Búvárinfó

Néhány évvel ezelőtt a világhálón valami anyaghoz kerestem képeket, amikor egy érdekes szobrocskára lettem figyelmes: egy hosszú szigonyt tartó nehézbúvárt ábrázolt az alkotás. Mivel sürgős feladatom volt, nem foglalkoztam a szoborral, s rövidesen meg is feledkeztem róla. Jó néhány hónappal később ismét találkoztam a képével, de akkor sem volt időm utánanézni „történetének”. A közel múltban a Japánban pusztító szökőár és a fukushimai katasztrófa kapcsán újra felbukkant a szobor. Úgy gondoltam, hogy a harmadik találkozás nem lehet a „véletlen műve”, s utánanéztem a furcsa lándzsás nehézbúvárnak.

Némi keresgélés után több anyagot is találtam, ami a búvártörténeti ismereteim egy fehér foltját – némileg – kiszínezte. A „többször megtalált” szobor egy japán múzeumban található és egy második világháborús öngyilkos búvár harcost, egy fukuryut ábrázolt. A fukuryu szó guggoló sárkányt jelent. Arra nem találtam forrást, hogy miért ezt a nevet adták ennek a harci egységeknek, de amennyiben a fantáziánkat használjuk, akkor könnyen találhatunk erre magyarázatot.

Az elképzelések szerint ezek a fenékjáró búvárok a víz alatt, láthatatlanul közelítették volna meg a partokhoz közelmerészkedő ellenséges hajókat és a bambuszlándzsájukkal „megdöfték” volna a hajót, így aktiválva az annak a végén lévő robbanóanyagot. Azt nem lehet tudni, hogy egy így megtámadott hajó milyen károkat szenvedett volna, viszont az biztos, hogy a guggoló sárkány nem élte volna túl az akciót.

Biztos, hogy mindenki előtt ismert a régmúlt és a közelmúlt, az európai, a magyar ember számára különös japán szokásai, a feltétlen hűségük, az általunk esetleg feleslegesnek vélt önfeláldozás-öngyilkosság szokások. S valószínű az is, hogy mindenki hallott a világháború harcaiban szerepet vállaló öngyilkos japán harcosokról a repülős kamikázékról, a robbanó motorcsónakosokról, vagy az élő torpedókról. Úgy gondolom, viszont, hogy meglehetősen ismeretlenek az öngyilkos búvárok. Ennek talán egyik oka az lehet, hogy bevetésükre nem – pontosabban csak nagyon korlátozottan – került sor, bár a japán császári haditengerészet fukuryu egysége részére mintegy négyezer hadra fogható felszerelést gyártottak le, s egyes források szerint mintegy 1200 harcost ki is képeztek. Harci bevetésükre első alkalommal 1945. január 8-án a Palaus-szigeteknél (Passage) az USA gyalogos harcosainak partraszálló naszádjai (LCI(G)-404) elleni támadásban került sor. Egy hónappal később, február 15-én is végrehajtottak a sárkányok a sziget kikötőjében az USA Hydrographer (AGS-2) hajója ellen egy támadást.

A fenti dátumokból látható, hogy már csak a világháború vége felé kerültek bevetésre, Japán végső összeomlását nem sokkal megelőzően a fukuryu harcosok. Ennek – a források szerint – két oka is lehet. Egyrészt a guggoló sárkányok felszerelésének kialakítása, kiképzésük sok időt vett igényben, s eddigre álltak csak készen a bevetésre. A fukuryuk kiképzése meglehetősen nehéz volt, s számos baleset is bekövetkezett a gyakorlások során. A másik ok – talán ez az érthetőbb és valószínűbb – az, hogy ezek az egységek védelmi feladatok ellátására voltak hivatottak. Úgy gondolom, hogy a háború első, a japánoknak sikereket hozó éveiben nem a védelmi, hanem támadó haderőt fejlesztették. A fukuryukat tehát elsősorban a Japán területét közvetlenül támadó inváziós csapatok ellen akarta a hadvezetés használni. (A Szövetségesek eredeti terveik szerint Japánban szárazföldi egységekkel akartak partra szállni, hasonlóan, mint a környező szigetvilágban. Ez végül is elmaradt az atombomba bevetése és Japán Császárság kapitulációja miatt.)

