ÖSSZEHASONLÍTHATÓ-E A TITANIC ÉS
A LUSITANIA KATASZTRÓFÁJA?
2010. ÁPRILIS 17-18.
A nagytekintélyű PNAS-ben (Proceedings of the National Academy of Sciences), az USA Tudományos Akadémia folyóiratában megjelent egy érdekes írás, melyben a hajókatasztrófák alkalmával az emberi viselkedést befolyásoló tényezőket fejtegetik a szerzők. A tanulmány kivonatát az mno.hu oldalán találtam: „Üzent a hullámsír: az idő uralja viselkedésünket” címen. A tudományos kutatók összegezett véleménye szerint: „Vészhelyzetben a rendelkezésre álló idő szabja meg viselkedésünket - állítják kutatók, akik a Titanic és a Lusitania elsüllyedését összehasonlítva jutottak erre a következtetésre.”
Magam meglehetősen sokat foglalkoztam hajókatasztrófákkal, így sokat olvastam, s tekintélyes mennyiségű anyagot is gyűjtöttem a Titanicról és a Lusitaniáról. A tanulmányban olvasható következtetések kapcsán néhány egyéni gondolatomat megosztom az érdeklődő T. Olvasóval.
Önmagában érdekesség, hogy a kutatók miért pont e két hajó katasztrófáját hasonlították össze. Felszínesen, részleteket kiragadva, vitathatatlan, hogy vannak hasonlóságok, de amennyiben - nyilván illetlenül és tiszteletlenül - cinikus akarok lenni, akkor az az én véleményem, hogy annyi a hasonlóság, hogy két nagy angol, luxushajó odaveszett, és sokan meghaltak.
Azért, hogy ne vagdalkozásnak, nagyképű odavetett megállapításnak tűnjék az előzőekben mondottaim, összeállítottam néhány alapvető különbséget a két hajókatasztrófájával kapcsolatban!
Előbb azért még olvassunk bele a tanulmány alapján készült írásba!
„Bajban a nők és a gyerekek megsegítése az első - tartja a közkeletű mondás, amely ezek szerint mégsem állja meg feltétlenül a helyét. Az ausztráliai Brisbane Műszaki Egyetemének kutatója az 1912-ben elsüllyedt Titanic és a három évvel később megtorpedózott Lusitania tragédiáját összehasonlítva vonta le azt a következtetést, hogy a magasabb erkölcsi normák csak akkor érvényesülnek, ha a cselekvést megelőzően jut idő a gondolkodásra is. A Lusitania mindössze 18 perc alatt süllyedt el, 1198 embert rántva le magával a tenger mélyére. (Más források 1201 fő halálát, illetve 764 fő túlélőt jeleznek. Szerk. megjegyzése.) A túlélők többsége fiatal, jó karban lévő 16 és 35 év közötti utas volt, akik a támadást követően azonnal a mentőcsónakokhoz rohantak. A jégheggyel ütköző Titanic ezzel szemben 2 óra 40 perc alatt került hullámsírba, így az embereknek volt idejük átgondolni, mit tesznek. Korának legnagyobb tengerjáróján 1517 utas lelte halálát, a túlélők (705 fő Szerk. megjegyzése) azonban többségükben nők és gyerekek voltak.”
(Titanic)
„Mindez nem lepett meg minket, ezt jósoltuk” - mondta Benno Torgler ausztrál kutató. „A Titanic esetében a társadalmi normák jobban érvényesültek, ennek keretében a férfiak inkább hajlandók voltak lemondani helyükről a mentőcsónakokban” - tette hozzá a tudós, aki kollégájával, Bruno S. Frey svájci szakemberrel együtt az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) számolt be munkájukról. Torgler szerint nagyon érdekes megfigyelni az emberek viselkedését vészhelyzetekben, mert akkor fedik fel igazi „preferenciáikat”. A Titanic balesetekor a nőknek 53 százalékkal nagyobb esélyük volt a túlélésre a férfiakkal szemben, azért, mert érvényesültek a magasabb normák. A Lusitania esetében nem volt megfigyelhető ez a hatás - jegyezte meg a kutató, aki munkatársával együtt ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy „a Lusitania utasai tudatában voltak a Titanickal történteknek, így ez is befolyásolhatta tetteiket.”
