2012. DECEMBER 25-26.

(Elképzelt történet a Rouse Simmons valós tragédiájáról)

Kilépett az utcára. Hideg, metsző szél vágott az arcába. Más biztos lehajtotta volna a fejét, behúzta volna a nyakát, hogy egy kis védelmet találjon a széltől. Ő azonban nem. Szinte észrevétlenül lefelé biccentett a fejével, így tengerészsapkája ellenzője felfogta a szél erejének nagyját, s inkább csak a szemét húzta egy kicsit össze. Egyenesen a szembeszélbe nézett. Nem zavarta, mert megszokta a hosszú évek során a hajón, ahol a durva téli viharokban is a látóhatárt kellett figyelni. Mondhatjuk úgy is, az ember is, az arc és a szem is hozzászokott a metsző szélhez. Hosszú, vastag, kötött sálját szorosabbra húzta a felhajtott gallérú sötétkék posztó tengerészkabátja alatt, de azt csak középen gombolta össze. „Nem is olyan erős a szél, rosszabb időre számítottam” – gondolta, majd gyorsan hozzátette: „Add Uram, hogy ne is legyen sokkal rosszabb!”

Ebben az időben még nagyon megbízhatatlan volt az időjárás előrejelzés. A napi időjárásról meg leginkább a kikötők, világítótornyok és megfigyelőállomások egymásnak küldött szikratávíró üzeneteiből tájékozódhattak a hajósok. No, meg persze a saját tapasztalataikból. S az öreg kapitányok, matrózok, halászok, vízi emberek szinte mindig meg tudták mondani, hogy a következő fél napban a közelben milyen idő lesz a Michigan-tó adott szegletében. Persze volt, hogy a ezek a tapasztalt emberek is tévedtek, hiszen a tó óriási volt, s időről-időre szokatlanul gyorsan járta be a hatalmas vizet egy nem várt vihar.

A férfi gyorsan kiért a kikötőbe, útközben vidáman beköszönt az egyik üzletbe, majd a kikötői ivónak félig nyitotta az ajtaját és bekiáltott:
– Itt vagytok mind? Legyetek a Rouse Simmonsnál egy óra múlva! Nehogy valaki dülöngélve érkezzen!
Még két nappal korábban megbeszélte a legénységével, hogy az ivóban fognak találkozni. S mivel a szél is segített, gyorsan és hangosan csapódott be a kocsma ajtaja. Így nem hallotta már a kocsma meleg belsejéből érkező értetlenkedő, de ugyanakkor tétova kérdéseket:
– Miért menjünk?
– Csak nem akarunk kifutni?
– Csillapodott a szél?
Ő nem hallgatta meg a kérdéseket, s akik kérdeztek, azok sem gondolták komolyan, hogy választ kapnak. Az egyik hosszú asztalnál ülő csoport lassan összeszedelőzködött, kifizették italukat-ételüket, s komótosan öltözni kezdtek. Bőven volt idejük, alig száz méterre volt kikötve a Rouse Simmons.

x x x

A kocsmába bekiáltó férfi, Herman Schuenemann, a Rouse Simmons tulajdonos kapitánya hamar a hajójához ért. Útközben figyelte a tengert, a kikötött hajók ringását. Könnyedén jutott fel a fedélzetre. Ez biztos, hogy másnak ugyancsak fejtörést okozott volna, de neki nem. Gyakorlott, tapasztalt, ereje teljében lévő hajós volt, már több mint húsz éve járta a Nagy Tavakat, azok közül is főleg a Michigan-tavat. Tisztelte a vizet, tudta, hogy a meggondolatlanság, a hibás döntés könnyen katasztrófát okozhat. Tudta azt is, hogy a víz könnyen szedhet áldozatot. Fájdalmas volt ez a tudás, mivel négy évvel ezelőtt eltűnt a bátyja. Egy novemberi michigan-tavi viharban veszett oda a testvére S. Thal nevű hajójával és teljes legénységével. Mély nyomokat hagyott ez benne. Nem csak a testvére elvesztése volt fájdalmas, hanem úgy gondolta, akkor neki kellett volna a bátyja helyett hajóznia. De ő nem volt ott azon a végzetes úton sem, mivel amikor felesége ikrekkel ajándékozta meg néhány évre felhagyott a hajózással. Helyét a kapitányi állásban bátyja foglalta el, aki szintén tapasztalt, gyakorlott hajós volt… S az a négy évvel ezelőtti, tragédiával végződő út, s az is, amire most készült fontos és különleges küldetésnek számított. Régóta, minden évben volt egy ilyen különleges út, mondjuk inkább, hogy küldetés. November elején-közepén a Schuenemann-ok hajója elindult, hogy karácsonyfákkal megrakva térjen vissza Chicago városába. Bátyja eltűnése után úgy döntött, hogy folytatja a hagyományos novemberi karácsonyfa utakat. Lehet, hogy sok más jó hajós úgy döntött volna, hogy abbahagyja. Ő azonban nem. Részben azért, hogy tisztelegjen az elhunyt testvére emléke előtt, részben azért, hogy bizonyítsa magának, hogy a tragédia ellenére is vállalja a kihívást, a víz legyőzését. S persze a család megélhetése is azt kívánta, hiszen a hajósnak szállítani kell, hogy megéljen.

Herman Schuenemann kapitány

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok pörögtek a fejében, s a fájdalom belemarkolt a szívébe. Ugyanakkor tudta, hogy ez az alig fél óra nem az emlékezés ideje, még akkor sem, ha az ember a gondolatait nem tudja teljesen kikapcsolni. Azt is tudta, hogy le kell gyűrnie a múltba nézést, a fájdalmat, a lelkiismeret furdalást, az önmarcangolást. Helyette előre kell tekinteni, fel kell mérni és helyesen kell értékelni a küldetés lehetséges veszélyeit és most arra kell összpontosítani, hogy minden rendben legyen a hajón. Egy-két perc alatt végzett a múlttal és innen csak a hajóra koncentrált. „Ami nincs rendben, rossz, vagy hibás, azt most kell észrevenni!” – mondta magába, s így folytatta: „Mire az emberek a fedélzetre lépnek már tudnom kell, hogy mit kell kijavítani az indulásig.” S persze azért is, nehogy az emberei közül a gyakorlottabbak, vagy élesebb szeműek fedezzék fel a hibákat. Nem kizárólag a tekintély megtartása miatt, inkább azért, mert, hogy lenne a legénység részéről irányába bizalom, ha elnézne olyasmit, amiből az úton súlyosabb probléma adódhat. Mit gondolnának az emberei? Azt, hogy felelőtlenül veszélyezteti őket. S ha nem is történne baj, akkor is előbb, vagy utóbb elterjedne róla, hogy veszélyes vele hajózni, mert figyelmetlen, nem jó kapitány. S így előbb utóbb elhagynák a kipróbált hajósai, helyükre pedig csak kikötői kocsmatöltelékeket találna, akikre pont veszélyben nem lehet számítani.

