búvárgyakorlatot szerezni kívánók részére kiváló merülőhelye (volt). A búvárfotósok is előszeretettel merültek itt, hiszen könnyen előzgethették modelljeiket, kerülhettek velük szembe a még kristálytiszta vízben. A tónak volt egy érdekes és ismeretlen része, is, egyszer a szűk, gyorsan felkeveredő vízbe 8-10 méter távolságra jutottam, Kalinovits Sándor egy más alkalommal még mélyebbre és messzebbre is. Azóta sem tudom (nem olvastam róla) sikerült-e valakinek a járatból továbbjutnia...

E vizes kitérő után induljunk el a barlangban a 2. sz. tó felé. A Macska-gerinc. Melyik lábbal is kell elindulni? Ballal. Miért? Mert, ha nem így tettél egy lépés sorozattal a keskeny szikla éleken nem jutottál át. A Hétlyuku kút. (Azt is megrongálták. Annak mi értelme volt? Említést kell tenni arról, hogy az esztrámosi csodavilág számos érdekes, értékes képződménye gyűjtőkhöz került. Persze a "szakszerűtlen gyűjtés" - mondjuk inkább, hogy rombolás - miatt rengeteg képződmény megsérült, összetört. A 2. sz. tóban a gyűjtők jóvoltából a fenéken rengeteg kisebb-nagyobb letört cseppkő darab volt. A gyűjtés barbár módszerére nem térnék ki.) A felszerelését cipelő búvár útja ismét felfelé vezet a barlangban, egy újabb létrán, majd egy természet alkotta lépcsősoron ér el az Aranykalickához. (Első ott jártamkor még ott volt az az óriási cseppkő, amit a további részt felfedező kutatók azért törtek ki, hogy átjussanak a hatalmas terembe. Később eltűnt a kitört cseppkő, majd megritkult az oszlopsor is.)

Eljutottunk a nagyterembe, melyben, ha kezdtünk leereszkedni, az általunk csak Öltözőnek nevezett részbe értünk. (Felfelé is vezet "út", onnan csodás képződmények közé kerültünk.) Nevét onnan kapta, hogy gyakorta itt öltöztek be a búvárok, mert innen már egy egymásba akasztott fém elemekből álló, imbolygó létrán lehetett a tóhoz lemászni. (Előfordult azonban nem egyszer, hogy beöltöztünk teljes felszerelésbe /neoprén búvárruha, összeszerelt légzőkészülék, ólomöv, nyakban a maszk, karabinerrel felcsatolva az uszony, kézben a lámpa/ még a szállásul szolgáló bányaépületében, vagy a barlang bejáratánál és "beballagtunk" a merülés helyéig.) Első ott jártamkor még a tó túloldalán jól kivehetőek voltak Plózer István és Debreceni József által 1972. januári merüléseik alkalmával ácsolt merülőbázis maradványok. A merüléshez kezdetben gumicsónakot, később úszóbázist használtunk.

A húsvéti és a más alkalmakkor történt merülések emlékei a több évtized távlatából kissé keverednek. Az élmények elevenek, de az már, hogy mi, mikor volt az bizonytalan. Ezért a történések pontos felidézéséhez régi merülés nyilvántartókönyvek, merülési naplók, kutatási jelentések és sok fotográfia papír rengetegében kell útmutatást találnom. Lapozgatom régi merülések dokumentumait, felidéződnek azok az alkalmak, amikor ismerkedtem, ismerkedtünk az először egyszerűnek tűnő víz alatti rendszerrel, mely azonban szinte mindig bebizonyította, hogy nem is olyan egyszerű ez a hely, s ismeretlen kis és nagy titkait csak lassan osztja meg kutatóival. Ebben az időben nem kizárólag a magunk szórakozásából merültünk. Térképeztünk, vezetőköteleket építettünk ki, igyekeztünk az összefüggéseket feltárni. Munkánkat engedély alapján, kutatási tervek szerint végeztük, amiről évről-évre be is számoltunk. A merülések szervezése nem volt egyszerű, lényegében a lehetetlent kellett megvalósítani, maradjon tiszta a víz az új ismerkedőknek, a mérni, rajzolni akaróknak és a fotósaknak is. (Emlékeztetőül megemlítem, hogy az 1970-80-as években még nem használtunk búvármellényt, búvárgallért is csak elvétve, tehát a lebegés, a haladás, a felemelkedés a mainál némileg több uszonyhasználatot igényelt.)