(Lusitania)
Megjegyzem, hogy azért ez a megállapítás - nevezetesen „bajban a nők és a gyermekek megsegítése az első” - túlzottan általánosnak, s némileg egyoldalúnak is tűnik. A Titanic utasai az alábbiak szerint oszlottak meg: 322 fő első osztályú, 277-en másodosztályú és 709-en harmadosztályú jeggyel rendelkezett. Az első osztályon utazók közül a nőknek 94%-a, a férfiaknak 31%-a menekült meg. A fedélzetközben utazó nőknek 47%-a, a férfiaknak 14%-a maradt életben, vagyis 210 fő személyzet, 126 férfi, 317 nő és 52 gyermek menekült meg, összesen 705-en élték túl a katasztrófát, ez körülbelül a hajón utazóknak az egyharmada. Nos, ezek a - kissé hiányos - adatok is azt mutatják, hogy sokkal árnyaltabb a kép. A Titanicon a mentés esetében nem csak nemek között tettek jelentős különbséget, hanem úgy is, hogy ki, milyen osztályú utas volt. A tanulmány megállapítás tehát akkor lenne helytálló, ha úgy fogalmazna, hogy az első osztályú, női utasoknak volt nagyobb esélyük a túlélésre. Felvetődik a kérdés, hogy mi van a gyermekekkel, akik - vélhetően a legnagyobb számban - a harmadosztályon utaztak…
Ezek után tekintsük át a két hajókatasztrófa közötti alapvető különbségeket!
A hajók…
– A két hajó külső méretei közel hasonlóak voltak (Titanic: szélessége 28 méter, hosszúsága 269 méter, Lusitania: szélessége 26 méter, hosszúsága 240 méter), azonban a vízkiszorításuk lényegesen eltért a Titanic javára. (Titanic: 60 000 tonna, Lusitania: 44 000 tonna) A vízkiszorítás jelentős különbsége - legalábbis elméletben - hozzájárul, hogy a nagyobb hajó lassabban süllyed el.
– A Lusitania gyors elsüllyedését elősegítette, hogy eleve felfegyverezhető segédcirkálónak szánták tervezői-építői, ezért a kazánházak mellett hosszanti széntárolók építettek, hogy a fűtőanyag is védje a kazánokat. A torpedó találat miatt a hajó féloldalas terhelést kapott. A súlyos sérülés miatt már nem volt idő a másik oldalt is elárasztani, hogy ezzel némileg egyensúlyba hozzák a hajót. A Titanicot nem ilyen elgondolás szerint építették, a testet keresztirányú válaszfalakkal tagolták, ezért lassabban süllyedt el és nem borult oldalra.
(Titanic - Lusitania)
A sérülések okai…
– A Titanic egy természeti katasztrófában, jéghegynek ütközés következtében süllyedt el. A Lusitania háborús eseményben veszett oda, megtorpedózták.
A hajók kapitányai és a körülmények ismerete…
– A Titanic kapitánya, Edward John Smith tapasztalt hajós volt, és sejthette, hogy a hajó útvonalának megváltoztatása és jéghegy-veszélyes vizekre vezetése kockázatos. A Lusitania kapitánya, William Thomas Turner szintén tapasztalt hajós volt, aki tudata, hogy háborús övezetben hajózik. Sőt, a kapitányt ismerte, hogy az USA-ban megjelenő újságokban a hajó utasait előzetesen, fizetett újsághirdetés formájában figyelmeztették - a németek - az elsüllyesztés lehetőségére. A kapitány az adott körzetbe érve tisztában volt a német tengeralattjárók veszélyével, (pl. tengeralattjáró figyelőket állított) és észlelnie kellett, hogy kísérő hajói elhagyták. (A tengeralattjáró veszélyről a Brit Admiralitás nem értesítette a kapitányt, amikor a kísérőhajókat visszarendelte.)