A Rouse Simmons vitorlás

Igyekeznie kellett, mert volt mit nézni, ellenőrizni a majdnem negyven méter hosszú – pontosan 37,6 méter – négy méter széles, háromárbocos Rouse Simmons-on. Szokása szerint a középső árboctól indult, a bal oldalon ment az orrig, lenézett a horgonyokhoz, majd a jobb oldalon a farba, szemügyre vette a hajótükrét, s innen újra a bal oldalon vezetett az útja. Nem talált sok javítani, rendezni valót, hiszen az utolsó útjuk után a kikötőben szinte mindent helyrehoztak, kijavítottak, vagy kicseréltek. Herman Schuenemann úgy tartotta, hogy nem az indulás előtt kell kapkodni, hanem a megérkezés, a szállítmány kirakodása után kell a hajót rendbe tenni, mivel így akár egy-két óra alatt is el lehet indulni. A kapitány úgy vélte, hogy nem tudni, mikor jön egy jó ajánlat, vagy lehetőség, melyet legtöbbször az nyer el, aki a leggyorsabban tud elindulni.

x x x

– Itt vagyunk kapitány! Kérünk engedélyt a fedélzetre lépni! – hallatszott egy mély, erős hang, a kormányosé, akivel már a kapitány régen együtt hajózott. Bíztak egymásban, tisztelték is egymást. S ha mindketten nem úgy gondolták volna, hogy a rangbeli különbségek miatt meg kell tartani, ha nem is a három, de a másfél lépés távolságot, akár még egészen közeli pajtások is lehettek volna. Csakhogy ez pajtáskodás nem szerencsés a hajósok között. A vízen a kapitány élet-halál ura, szava szent, amit mond az törvény. S úgy nem lehet sem rendet, sem fegyelmet tartani, ha valaki a barátja a személyzetből, s az beleszól a döntésekbe, ne adj’ Isten visszabeszél, vagy ellenkezik. A parancs nem tejesítése a vízen lázadást, zendülést is jelenthet, mely a legsúlyosabb bűn egy hajón. Ezért nagyon fontos, hogy a kapitánynak senki ne legyen a barátja a legénységből.
– Rendben. Lépjetek a fedélzetre! – adta meg az engedélyt a kapitány, előlépve a középső árboc mögül, ahol az árboc-kivezetés köré épített kötélrögzítő bakokon lévő köteleket vizsgálta. Fontos tudni, hogy soha, senki nem léphet más hajójára, csak akkor, ha a tulajdonostól, vagy a kapitánytól engedélyt kap. Régi hajós szokás ez, talán onnan ered, hogy akit nem hívtak a hajóra, de mégis felszáll, az valószínűleg rossz szándékkal teszi. Lehet, hogy ellenség, lehet, hogy kalóz, de lehet, hogy csak surranó tolvaj, akiktől meg kell védeni a hajót. Végignézett az emberein, majd a kormányoshoz fordult:
– Hol van a Langaléta?
A kormányos a szemébe nézett és nyugodt hangon mondta:
– Nem jön. Azt mondta, hogy istenkísértés elindulni. Úgy hallotta még reggel egy embertől, aki a part mellett érkezett a városba, hogy nagyon durva a tenger.
– Igen, egy szárazföldi parti utazó valóban tudja, hogy lehet, vagy nem lehet hajózni…
A kapitány hangja visszafogott volt, bár bosszankodott. Nem bánta, hogy a magas matróz nem akar kihajózni, úgy gondolta, ez szíve joga. S nem is bosszantotta, mert távolmaradásával nem gördített akadályt az indulás elé, hiszen nélküle is elegen voltak. Schuenemann egyenes ember volt és ezért azt nagyon nem szerette, ha valaki nem áll elé, nem néz a szemébe és nem úgy mondja le a szolgálatot.
– Nem is baj, hogy nem jön, lesz hullám bőven az úton, így a kajütökben mindig csak beverné a fejét!” – igyekezett viccel elütni a bosszúságát.
A matróz elmaradása kapcsán nem gondolt semmi rosszra, s nem vette komolyan a szárazföldi utas véleményét, lévén mert azt csak egy szárazföldi mondta. Tudta, s tudta minden hajós, hogy novemberben szinte soha nem vasalt a tó…
– Emberek – emelte fel a hangját Schuenemann kapitány – pakoljatok le, majd gyertek a fedélzetre. Van még dolog a kifutás előtt!
– Fenyőért megyünk? – kérdezte az egyik matróz.
– Nem, nem fenyőért megyünk, hanem karácsonyfáért! – mondta a kapitány – Jegyezd meg, hogy ez nagyon nagy különbség!

Korabeli karácsonyfa állítás

x x x

Amíg az emberek a hajó személyzeti lakóterében elhelyezkedtek, addig a kapitánynak újra gyorsan pörögni kezdtek a fejében a gondolatok… Hányadik utam lesz ez? Miért is szeretem ezt a novemberi kalandos kirándulást? Hogy is hívták azt az újságírót, aki Mikulás kapitánynak nevezett el? Könnyű felidézni a nevet, hiszen itt lapul a belső zsebemben a piros bőr tárcámban a cikk, melyben elkeresztelt…

Tavaly úgy kétszáz fát adtunk a vásár végén az özvegyeknek, meg a rászorulóknak… Először a tengerészek özvegyei kaptak, utána a többiek… Idén többet kell félrerakni, mert a múlt karácsonyon voltak olyanok, akik csak egy-egy ágat kaptak... S felrémlett az a keservesen síró asszony előtte, akinek végül a felesége egy koszorút adott… Egy olyan koszorút, melyet a felesége szokott ügyes, szorgos kézzel készíteni, s amit jó pénzért kapkodnak el ajtó-, vagy kapudísznek a tehetősebb polgárok… Milyen szép látvány, amikor visszaérkezünk, s a fák egy részét a parton állítjuk fel, a többit pedig a hajón. Úgy néz ki ilyenkor a Rouse Simmons körül a kikötő, mint egy fiatal fenyőerdő… Nem csak azért, mert minden sötétzöldbe borul, de a frissen vágott fenyő illata is betölti a karácsonyfaerdőnket… Jó ötlete volt az egyik évben annak a fiatal matróznak, aki azt mondta, hogy húzzunk fel egy karácsonyfát az árbocra, amikor a kikötő közelébe érünk, hogy mindenki már messziről lássa, hogy jön a karácsonyfahajó…

S milyen jó érzés tudni azt, hogy mennyi sok boldogság és szeretet árad Szent este, amikor több ezer család lakásában felgyulladnak a kis gyertyák az ő hajóján hozott karácsonyfákon… A gyorsan pergő gondolatemlékképek megerősítették benne, hogy novemberben útnak kell indulni a karácsonyfahajónak… Még akkor is, ha a bátyja…

x x x

A gondolataiból a kormányos mély, erős hangja zökkentette ki: „Legénység a fedélzeten kapitány!” Schuenemann kapitány az emlékeiből egy pillanat alatt visszazökkent a fedélzetre, a valóságban. Rövid, érthető, de határozott utasításokat adott, figyelt, hogy ami nagyon megerőltető lenne egy embernek, ott legyen segítség, sőt, időnként ő is fogta és húzta a kötelet. A munka végén a kormányoshoz fordult és egy meglepő kérdést tett fel neki:
– Lehet, hogy kemény utunk lesz. Te láttál valamit, amit még ellenőrizni, vagy javítani kellene?
A kormányos meglepődött a váratlan kérdésen, de rövid gondolkodás után kibökte:
– Én még az első árbocnál lévő feszítőkötelet újra tekerném.
– Rendben, csináljátok meg! – mondta, otthagyta az embereket és bement a kapitányi állásba.
Körbenézett, hogy minden a megszokott helyén van-e, kiterítette a térképet az asztalon, megigazította a felakasztott messzelátót. A keskeny beépített szekrényből kivette a hosszú, sötétkék, kapucnis viharkabátját, majd kiment a fedélzetre.
– Figyelem emberek! Gyülekező a fedélzeten! A legénység felsorakozott a kapitánnyal szemben.
– Rövidesen kifutunk. November eleje van és szokás szerint karácsonyfáért megyünk, ezúttal Thompsonba. Az út nem túl hosszú, de mint látjátok, most is erős szél van…
– Viharos! – vágott közbe az egyik matróz.
Az emberek meglepődtek, sőt meg is döbbentek. Még soha egyikük sem mert volna a kapitány szavába vágni, főleg nem kijavítani azt, amit mondott. A kapitány, mintha mi sem történt volna, folytatta az eligazítást:
– Mondottam a szél erős, számíthatunk erős hullámzásra is, de tudjátok, a Rouse Simmons kiváló hajó és ezen a kiváló hajón csak a legkiválóbbak hajózhatnak. Egyébként, ha valakinek valami nagyon fontos dolga van mára, vagy holnapra, nyugodtan mondja meg, el fogom engedni. Langalétát is elengedtem volna, ha kéri, de úgy látszik gyáva volt, hogy a szemembe nézzen. Nem is baj, hogy nem jött, mert aki a fűtött ivóban is tart a hullámoktól, az hogyan nézne szembe azokkal a vízen. Nos, van valakinek kérdése, vagy mondanivalója? Most lehet, nyugodtan…
Nem emelték fel a kezüket és nem szólat meg senki. Úgy fél percig némán álltak egymással szemben, az egyik oldalon a legénység, a másikon a kapitány. Állt és várakozott, hogy megszólal-e valaki. A szél az ő arcába vágott. Fiatal hajótiszt kora óta, ha egy mód volt rá, úgy állította fel a legénységét, hogy az ő szemébe süssön a nap, vagy fújjon a szél, verjen az eső. Egy öreg kapitány mondta neki, hogy ezt így érdemes csinálni, két okból is. Az egyik az, hogy jobban tudnak figyelni az emberek, nem zavarja őket az időjárás. A másik az, hogy előbb-utóbb tiszteletet ébreszt a legénységben, hogy a kapitány nem használja ki a maga előnyére a hatalmi helyzetét. S még sok ilyen apróságot tanult annak idején az öreg kapitánytól, amiket jól megjegyzett, s igyekezett is betartani. Egy másik hajó nálánál valamivel idősebb kapitánya egyszer meg is szólta ezért, mondván „az a lényeg, hogy neked legyen jó és kényelmes, te vagy a kapitány és az úr!”. Schuenemann meghallgatta és megköszönte a tanácsot, de nem fogadta meg. S úgy érezte, ezzel – no meg persze sok más dologgal is – kifejezi, hogy emberszámba veszi a legénységét, és ez busásan meg is térül.