A guggoló sárkányok búvárfelszerelésének pontos vázlatait megtaláltam egy világhálós oldalon, amit a továbbiakban bemutatok. A fukuryuk ún. fenékjáró búvárok voltak. Zárt, gumírozott anyagból készült ruhájuk volt, mely csak a láb- és kézfejet hagyta szabadon. A ruha mellrészének baloldalán leeresztő szelep volt, ami a ruhában összegyűlt felesleges levegő kiengedésére szolgált. A ruha egy négy csavaros fém gallérral kapcsolódott a fazékszerű, körablakos fémsisakhoz. A búvár mintegy 9 kilogrammos ólom mellsúlyt viselt. A fukuryukat kézilámpával és búvárműszerekkel, mélységmérővel és tájolóval is fel voltak szerelve. Az előbbi azért is különösen fontos volt, mert ezeknek a harci búvároknak a légzőgáz ellátását oxigénes újralégző készülék biztosította.

(Megjegyzés: Az oxigénes újralégző története az 1800-as évek végéig nyúlik vissza. A haditechnikában már az első világháborúban is alkalmazták, Sir Robert Henry Davis (1870-1965) a Henry Fleuss által még 1876-ban szabadalmaztatott oxigénes újralégző készülék módosított változatát készítette el a brit tengeralattjárók bajbajutott legénysége részére önmentő szerkezetnek.)

A zárt rendszerű légzőkészülék kiváló rejtőzködést, így nagy biztonságot jelent, hiszen nem jelennek meg a felszínen a búvár jelenlétéről árulkodó buborékok. (Napjainkban is a víz alatti úszóharcos egységek szinte kivétel nélkül használnak zártrendszerű légzőkészülékeket.) A sárkányok légzőkészülékében két acél, 3,5 liter űrtartalmú,150 bar nyomású palack tárolta az oxigént. A tisztítószelencében kalciumoxid kötötte le a kilélegzett szén-dioxidot. Az újralégzővel mintegy 6-8 órát tölthetett el – járhatott – a búvár a víz alatt, a tiszta oxigén belégzése miatt 10 méternél kisebb mélységben. A szakértők úgy vélik, hogy egy fenékjáró búvár egy óra alatt mintegy 2000 métert tud megtenni, így a készülék kihasználásával akár tekintélyes távolságra juthat el. Úgy tudni, hogy a fukuryuk folyékony élelmiszert és tömlőben vizet is tudtak magukkal vinni, illetve a víz alatt azokat el is tudták fogyasztani. Így a viszonylag hosszú víz alatti tartózkodás alatt a fizikai állapotuk megfelelő szinten tartása is biztosított volt.

A guggoló sárkányok fegyvere egy 5, más források szerint 3,3 méter hosszú bambuszrúd végére szerelt, 15, más források szerint 10 kilogramm súlyú, egy 56 centiméter hosszú, acéllemezből készült tokban lévő TNT robbanóanyag csomag volt. A tok felsőrészében helyezkedett el a robbanóanyag, alatta levegővel kitöltött kamrák voltak, így kiegyensúlyozva a nehéz lándzsafejet, megkönnyítve annak mozgatását. A tok végén, a robbanóanyaghoz kapcsolt 12 centiméter hosszú gyújtószerkezet a korabeli tengeri aknáknál alkalmazotthoz volt hasonló.

Japán megadása után a zsákmányolt fukuryu felszerelések egy jelentős részét az USA-ba szállították vizsgálatra, vélhetően továbbfejlesztési célokkal.