– A Titanic súlyosan megsérült jégheggyel történő ütközéstől, azonban valamennyi ideig sikerült a víz betörését ellensúlyozni. A sérülés miatt a hajón robbanás nem történt és tűz nem keletkezett. A Lusitanián a Walther Schwieger hadnagy irányított német U20 tengeralattjáró torpedója „halálos sebet” ejtett. A torpedótalálat után volt még egy robbanás - napjainkra bizonyítottnak tűnik, hogy ez a Lusitania által illegálisan szállított fegyverek, lőszerek felrobbanásától származott - ami jelentősen meggyorsította a süllyedést és a hajón tűz is keletkezett.
(Titanic - Lusitania)
A sérülések megítélése…
– A Titanic a jéghegynek ütközésekor még a hajó kapitánya, tisztjei sem tudták, hogy végzetes a sérülés, így az utasok sem lehettek ezzel tisztában. (A Titanicot elsüllyeszthetetlen hajónak tartották.) Ezzel szemben a Lusitania megtorpedózásakor mindenki sejthette, hogy a támadás a hajó elsüllyedését célozta. (Az utasok éppen ebéd utáni kávéjukra vártak, amikor felharsant a veszélyt jelző harag, majd hallatszott a becsapódás és robbanás. Az utasok jelentős részének zárt térből kellett a fedélzetre jutniuk.) A második robbanás még nyilvánvalóbbá tette - akár szénporrobbanásnak, akár a rakomány felrobbanásának, vagy újabb torpedónak vélte bárki is - hogy végzetes, de legalábbis nagyon súlyos sérülést szenvedett a hajó. A fentiek miatt a Titanicon kezdetben nem alakult ki pánik, szemben a Lusitaniaval.
A mentőcsónakok…
– A Titanic esetében nem volt minden utasoknak elegendő hely a mentőcsónakokban, igaz, hogy a korabeli előírások még nem is tették ezt kötelezővé. A mentőcsónakokban nagyjából az utasok felének jutott volna hely (1178 férőhely, ami statisztikailag azt jelenti, hogy egy csónakba közel 60 főnek volt hely), ami az akkori hajózási gyakorlatban kivételesen jó aránynak számított. A sietségre, kapkodásra (is) utal, hogy a csónakok nagy részét félig üresen engedték le.
– A Titanic katasztrófa után megváltoztatták a mentőcsónakokkal kapcsolatos biztonsági előírást, ezért a Lusitanian a gyártásakor felszerelt 22 mentőcsónakot megduplázták, így az utolsó, végzetes útján már 44 mentőcsónak volt a hajón.– A Titanic elsüllyedéséig volt idő a mentőcsónakok túlnyomó részének leengedésére, a 20 csónakból 18-at tettek vízre. A Lusitania esetében az elsüllyedésig a 44 mentőcsónakból mindössze 8 darabot sikerült leengedni. Ennek az is volt az oka, hogy a hajó a találat, illetve az azt közvetlenül követő második robbanás következtében balra dőlt, miközben a hajóorr elkezdett merülni. Így a jobb oldali mentőcsónakokat lehetetlen volt leereszteni.
A hullámsírba süllyedés…
(Titanic - Lusitania)
– A Titanic 1912. április 14-15. éjszakáján süllyedt el, a víz jéghideg volt. Azok, aki úszva próbáltak menekülni, a már vízen lévő csónakokhoz eljutni, azok jelentős része lehűlés következtében meghalt. A Lusitania 1915. május 7-án süllyedt el, olyan helyen, ahol a víz hőmérséklete azok számára aki a tengerbe ugrottak elviselhető volt.
(Titanic)
(Lusitania)
A fenti nagyon jelentős különbségek miatt - szerény véleményem szerint - részben nem támaszthatók alá a kutatók következtetései. Azért nem, mert a két eseménynek nagyon különböztek a körülményei. Másrészt bizonyos kérdéseket a kutatók a különbségekre alapoznak - nevezetesen a sérülés és az elsüllyedés közötti időtartamra - mely azonban nem csak tudati kérdéseket befolyásolhatott (már amennyiben ilyen történt), hanem az erkölcsi-viselkedési normákkal összefüggésbe nem hozható technikai jellegű kérdéseket is.