Az emberei nem hagyták el néhány dollárral több kilátásba helyezett bérért, vagy a kevesebb munka reményében és látszott, hogy a munkában mindegyikük megteszi azt, amire képes…
– Nos, akkor senkinek semmi? – tette fel a kérdést a kapitány.
Kormányosa felemelte a kezét, jelezve hogy szólni kíván.
– Mond! – nyugodt és kimért volt a hangja a kapitánynak.
– Kérdezem, hogy mikor tervezed az indulást?
– Minden elő van készítve? Minden jól rögzítve van? Bár azt még megnézem – mondta. Egy fél óra és indulunk! Ne nagyon igyatok szeszt és mindenki tudja, mit bír a gyomra, úgy egyetek. Ha más nincs, menjetek, készüljetek.
A kapitány elindult a hajó orra felé, de mellélépett a beszédébe beleszóló matróz.
– Bocsánat kapitány! Csak úgy kicsúszott a számon… – mondta a szemmel láthatóan zavarban lévő férfi
– Hát, legközelebb szorítsd össze a szád, s ha kell, harapd is meg a nyelvedet, hogy ne csúszkáljon ki ez, meg az belőle – mondta keményen a kapitány.
– Elnézést, máskor nem fog előfordulni. Mit tegyek most?
– Dolgozz becsülettel, hogy mielőbb visszatérjünk a karácsonyfákkal! S ne feledd ezt az esetet!
– Értettem és köszönöm kapitány – mondta érzékelhetően megnyugodott hangon, majd megfordult és a hajótat felé indult. Egy lépés után visszafordult és megkérdezte:
– Ne kísérjem el uram?
– Nem kell, menj a dolgodra – válaszolt a kapitány – nyugodtan leléphetsz!

Schuenemann kihúzta magát és elindult az orrba. Megdörzsölte a szemét, valóban elég erős volt a szél. Nem teljes vitorlákkal indulunk – mondta magában, majd miután átgondolta az indulás minden egyes mozzanatát elmerült gondolataiba. Felrémlett benne egy-egy kemény út, amikor megküzdöttek a Michigan-tó viharaival, egy különösen emlékezetes novemberi kikötés, amikor szinte ellepték a kikötő rakpartját az emberek a karácsonyfahajót várva. S felrémlett benne felesége és gyermekei képe is. Az asszony, mint minden tengerészfeleség erősebben szorította meg a kezét, mint minden elindulás előtt, hiszen tudta, a nagy tó tud nagyon kemény ellenfele lennie a hajóknak. A gyermekek, biztos már játszanak a meleg szobában, nevetgélnek, vagy éppen sírnak, mert valami nem úgy történt, mind gondolták… Gondolataiból a már csuklyás viharkabátba öltözött kormányos hangja zökkentette ki:
– Készen állunk uram az indulásra!
Biztos, hogy nem telt el a legénységnek adott fél óra – gondolta magában Schuenemann, majd hangosan válaszolt: – Rendben, akkor elindulunk! Vigyázzatok, nem lesz könnyű a kikötőből a kijutás! Két ember az orrba! Hárman a hátsó árbochoz! Hárman a középső árbochoz! Kormányos a kormányhoz! A többiek várják az utasításaimat! Felkészültetek? Mindenki a helyén van? A gyors és határozott igenlő válaszok után újabb és újabb kemény utasításokat adott és a hajó könnyen és kecsesen indult el, s gyorsan maga mögött hagyta a kikötőt…

x x x

A kikötői ivó egyik nagy ablaka mögött állt egy idegen férfi. Szinte csodálattal nézte, hogyan indul el Rouse Simmons. Nem is értette igazán, hogy lehet az, hogy a part felé fúj a szél, s a vitorlás a szembe szél ellenére elindul, sőt gyorsan távolodik is. A csodálkozásának hangot is adott, amiből az ivó néhány vendége rögtön rájött, hogy nem hajós, hanem szárazföldi emberrel állnak szemben. Nem sokat törődtek vele, egy-két kurta mondatot, inkább csak fél mondatot vetett oda neki néhány közelében ülő vendég.

Az idegen a pulthoz ment és a kocsmárostól kérdezte:
– Ilyenkor is hajóznak?
– Igen – válaszolt az.
– De hát szörnyű vihar van – folytatta az idegen.
– Maga még nem látott vihart – válaszolt a kocsmáros, aki régen maga is matróz volt, de apja halála után ő vette át a népszerű kikötői kocsma vezetését, s így felhagyott a hajózással. – A vihar nem ilyen. Most erős igaz a szél, de hol van ez még a vihartól… - nem folytatta a mondatot, s inkább belépett a raktár ajtaján, ahol ugyan nem volt semmi dolga, de legalább visszagondolhatott a régi hajós emlékeire. Érdekes – mormolta magában – egyre többször gondolok a múltra, a vízre, a hajókra. Hiányzik? – kérdezte magától, s rögtön válaszolt is – Igen!
Amikor visszament a söntéspult mögé, az idegen férfi még mindig türelmesen ott állt, de rögtön kérdezett is.
– Biztos kell ilyenkor hajózni? Nem elég jó időben szállítani? Pénzéhes az a kapitány, hogy ilyen zord időben is elindul?
– Nem, ember, téved. Az a hajó a Rouse Simmons volt, ami kifutott, s ott Herman Schuenemann a főnök. Kiváló ember, nem a haszonért szállt vízre, őt Mikulás kapitánynak nevezik, aki a karácsonyfát hozza a városnak. Nagy szerencséje volt magának, mert látta a karácsonyfahajó indulását.