Nem a kutatómunka pontos ismertetése írásom célja, mindössze emlékeket - húsvéti esztrámosi emlékeket - osztok meg a T. Olvasóval, ezért talán e szép föld alatti vízi világ titkainak felderítését célzó merülések közül a továbbiakban - egy-két mondatban - háromról emlékezem meg.

Mindig új arcát mutatta a Vörös-tenger-ág, mivel a levegőre bukkanó búvár olyan csodálatos színorgiát lát a falak képződményein, amit biztosan állítok - nagyon sok vörös-tengeri merülés után - , hogy ott is nagyon ritkán tapasztal a szerencsés búvár. Az újdonság élményéhez az is hozzájárulhatott, hogy a tó vízszintje akár több méternyit is ingadozhatott, mivel az egész vízrendszer összefüggésben van a közeli Bódvával.

A 2. sz. tó mélye titkokat rejt, mi elértünk 36 méter mélységet egy járatban, s van tovább út, csak iszapos, szűk, s nem biztonságos. De hová vezet? - teszi fel magának a kérdést a víz alatti barlangkutató. (Azóta sem hallottam, vagy olvastam arról, hogy bárki is a Delfin kutatómunkájának befejezése után feltárta volna ezeket az általunk felfedezett, de fel nem térképezett az összefüggéseket.)

S következzék a harmadik gondolat. A barlangkutató legszebb pillanata, ha egy járat alján az iszapban nem lát uszonynyomokat, vélelmezheti, hogy olyan helyre jutott, ahol előtte még nem járt senki. A vélelem akkor válik a felfedezés bizonyosságává, ha a búvár igazolni is tudja - pl. a barlang térképének kiegészítésével - az elgondolását. Volt szerencsém egy ilyen - szerintem felemelő és nagyon emlékezetes - eseménynek részese lenni Esztrámoson. (Igaz, ez nem húsvéti történet, 1978. szeptemberében történt.) Kalinovits Sándorral a Vörös-tenger ág végéig merültünk, ahol kb. 8 méteres mélységben egy korábban már felfedezett szűkületen átúsztam, míg Sándor a bejáratnál várakozott. Egy kezdetben 2-3 méter széles, majd egyre bővülő járatban 6-10 méter mélységben a letekert vezetőkötél tanúsága szerint 20 métert úsztam előre. Itt egy víz alatti kis terembe jutottam, mely végén leomlott kövek zárták el a továbbjutás útját. Lehet, hogy ez a barlang bejáratánál éveken keresztül lezúdított meddőkőzet lejtőjének a vége? Ki tudja. Az biztos, hogy a fenék iszapja "érintetlen" volt, s a térkép egy új résszel bővült. László-ágnak neveztük el a járatot.

Az emlékek újabb emlékeket keltenek - persze ebben a papírlapozgatás is szerepet játszik - de minden visszatekintésnek véget kell vetni. Pedig még nem is szóltam a létra és bázisépítésekről, a túrák vidám pillanatairól, s a Surrantós-barlangban történt merülésekről, száraz barlangjárásokról. Ezekről talán majd egy más alkalommal írok, megosztva élményeimet és emlékeimet. Sajnos Esztrámos és Húsvét kapcsolata számomra már régen megszakadt. (Ez is egy érdekes történet lehetne.) befejezésként a húsvéti-esztrámosi merülések résztvevőiről illendő szólnom, azokról, akiknek ezeket az élményeimet, emlékeimet köszönhetem. Azt, hogy volt lehetőségem Esztrámoson merülni, azt az FTSK Delfin Szakosztálynak, vezetőinek és tagságának köszönhetem. A túrák minden résztvevője kisebb-nagyobb mértékben hozzájárult búváremlékeimhez, fontosnak tartom közülük kiemelni Kalinovits Sándort, aki a legtöbb merülésnél merülőpárom volt, Söphen Lászlót és néhai Kertész Tamást akik a víz alatt, illetve a felszínen fotóikon megörökítették merüléseinket, Esztrámos csodáit és kutatását.


KOLLÁR K. ATTILA