Elsőként érdemes - a kutatók által is kiemelt kérdésként kezelt - időtényező szerepét vizsgálni. (Úgy gondolom, hogy az időtényező fontosságával, szerepével azok a búvárok, akik összetettebb merüléseket hajtottak már végre, vagy jelenleg ilyenekkel is foglalkoznak, tökéletesen tisztában vannak. S vélhetően ismerik az időtényező szerepét a stressz, a pánik kialakulásában is.)
Leszögezhetjük, hogy a Lusitania gyors süllyedése, illetve a hajó gyors dőlése miatt nem volt idő az összes mentőcsónak vízre bocsátására. (Emlékeztetőül: a Lusitaniaról legfeljebb 8 csónakot sikerült leengedni, ezzel szemben a Titanicról 18 darabot.) Így a két esetben nagyságrendi különbség volt a mentőcsónakokban lévő helyek között.
Említik a tanulmány szerzői - és megállapításuk komoly alátámasztásául is szolgál -, hogy „…A túlélők többsége fiatal, jó karban lévő 16 és 35 év közötti utas volt.” Nos itt érdemes azt is figyelembe venni, hogy a Titanicról vízbeesett, vagy oda beugrott személyeknek a jeges víz miatt gyakorlatilag a nullával volt egyenlő a túlélési lehetőségük. Ezzel szemben a Lusitaniaról vízbekerülteknek - a lényegesen melegebb vízhőmérséklet miatt - nagyobb volt a lehetősége a túlélésre. Nagyobb túlélési lehetőségük volt azoknak, akik tudtak úszni, olyan ruházatuk volt, ami nem húzta le őket a víz alá, illetve lehetett abban úszni, esetleg könnyen megszabadulhattak attól. Ezeket a szempontokat figyelembe véve a Lusitaniaról úszva menekülők közül nyilvánvalóan a „fiatal, jó karban lévő” férfi utasoknak volt a nagyobb a túlélési esélyük.
Így tehát az, hogy „a túlélők többsége fiatal, jó karban lévő 16 és 35 év közötti utas volt” az nem csak azzal magyarázható, hogy ezek a személyek kerültek a csónakokba, hanem azzal is, hogy ezeknek volt esélyük a vízbejutás után egy csónakig eljutni, vagy a víz felszínen lebegni, úszni, és így kivárni a segítséget.
Véleményem szerint tehát a Titanic esetében nem azért volt a veszteség, illetve a menekülők összetétele más, mint a Lusitania esetében („…a társadalmi normák jobban érvényesültek, ennek keretében a férfiak inkább hajlandók voltak lemondani helyükről a mentőcsónakokban.”) hiszen a kevés mentőcsónaki férőhely miatt nem is volt miről lemondani. (Itt is készíthetünk egy, úgymond matematikailag helyes, de a valóságban egyszer sem biztos hogy valós számítást: A 40 csónak 60 fő befogadóképességgel számolva összesen 2400 személy befogadására volt alkalmas. A leengedett 8 csónakban így 480 főnek lehetett helye…)
A kutatók állítják azt is „…magasabb erkölcsi normák csak akkor érvényesülnek, ha a cselekvést megelőzően jut idő a gondolkodásra is…” Ez nyilvánvalóan helyes elgondolás, de ezt sem kellene túlértékelni. Többek között azért sem, mert a Titanic mentőcsónakjainak egy részét félig üresen engedték le, tehát ott sem igazán a tudatos, tervszerű mentés működött. Az is tény, hogy a Titanicon a mentőcsónakok leengedésének kezdetén - elméletben - csak nők szállhattak a csónakba.