Az ember biccentett, s az ablakhoz ment, de azon nem jól látta a tengert. Gyors léptekkel kiment a partra, szeme fölé ellenzőnek a kezét tette és kémlelte a távoli vizet, ahol felfedezte a már aprócskára zsugorodott háromárbocost. – Mikulás kapitány, meg karácsonyfahajó – próbálgatta az imént hallott neveket – Igen, az biztos egy jó ember lehet… Vajon mikor tér vissza? – kérdezte magától – Remélem gyorsan, s életben is találkozhatok vele, hiszen vagy egy hétig itt maradok. – S leengedte a kézét a szeme elől, közben úgy gondolta, érezte is, hogy búcsút intett a karácsonyfahajónak, bár nyilvánvaló volt, hogy ezt az intést onnan senki nem láthatta. Az ivóba visszatérve rádörrent az egyik matróz, aki az ajtóhoz közeli asztalnál ült – Hé! Maga! Legközelebb, ha kedve szottyan kifutkározni, húzza be maga után az ajtót, mert kihűl a kocsma! Az ember nem válaszolt, csak bólintott, idegen lévén, nem akart vitába keveredni senkivel sem. Visszaült az asztalához, kortyolt egyet az italából és az elmúlt percekben halott-látott dolgokon kezdett elmélkedni… Mikulás kapitány a karácsonyfahajón… jó szelet, jó utat nektek – gondolta. Akkor 1912. november 20-a, kora délelőttje volt…

x x x

A Rouse Simmons közben már messze járt. Az erős szél szinte repítette a hajót, pont ezért a kapitánynak, kormányosnak és a matrózoknak volt dolga bőven, hogy a váltakozó erejű, pöffös szélben mindig a legjobb irányba álljon a hajó. A vitorlákkal is bőven volt dolog, mindig úgy kellett állítani azokat, hogy a legjobban használják ki a szél hajtóerejét, s időnként egyik másik vásznat le-, vagy fel kellett húzni, vagy kurtítani kellett. A cél, Thompson, alig pár tucat házból álló kis település volt a tó Észak-nyugati partján, mely Chicagotól alig több mint 300 mérföldre feküdt. Ideális időben, jó szél mellett a hajó szinte egy nap alatt eljuthatott volna ide. Most azonban a lassan viharossá erősödő szél, az egyre nagyobb hullámokban bukdácsoló hajó útideje jóval meghosszabbodott.

Kemény éjszaka várt a hajósokra. A kapitány két figyelőt is kirendelt és figyelt a váltásukra, s maga is három óránként átvette a kormányos szerepét. A szél rángatta, tépte a vitorlákat, s szinte csodával határos módon sem vászon, sem kötél nem szakadt… Mindenki egész éjszaka készenlétben volt, a pihenőben lévő matrózok is inkább csak szundikáltak, mintsem aludtak. „Segítséget kaptunk! Köszönöm Uram!” – gondolta az éjszaka során többször is a kapitány, s néhány imát is elmormolt miközben szorította a kormánykereket. Lassan felvirradt… Mintha a világosság érkezésével a szél is mérséklődött volna. Persze lehet, hogy ez csak a hajó legénységének vágyaiban élt, s amit az ember nagyon szeretne, előfordul, hogy addig gondol rá, amíg maga is elhiszi… Miután felvirradt, a figyelőben lévő emberek mellé mások is csatlakoztak. Hiába volt metsző a szél, önkéntesen, szinte egymással versengve kémlelték a látóhatárt. Érthető volt, hiszen mindenki arra vágyott, hogy szerencsésen befussanak Thompson kicsike, de védett kikötőjébe… S délfelé elérkezett ez az idő is. A parton vagy harminc ember várta a méltóságteljesen befutó háromárbocost. A kikötés már könnyű és gyors volt.
– Köszönöm a segítséget! – lépett a kapitányhoz a kormányos. Látszott rajta, hogy bár kemény hajós, de azért megviselte az elmúlt éjszaka.
– Nincs mit… Máskor is megosztottuk a feladatot – válaszolt Schuenemann, s magában hozzátette: Nem én segítettem, onnan fentről jött a segítség, hogy szerencsésen megérkeztünk.

x x x

Miután a háromárbocost vastag kötelekkel rögzítették a parti kikötőbakokra, a leengedett vitorlákat a hajósok rendezték és rögzítették, a kapitány a partra ment, ahol gyorsan megalkudott a favágók vezetőivel. A parton hatalmas kupacokba álltak a kivágott leendő karácsonyfák, tehát gyorsan elkezdődhetett a berakodás. A helyi emberek hordták be a fákat, a matrózok irányították a rakodást. Először a mélyebb raktereket töltötték meg, majd a fedélzetre kerültek a fenyőfák kötegei. A kapitány figyelmeztette az embereket, hogy óvatosan bánjanak a fákkal, hiszen azok nem tűzifák, hanem chicagói polgárok lakásainak díszei lesznek Szenteste és az azt követő ünnepkor, s ha letörnek ágak, vagy elroppannak a törzseik, akkor azokból nem lesznek karácsonyfák. Valójában nem is nagyon kellett figyelmeztetni a rakodókat, a hibás, sérült fenyőket még a parton különválogatták, s egy kupacba rakták. Az egyik öreg favágó a hajón állt, számolta a fákat, s gyűrött papírjára jegyezgetett.
– Maga nem számolja? – kérdezte a kapitányt.
– Minek számolnám? Tudom, hogy karácsonykor nem fogjuk becsapni egymást - válaszolta és szinte tüntetőleg elhúzódott a hajó végébe.
Időközben elkezdett hullani a hó. Először a hideg miatt csak aprócska, fehér darák szálltak alá az eget borító sötét felhőkből, majd estefelé egyre nagyobb pelyhek borították be a partot, hajót és a fenyőrakományt. A fehér hótakaró szép látvány volt, de megnehezítette a hajósok dolgát. Nehezebb volt kötelekkel rögzíteni a fákat, s az egyre vastagodó hótakaró egyre súlyosabb is lett, mivel jól megtapadt a fenyőtűk között. „Nem jó ez a havazás” – gondolta a kapitány, de nem volt mit tenni. Arra gondolt még, hogy ha hó van, talán enyhül a szél, s nem is lesz fogcsikorgatóan hideg. Késő este hagyták abba a rakodást, de a parton még hatalmas kupacokban állt az elszállításra váró fenyő…

Az éjszaka kemény fagy volt, de a fáradt hajósok végre – a körülményekhez képest – nyugodtan alhattak…

Korán reggel a kapitány körbejárta a vitorlást. Az előző napon még sötétzöld fák a reggelre hófehér ruhát öltöttek, melynek díszei jégdarabok voltak. S az egész hajót is vastag fehér paplan borította, a fedélzetet, a felépítményt, az árbocokat és az összecsavart vitorlákat. A köteleken helyenként vastag jégborítás volt. „Nagyon nem jó ez így...” – gondolta magában a kapitány, majd bement a legénység pihenőhelyére és hangos szóval felébresztette embereit. Jelzésként megrázhatta volna a hajóharangot is, de nem akarta azt a különösen fontos és esetenként veszélyt is jelző eszközt használni. „Ébredjenek, s kelljenek fel nyugodtan, nem kell ijesztgetni senkit, könnyen lehet, hogy lesz még szükség a harangszóra a hazafelé úton.” A legénység néhány perc alatt elkészült, s megtöltötték a hátsó fedélzetet.
– Emberek! Ellepett bennünket a hó, meg a jég! A hajóról a lehető legtöbb havat el kell távolítani, de az még fontosabb, hogy a kötélzetet, a csigákat, a vitorlákat megtisztítsátok a jégtől! Az a négy ember tüstént lásson neki a hó eltakarításának, a többek pedig a jeget kaparják a kormányos felügyelete mellett! Én a partra megyek, beszélek a favágókkal! Tisztességes munkát várok, mert nem volt könnyű az idefelé út, de lehet, hogy még keményebb lesz a hazavezető! – ezzel megfordult, amit az emberek „Oszolj!” vezényszóként is érthettek, majd a havas pallón határozott léptekkel kiment a partra. Schuenemann megbeszélte a favágókkal, hogy ne kezdjék még el a berakodást, várjanak egy órát, amíg a hajósok megtisztítják a hótól-jégtől a hajót. Kérte továbbá a parton várakozókat, hogy rázzák le a fákról a havat, mielőtt a hajóra viszik. Talán felesleges volt ez a kérés, hiszen az emberek nem akartak felesleges súlyt cipelni, tehát igyekeztek lerázni a havat.