A Lusitania esetében a 18 perc nagyon kevés idő, de nyilvánvaló, hogy egy csónakba történő beszállás, s annak eldöntése, hogy egy férfi félrelökve két-három várakozó nőt és gyermeket beugorjon-e a csónakba, vagy sem, ahhoz nagyon hosszú idő. (Úgy gondolom, hogy egy ilyen döntés meghozatalához elég néhány másodpercnyi idő is.) Ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban fontos még megemlíteni, hogy a két hajótragédia között alig három év telt el. Ilyen rövid idő alatt biztos, hogy a társadalmi tudat, az udvariassági szokások, az erkölcsi megítélések, alapvetően nem változnak. Hozzá kell még tenni, hogy mindkét katasztrófa szereplői esetében túlnyomó részben angolszász emberekről beszélünk, tehát az udvariassági és erkölcsi kérdések megítélése lényegében azonos volt.
A tanulmánnyal kapcsolatban az amerikai katonai akadémia viselkedéstudományi
részlegének vezetője szerint viszont a kutatás nem hangsúlyozza eléggé
a vezetés jelentőségét. A helyzetet uraló vezetők veszélyes szituációkban
ugyanis hatással lehetnek az emberek viselkedésére.
„Nem valószínű, hogy a rendelkezésre álló hosszabb idő előremozdította
az önzetlenebb viselkedést. Sokkal inkább valószínű az, hogy a Titanic
esetében a vezetők képesek voltak befolyásolni a hajó elhagyását, míg
a Lusitania elsüllyedésekor a vezetés lehetősége minimális volt”
- hívta fel a figyelmet Thomas Kolditz ezredes.
Az amerikai katonai akadémia viselkedéstudományi részlegének vezetőjének megállapításával egyet kell érteni, hiszen a Lusitania elsüllyedése olyan gyorsan ment végbe, hogy a mentés szervezésére mindössze néhány perc, az utasok kimenekítésére pár csónak állt csak rendelkezésre. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy a Titanic mentőcsónakjaiban több, mint 1100 embernek lett volna hely, ezzel szemben a túlélők száma alig haladta meg a 700 főt. (Korábban már említettem a félig üres csónakokat.)
(Újsághirdetésben figyelmeztet Németország)
Végezetül és összefoglalásként fel kell tennem a kérdést, hogy - mint a tanulmány tudós készítői összegezett véleményükben állítják - valóban, vészhelyzetben a rendelkezésre álló idő határozza meg a viselkedésünket? Szerintem nem, pontosabban csak részben. (Ezt is igyekeztem bizonyítani írásomban.) Egy nyilvánvaló vészhelyzet természetesen hatással van viselkedésünkre, de alapvetőn nem változtathatja meg, legalábbis nem lenne szabad, hogy megváltoztassa. Az viszont nyilvánvaló, hogy az időtényező szigorú korlátokat állít a lehetőségeinknek, azoknak, mellyel a vészhelyzeten úrrá tudunk lenne, de legalább is kedvezőtlen - esetleg tragikus - hatását mérsékelni tudnánk. A tanulmány alapjául szolgáló két hajókatasztrófa körülményei olyannyira eltérőek, hogy összehasonlításuk már eleve egy meglévő vélemény alátámasztását sugallja.
Összegezett véleményem szerint a Lusitania esetében nem a torpedótalálat és az elsüllyedés között idő rövidsége miatt változtak meg az udvariassági-, erkölcsi- szokások, az emberi magatartás, a társadalmi normák. Nem ezek a változások eredményezték, hogy a túlélők túlnyomó részben a fiatalok, jó karban lévők közül kerültek ki. Teljesen leegyszerűsítve a kérdést, nem volt technikai lehetőség mentőcsónakok leengedésére a gyorsan süllyedő hajóról és azokba a segítségre szorulók - gyermekek, nők, idősebbek - elhelyezésére. Nem az emberi magatartás változása miatt nem engedték le csónakokat, illetve a vízre tettekkel nem kizárólag férfiak menekültek, magukra hagyva a süllyedő hajón a gyámolítandókat… Ugyanakkor vitathatatlan az is, hogy biztosan voltak az utasok, és a személyzet tagjai közül olyanok is, akik látván a Lusitania biztos pusztulását, igyekeztek önmagukat menteni, akár úgy, hogy beszálltak egy csónakokba, vagy úszva próbáltak elkerülni a biztos halált…
(Titanic - Lusitania)
KOLLÁR K. ATTILA