A kormányos jelezte a kapitánynak, hogy befejezték a takarítást, jégtelenítést, s miután Schuenemann körbejárt a háromárbocoson, ellenőrizve a munkát, újra megkezdődött a berakodás. Időközben ismét elkezdődött a havazás, igaz, a hideg miatt csak ritkásan hullt. A parton egyre kisebbek lettek a farakások, s a hajón viszont már szinte minden rakfelületet beborítottak a fenyők.
– Hány fát raktak fel? – kérdezte a kapitány az öreg jegyzetelő favágót.
– Már vagy 5.450 fa van a hajón – válaszolt.
– Jó, akkor ha kerek lesz a szám, abbahagyhatják – mondta a kapitány – idén 5.500 karácsonyfát visz a városban a Rouse Simmons.
Miután az ötven fa is a hajóra került, a kormányoshoz fordul a kapitány:
– Nézzétek át, hogy jól le vannak-e kötve a fenyők! Meg persze minden más lekötést is ellenőrizz le! Biztos hazafelé is erős szél lesz, nem lenne jó, ha a tengerben kötne ki a rakomány – bökött a tenger felé, ahol mindenfelé tarajos hullámok látszottak – Megyek, s kifizetem a favágókat, utána indulunk. Készüljön fel a legénység! S képzeletben hirtelen hazarepült hajóstól, legénységestől, karácsonyfástól és már a rakodást irányította…

Rakodó hajó

Nem sok idő maradt a gondolatokra, mert körbevették a favágók, akikkel gyorsan létrejött az elszámolás. Miután a partról visszatért Schuenemann, összehívta a legénységet.
– Emberek! Köszönöm az eddigi munkátokat! Mostanáig minden jól ment, ha nem is könnyen. Ez persze nem csak nekünk köszönhető, biztos, hogy fentről figyeltek ránk, amiért hálálkodhatunk és fohászkodhatunk… Bízzunk benne, higgyük, hogy hazafelé is vigyáznak ránk. Eddig sem volt könnyű az utunk, de már több mint a felén túl vagyunk, s ha mindenki teszi a dolgát, úgy egy bő nap múlva Chicago kikötőjében leszünk. Rövidesen elindulunk, mindenki készüljön fel, mindenki a helyére!

Egy szűk negyedórán belül, még mielőtt az óra mutatói fedésbe álltak volna, a háromárbocos kecsesen és könnyedén kifutott a kikötőből. A favágók a parton álltak és nézték a hullámokon billegve, de gyorsan távolodó hajót. Nem integettek, tudták, felesleges, a hajósok nem figyelnek már rájuk, mással vannak elfoglalva. A parti emberek örültek, mert jó üzletet csináltak. Az öreg, aki a hajón ellenőrizte a berakott fenyőfák mennyiségét miközben szétosztotta az egyes családoknak járó vételárat, arra gondolt, hogy valóban nekik jó üzlet volt, de vajon a kapitánynak is az lesz-e… A hajó lassan eltűnt a látómezőn. A szél erősödött és a jéggé vált hópelyheket, mint milliónyi apró tűt verte az emberek arcába. Gyorsan ki is ürült a part, mindenki igyekezett a fűtött, meleg kisebb-nagyobb házában védelmet találni az egyre zordabbá váló időjárás elől… 1912. november 22-én, délidőben indult Thompson kikötőcskéjéből a karácsonyfákkal megrakott Rouse Simmons…

x x x

Eközben a fenyőfáktól, hótól, jégtől kissé túlsúlyos háromárbocos hajó időről-időre irányt váltva, billegve, bukdácsolva a hullámokon, de kitartóan haladt úti célja felé. Először a parttól nem túl távol hajóztak, de a váltakozó erejű szél miatt gyakori irányváltásra kényszerültek, nehogy túlságosan is közel kerüljenek a sekély vízhez, vagy veszedelmes parti sziklákhoz. A szél nem igazán kedvezett, inkább a part felé tolta a hajót. Ezért a kapitány és a kormányos úgy döntött, hogy inkább a nyílt víz felé fordulnak, még ha az időveszteséget és nagyobb bizonytalanságot is jelent. A hajósok többsége folyamatosan a fedélzeten volt, hiszen kellettek figyelők, változtatni kellett a vitorlákon, s időről-időre a rengeteg fenyőfa rögzítésein is igazgatni kellett. A kapitány a szokottnál gyakrabban vette elő a messzelátóját és kémlelte a távolt, pedig nem volt ott semmi a hullámokon kívül. Azok viszont mintha nagyobbak lettek volna a távolban. Magyarázhatta volna ezt Schuenemann magának azzal is, hogy a látcső nagyít, de nem ámította magát, érezte, hogy a szél is erősödik. S a szél egyre erősebb, viharosabb lett…

A kapitány a szokottnál gyakrabban ment a kormányoshoz. Nem szóltak egymáshoz, szavak nélkül is tudták, hogy egyre nehezebb lesz az út. Csak azt nem tudta egyikük sem, hogy meddig romlik majd a helyzet. Sok téli vihart látott mindkettőjük, s éltek is vízen, pont ezért tudták, hogy nem láthatják előre, hogy mi fog következni. S mivel itt voltak mindketten, az némi megnyugvást adott számukra. A matrózok végezték dolgukat, talán jobban és gyorsabban is hajtották végre az utasításokat, mint máskor, hiszen legtöbbjük átélt már nagy viharokat, tudták, itt a gyors cselekvés a hajó, a társaik, s a maguk életét is jelenti. A viharos szél miatt a kapitány úgy döntött, hogy egyes vitorlákat bevonat, másokat pedig megkurtít. Így igaz, hogy lassabb lesz a haladásuk, de kisebb lesz a kockázat, hogyha még erősebb szél jön elveszítsenek vitorlát, vagy árbocot, mely akár a biztos pusztulást is jelenthette volna…

Besötétedett. A szél már nem erősödött, tombolt. Volt olyan kisebb felsővitorla, mely elhasadt, s ahogy a szél verdeste a szakadt vásznat, félelmetes hangot adott, időnként erősebbet, mint a szél ordítása. Schuenemann úgy döntött, hogy nem teszi ki súlyos veszélynek embereit és nem próbálja meg kicseréltetni a szakadt vásznakat, inkább kiengedtetett egy nagyobb vitorlát. Az emberek a munka elvégzése után vizesen, átfagyva szinte bezuhantak a legénységi szállásra, csak a figyelők álltak rendületlenül a helyükön. A kapitány elment és felváltotta a kormányost.
– Menj, pihenj, szükség lesz az éjszaka az erődre – mondta, majd megigazította a fején a vízhatlan csuklyát. Erősen megmarkolta a kormánykereket és igyekezett hajóját az elképzelt irányba tartania. Teltek-múltak az órák, de a vihar nem csillapodott, talán még inkább erősödött. A kormánynál, már nem az útiránytartás volt a cél, hanem az, hogy fel ne boruljon a hajó. Újabb vitorlák repedtek el, a korábban elszakadtak szinte már csak foszlányokban lógtak… A hajó túlsúlyos volt. Ezt nem az 5.500 fenyőfa súlya okozta, hanem a rakterekbe bekerült rengeteg hó, melynek egy része időközben elolvadt, s fenékben folyt ide-oda. Nem úgy működött ez a víz, mint a tőkesúly, hanem rontotta az amúgy is jobbra-ballra billenő hajó stabilitását. Éjfél után a kormányos állt a keréknél, a kapitány a fülkéjébe ment. Egy pillanat alatt felrémlett benne bátyja és tragédiája. Szinte teljesen megnyugodott. „Követni fogom, mert ő én miatt ment el.” – gondolta magában, amitől lelki nyugalma teljesen helyreállt. A kabátja belső zsebébe nyúlt, s kivette a régi, piros, marokkói tárcáját és szétnyitotta. Számos fontos dolog volt benne, de ő egy valójában más számára értéktelen tárgyat, egy újság darabot keresett, azt a cikket, ahol azt írták róla: Mikulás kapitány, s hajója a karácsonyfahajó. Elég volt a szakadt szélű papírdarabra egy pillantást vetnie, megnyugtatta, hogy megvan, a szíve felett őrzi. Visszatette a tárcájába, melyet egy vízhatlan vászondarabba csavart és jó mélyre süllyesztette a zsebébe. Egy pillanat múlva azonban szívébe markolt a gondolat: „És az emberek? Ők ártatlanok az én mulasztásomban, ők nem tehetnek erről semmit!” Rádöbbent, szinte biztos, hogy ha ő elmegy, elmennek a többiek is. Ettől elmúlt az előző jó érzés és belémarkolt a lelkiismeret-furdalás. Felnézett és mindössze ennyit mondott: „Uram segíts!”

Kiment az oldalsó ajtón, egy hatalmas hullám majdnem elsodorta, de sikerült erősen megkapaszkodnia. Veszélyes volt a helyzet, melyet a hajó orrában látott, több köteg fenyő elszabadult, a szorító kötelek így meglazultak, ami azzal fenyegetett, hogy az ott lévő sok-sok száz fa rövidesen szét fog szóródni. A legénységi pihenőhely ajtaján bekiáltott:
– Két ember jöjjön, elszabadul a rakomány a fedélzet bal oldalán!
Szinte azonnal kilépett két ember, s csak mutatni kellett nekik, hogy előre... Egy hatalmas hullám zuhant a hajóra, szinte ellepte az egészet, majd egy másik oldalra billentette, majd következett egy újabb, bár kisebb hullám, mely méteres magasságban lépte el a megbillent hajót. A kapitány egy kötélbe kapaszkodott, először úgy érezte, hogy lóg azon, majd teljesen elborította a víz. Görcsösen szorította a kötelet. „Már a vízben vagyok?” kérdezte magától, de ekkor meg tudta vetni a lábát a korlát egyik oszlopában. A második hullám csak félig borította el. Ösztönösen felnézett a főárbocra, elkeserítő látvány fogadta, szinte minden vitorla sérült volt, egy szakadt kötél vadul verdesett. A következő pillanatba előre nézett. A fedélzet bal oldala szinte sima volt. Ahol az előbb még a lassan önálló életre kelő fenyőfakupacok hevertek, most ott még egy ágacska sem volt. A keresztbe kötött kismentőcsónak is eltűnt. „Hol vannak az emberek?” – villant a kapitányba a gondolat. Megpróbált előrerohanni, ami a hajó dülöngélése miatt inkább bukdácsolás volt. Kétségbeesetten ordított:
– Hol vagytok? Válaszoljatok!
Válasz azonban nem jött… A hajó fedélzetének jobb oldaláról is eltűntek a fenyők. Mindössze egy félbetört kisebb fa akadt be valami résbe, s ahogy a hajó dülöngélt úgy tűnt, mintha integetne. Kísérteties látvány volt. vajon kinek intett búcsút? Fatársainak? A két matróznak? A csónaknak? Vagy csak gúnyolódik, s csúfondárosan búcsút int mindegyiküknek? Jelzi, hogy itt a vég? Kötelekbe kapaszkodva kétségbeesetten ment, inkább mászott, csúszkált a kapitány a hajó orráig. Tudta, hogy nem fog senkit találni, de azért a remény egy picinyke szikrája élt benne… „Nem, az nem lehet, hogy elvesztettem két embert!” – gondolta, s rögtön bátyja jutott az eszébe, s egész testét, lelkét átjárta a fájdalom. A fedélzet üres volt, sem fenyők, sem csónak, sem emberek. „Itt a vég!” - futott át rajta a gondolat, de rögtön el is hessegette magától – „Hiszen van még több mint egy tucat ember a hajón és sok ezer fenyő. Meg kell menteni az embereket, s a fenyőket el kell vinni a városba, ahol várnak rájuk!” – mormolta magában – „Le kell győzni a vihart! Le fogom győzni! Én vagyok Mikulás kapitány, s ez a karácsonyfa hajó! S várnak mindnyájunkat otthon!” A felépítményig a visszaút mintha egyszerűbb és gyorsabb is lett volna. Először a kormányoshoz ment.
– Eltűnt Invald és Steve – mondta, inkább kiáltotta át fakó, fáradt rekedtes hangon a kormányos fülébe. Nem szokta néven nevezni a hajósait, mert az barátkozásnak tűnt volna. Most azonban más volt a helyzet – elsodorta a nagy hullám őket. A fedélzetről lemosta a vihar a rakományt is és a csónakot is.
– Nyugodjanak békében – kiáltotta a kormányos – a csónak is eltűnt? – a kérdésben jogos aggódás volt. Igaz, ilyen hullámos vízben, nem sokat számít egy csónak, de azért az is egy reménysugár.
– Változtassunk irányt! Próbáljuk meg elérni Bailey kikötőjét. Sikerülhet! Kitűzzük a vészjelzést, félárbocra engedjük a lobogót, hátha észreveszik a segélykérést. Közelben van Kewaunee megfigyelő pont! – szinte hadarta a kapitány, az irányváltoztatási utasításon kívül a többit szinte magának. Otthagyta a kormányost és a legénység helységéhez ment. Kinyitotta az ajtót és a szokásától eltérően belépett. A matrózok meglepetten pillantottak rá, nem volt szokása, hogy bejöjjön közéjük.
– Invald és Steve eltűnt, elsodorta őket a hullám. Emléküket megőrizzük. Most azonban nincs időnk a gyászolásra, mert akkor bennünket is meg fognak siratni. Kitűzzük a segélykérő lobogót! Egy önként jelentkezőt kérek, hogy segítsen nekem. Többen is felemelték a kezüket, a szűkös helyen nem igen tudtak nemhogy előrelépni, de még felállni sem.
– Maradjatok! Én megyek! – szólt az a matróz, aki induláskor a kapitány szavába vágott.
– Rendben, gyere – mondta a kapitány és kilépett a kajütből. A hajó változatlanul dülöngélt, hánykolódott a hullámokon. Szinte már nem is volt ép vitorlája. A kapitány a kajütjében előkereste a ládájából a segélykérő lobogót és kilépett az oldalajtón. A matróza is akkor ért oda.
– A középső árbocra – mondta a kapitány és kötelekbe kapaszkodva elindult. Talán a természet megszánta a háromárbocost és legénységét, vagy elégedett volt a víz az eddigi áldozatokkal, mert viszonylag könnyedén sikerült a zászlót felhúzni és rögzíteni.
– Jól van, menj vissza – mondta a kapitány, aki a hátsó árboc felé indult. A hullámok és a szél a hátsó fedélzetről is lesöpörte a fenyők többségét. A kapitány megkapaszkodott egy kötélben, visszanézett és látta, hogy az embere kíséri őt. Bólintott és tovább bukdácsolt. Mindketten szerencsésen elérték az árbocot és közös erővel félig leengedték a lobogót. Mindketten visszajutottak a felépítményekig, a matróz a kajütjükbe, a kapitány felváltotta a kormányost… 1912. november 22-e, pontosan éjfél volt…

x x x

Egy bő óra múlva a kormányos megállt a kapitány mellett – Átveszem – mondta. A kapitány nem szólt, csak a szemébe nézett és bíztatóan megszorította a karját. A dülöngélő, s szinte irányíthatatlanul hánykolódó hajón első fedélzetére ment. A magányos, beakadt fenyőtöredék még mindig ott volt a hullámok áltat időről-időre elárasztott fedélzeten. S most is úgy tűnt, mintha integetne. A kapitány egy kötélbe kapaszkodva előre ment, megragadta a fenyő törött törzsét és ágait, kirántotta helyéről és áthajította a korláton. Nem is morgott magában, nem is tiltakozott, vagy fohászkodott, mindenesetre úgy érezte, megnyugtatta, hogy a többi sok, szép fenyőfa után küldte a torzót. Visszakapaszkodott a kajütjébe. A térképasztal fiókjából egy darab papírt vett ki és egy üres, vastag falú üveget. A papírra a hajó dülöngélése ellenére egyenletes, mondhatni szép betűkkel az alábbiakat írta: „Péntek éjszaka van. Mindenkitől búcsúzok. Azt hiszem, közeli a vég. Az éjszaka folyamán elvesztettük Invaldot és Stevet, s a mentőcsónakot is. Isten segítsen nekünk!” – s alákanyarította a nevét. A papírt összehajtotta, s miközben az üveg szűk száján igyekezett azt betuszkolni, egy kis fenyőág esett az asztalára. Tudta, ez abból a torzóból van, melyet az előbb dobott a tengerbe. Tenyerébe fogta és összeszorította, úgy ahogyan tudta, el akarta morzsolni az ágacskát. Amikor kinyitotta a tenyerét a kis növénydarab ugyanolyan volt, teljesen ép, mint a szorítás előtt. Ez talán egy jel, gondolta, ha beleteszem a palackba, talán az is épen marad, s célba ér. az üzenet. Óvatosan betolta az ágat is a levél mellé, egy méretes dugót nyomott az üveg szájába, s kilépve a kabinból a vízbe vetette. Nézte volna a palackba zárt üzenetet, hogyan hánykódik a hullámok között, de hatalmas reccsenést hallott és a kormányos ordítását:
– Oda a hátsó árboc!
Schuenemann és a matrózok többsége egymást lökdösve igyekezett a farba. Szomorú, egyúttal szörnyű látvány fogadta őket. Szomorú, ha egy hajó délceg árboca eltörik, de sokkal nagyobb baj volt – s ezért volt inkább szörnyű a látvány –, hogy a maradék szakadt vitorlák, az összegubancolódott kötelek beborították a fedélzetet és messze benyúltak a vízbe. A kitört árbocot a kötélzet nem engedte el, így a hajó törzsére merőlegesen hol a vízbe, víz alá, hol pedig a hullámok fölé emelkedett. A kapitány tisztában volt vele, hogy nagyon súlyos a helyzet, mert így könnyen felborulhat az amúgy is erősen billegő-bukdácsoló hajó. Kiáltani akart, de egy hullám elborította, a szája megtelt vízzel. Miután lement a hullám, újra megpróbált utasítást adni az embereinek:
– El kell vágni a köteleket, hogy megszabaduljunk az árboctól! - harsogta, legalább is ő úgy gondolta, hogy harsogja. Elindult az egykori árboctönk helyére, s zsebében tengerészkése után kotorászott. Meg is találta, s kinyitotta. Az éles, hosszú pengével nyiszatolni kezdte az egyik vastag kötelet. A szeme sarkából látta, hogy az egyik ember baltával próbálja a köteleket elvágni, amikor újabb szörnyű reccsenés hallatszott. Tudta ez a főárboc. S úgy gondolta, hogy valószínűleg rövidesen itt a vég. „Uram, segíts!” – fohászkodott magában, s úgy érezte, hogy sikerült átvágnia a kötelet. Egy újabbat markolt meg, amikor a hajó a szokottnál jobban balra billent. A késsel már szinte döfködte a karvastagságnyi kötelet, s várta, hogy visszabillenjen a hajó… Az azonban az oldalán maradt, s a következő hullám teljesen elborította … A kitört árboc ki tudja, miért, de elszabadult, viszont a Rouse Simmons süllyedni kezdett… Schuenemann tudta, hogy itt a vég. Kavarogtak a gondolatok a fejében, amíg kétségbeesetten próbált a hajó egyre magasabbra emelkedő jobb oldalára felkúszni. „Vajon elég karácsonyfa lesz idén a városban? A gyerekek árván fognak felnőni… Szegény feleségem… Én hajszoltam a halálba az embereimet? Jövök testvérem… Uram… s a jéghideg víz átcsapott a feje felett… Mikulás kapitány és a karácsonyfahajó együtt süllyedtek a sötét mélybe… A végzetes tragédia mindössze hatmérföldnyire a parttól, Point Beach-nél a Two Rivers-nek nevezett partszakasznál történt…

x x x

Ezen a viharos éjszakán minden parti megfigyelőállomáson, világítótoronyban készültségben volt a személyzet. Éjfél után 2 óra 50 perckor a Kewaunee parti állomás felfedezte a rongyos vitorlákkal, árbocán vészjelzéssel hánykolódó Rouse Simmons-t. Mivel nem volt segítségnyújtásra alkalmas vízi járműve, a legközelebbi helyet, Nelson Craite-t riasztotta 3 óra 10 perckor, ahol volt motoros mentőhajó. Innen kifutott a mentőhajó, de az igen erős viharban nem találta meg a súlyosan sérült vitorlázatú háromárbocost. A haváriában a hajó teljes személyzete odaveszett…

x x x

Chicago kikötőjében a következő napokban sokan várták a szokott helyén, a Clark St. hídnál a karácsonyfahajót, de a napok múlásával és a megfigyelőállomások jelentései alapján egyre biztosabbak voltak az emberek abban, hogy a Rouse Simmons – hasonlóan más három hajóhoz – szerencsétlenül járt. Schuenemann felesége azonban bizakodott. Minden reggel kiment a kikötőbe, várni férje karácsonyfákkal megrakott hajójának érkezését. Az egyik nap azután nagy fekete kötött kendőben jelent meg kora reggel a kikötőben. A fekete kendő jelezte, hogy már ő is elfogadta, hogy férje soha nem fog hazatérni…

x x x

A Rouse Simmons katasztrófája után néhány évvel, egy novemberi nap hajnalán a Michigan-tó nyugodt vizén egy kis teherhajó igyekezett a kikötőben áruval megrakva. A figyelőállásban egy fiatal matróz áll.
– Szél oldalon előttünk egy vitorlás! – éles kiáltására a kajütökből kiugró kapitány és a legénység legtöbb tagja a hajó elejébe sietett. Az orrba gyűlő emberek azonban se közelben, se távolban, se szél-, se lé oldalon semmit nem láttak.
– Hé! Viccelődsz? Ennek súlyos büntetés lesz a jutalma! – kiáltott a fedélzetmester a fiatal fiúra.
– Elaludtál, azután álmodban hajót láttál? – förmedt rá egy matróz.
– Lehelj csak rám! Be vagy rúgva? – így a harmadik.
Az egyik álmából felriasztott hajós meg egyenesen neki akart menni a fiúnak.
– Elég legyen! Mindenki menjen a dolgára! – harsant fel a kapitány hangja, aki odaintette magához a tévesen riasztó figyelőt. – Mit láttál?
– Uram, nem aludtam, s nem is ittam szeszt – dadogott a fiú.
– Nem ezt kérdeztem – nyugodt és szinte barátságos volt a kapitány hangja – Azt mondd, hogy mit láttál!
– Egy hajó volt, vitorlás, szakadtak voltak a vitorlái – hebegett a fiú.
– Aha… S még mit láttál, volt rajta valami különös?
– Háromárbocos volt… Vészjelzés is volt rajta, a lobogója félig le volt eresztve… Uram, de tényleg ezt láttam… Bocsánat… Nem hazudok – rimánkodott az egyre jobban kétségbeeső fiatal hajós.
– Te egy szellemhajót láttál – mondta a kapitány, s megnyugtatásképpen megszorította a fiú karját – Az Herman Schuenemann, a Mikuláskapitány hajója a Rouse Simmons, a karácsonyfa hajó volt. Időről időre, november hónapban váratlanul felbukkan a tó ezen részén, majd semmivé válik. Látták már jó néhányan. Nyugodj meg, semmi gond…
– Uram, bocsásson meg, ha megkérdezem, Ön tréfál velem, vagy mivel nem hisz nekem, ez már a büntetés kezdete?
– Nem fiam, nem ugratlak. Három évvel ezelőtt, a katasztrófát követő esztendőben én is láttam a karácsonyfahajót…

x x x

Ezúttal a halászoknak nem volt túl nagy szerencséjük. A legidősebb meg is jegyezte, felesleges volt az utolsó hálóvetés, már gazdag zsákmányra tettek szert, s tessék, most alig fogtak valamit. A hálóban lévő halakat válogatva egy furcsa dolog akadt az egyik halász kezébe.
– Ez meg mi? – mutatta fel társainak a szabályos téglalap alakú, nyálkás, moszatokkal vastagon benőtt valamit.
– Ne szemetet fogdoss, hanem válogasd a halat! – förmedt rá a felesleges hálóvetés miatt még mindig magában mérgelődő öreg. A halász azonban nem hallgatott rá, nem foglalkozott tovább a halakkal, hanem a fura tárgyat nézegette, majd lassan a külső moszatos borítást lebontotta róla. Ott már szürkésfehér volt a borítás, s vízhatlan anyagnak tűnt. A következő réteget is lefejtette, s felkiáltott:
– Ide nézzetek! – a gondosan összehajtogatott anyagból egy piros bőrtárca bukkant elő. Gazdája olyan ügyesen csomagolta be a vízmentes borításba, hogy a tárcát nem érte víz. Eddigre mindenki a bontogató halász köré gyűlt.
– Nyisd már ki, lássuk, mi van benne! – sürgette az egyik társa.
– No, állj csak meg! Add ide! – szólt keményen és olyan ellentmondást nem tűrően az öreg, hogy a férfi átnyújtotta neki a piros bőrtárcát. Az öreg megtörölte a haltól büdös és nyálkás kezét a nadrágjában, majd egy kendőt húzott elő a zsebéből és arra tette a tárcát, s óvatosan kinyitotta. A tárca bal oldali rekeszeiben papírpénzek lapultak, igaz, nem túl sok. A jobb oldali rekeszből egy összehajtogatott újságdarab került elő, majd egy igazolás, egy levél és egy régies, hivatalos irat, s végül egy rovásokkal telehúzogatott és kusza betűkkel írt átvételi elismervény. Az öreg először az újságdarabot hajtogatta szét, és a világosság felé fordítva betűzgette:
– Hajós… vitorlás… karácsony… Hermann – mormogta, majd elakadt a szava, s rövid szünet után felkiáltott – Itt az újságban Mikulás kapitányról írnak, meg a karácsonyfa hajóról!
– Minek őrizget valaki egy ócska újságkivágást? – mordult fel az egyik halász, aki csalódott volt, mert arra gondolt, hogy a kis csomag esetleg drágaköveket rejt.
– Azért, mert ez a tárca Herman Schuenemann-é, a Mikulás kapitányé, a Rouse Simmons, a karácsonyfahajó tulajdonosáé volt – bökte a régies hivatalos iratot a tárca felfedezője a morgolódó orra alá.
– Ez egy régi történet – mondta az öreg, aki összeszedte az értékes papírdarabokat, belesüllyesztette a vörös, bőrtárcába, melynek alján kopott arany betűkkel az állt: Marokkó, majd így folytatta – Végezzünk a hálóval, utána mesélek a karácsonyfahajó tragédiájáról… Ez 1924-bn történt, tíz esztendővel a Rouse Simmons katasztrófája után…

x x x

A Schuenemann család két férfitagja veszett oda a Michigan-tó viharaiba, miközben kedves városuk, Chicago lakóinak karácsonyfát hoztak az ünnepre. A tó, a karácsonyfa, a hajózás tehát szerencsétlenséget és szomorúságot jelentett az özvegyeknek és az árváknak. Teljesen érthető lett volna még az is, ha soha nem néztek volna fenyőfára, de még karácsony ünnepén sem díszítették volna azzal otthonukat. A valóságban azonban nem ez történt. A Mikulás kapitány özvegye, Barbara tovább folytatta a családi hagyományt, a karácsonyfa árusítást. Később, amikor már megnőttek, a lányai is segítették őt ebben. Igaz, a fenyőfákat szárazföldön szállították, de egy, a chicagói kikötőben dokkoló kétárbocos hajóról árusították – így is emléket állítva elhunyt szeretteiknek és a karácsonyfahajónak – egészen 1933-ig, Barbara Schuenemann haláláig…

Barbara Schuenemann

xxx

Gordon Kent Bellrichard kiváló búvár és roncskutató eltökélt szándéka volt, hogy a Michigan-tó egyik híres „áldozatát”, az 1887 októberében a Two Rivers partszakaszon viharba került és elsüllyedt Vernon roncsát megkeresi. A korabeli híradások, a búvár kutatásai és a halászok hálóelakadási tapasztalatai alapján egyre szűkült az a terület, ahol az 50 méternél hosszabb roncs nyugvóhelyét kellett keresni. A szonaras vizsgálatokkal végül pontosan meghatározták az egykori 700 tonnás gőzhajó maradványának helyét, majd 1971-ben sor kerülhetett az első felfedező merülésre. A búvárok 50 méternél mélyebb vízben érték el a roncsot.

A rossz látási viszonyok ellenére gyorsan megállapították, mert megtalálták a nagyméretű hajócsavart, hogy nem a Vernon roncsánál járnak. Később rájöttek, hogy az egykori Rouse Simmonst, a karácsonyfahajót találták meg… A búvárok meghatottan beszéltek arról, hogy az árbocát vesztett hajó gyomrában még mai is ezerszámra sorakoznak a tűlevél nélküli fenyőfák...

Az évek során a búvárok többször jártak a karácsonyfahajónál, s felhozták a jobb oldali horgonyát és számos kisebb használati tárgyat, melyeket múzeumban állítottak ki…

x x x

Hermann Schuenemann tapasztat és bátor hajós, kemény kereskedő volt. A üzletben azonban nem csak a haszon lebegett a szeme előtt, a rászorulóknak, özvegyeknek, árváknak és a nagyon szegényeknek minden évben több száz karácsonyfát ajándékozott, mely egyik oka volt, hogy a kedves Mikulás kapitány becenévvel illették. A rászorulóknak történő karácsonyfa ajándékozás szép szokását a kapitány halála után Barbara felesége is folytatta. Az elmúlt évtizedekben is megmaradt és megújult a régi hagyomány: mostanság a haditengerészet, a tengeri mentők és civil szervezetek összefogásával osztanak karácsonyfát a rászorulóknak a chicagói kikötőben, mely biztos, hogy továbbra is életben tartja Schuenemann kapitány és a Rouse Simmons emlékét…

A hagyomány folytatódik – karácsonyfát osztogatnak a rászorulóknak

x x x

Idén volt száz éve, hogy a karácsonyfahajó és kapitánya, valamint legénysége eltűnt a Michigan-tó egy novemberi viharban. A centenárium alkalmával a chicagóiak méltó módon emlékeztek meg a tragikus eseményekről, november 23-tól kiállításokon, rendezvényeken, találkozókon, emlékmisén és megemlékezéseken elevenítették fel a szomorú és tragikus véget ért karácsonyfahajó történetét…

Emlékhelyek, jobbról a Rouse Simmons horgonya

 

Emlékmise 2012 novemberében

Részletek a karácsonyfahajó történetét bemutató kiállításáról:

A történetről készült musical plakátjai és a megjelent könyvek borítói:

Kollár K. Attila