A Palatínus-tó - helyi nevén a Pala, hivatalos nevén Sátorkőpusztai-tó - Esztergom legnagyobb tava. Esztergom-Kertvárosban található Dorog határában, a Gerecse- és a Pilis-hegységek által határolt völgyben. ÉNY-DK irányba elnyúlt, nagyjából 800x400 méteres, 32 hektáros, téglalap alakú. Magyarország egyik legtisztább vizű tava, ami jelenleg strandként működik. Csak a talajvíz táplálja, patak, vagy egyéb folyóvíz nem. A vízét egy csatornán keresztül a Kenyérmezői-patak vezeti le.
A tó mesterséges eredetű bányató. Az ötvenes években homokkitermelés következtében keletkezett. A homokot a közeli bányákban tömedéknek használták. A kitermelés folyamán egy összefüggő vízfelület alakult ki a területen. Jó vízminőségét annak a bányászati technológiának köszönheti, amit ekkor kezdtek alkalmazni. A vízmederbe sűrített levegőt fújtak, és a fellazított, felkavart homokot kiszivattyúzták. Ez tisztán tartotta a tó fenekét, megakadályozta az elalgásodást. 1953-ban alakult meg itt az első horgászegyesület. Napjainkban strandolásra és horgászásra használják. Míg az északi partszakaszon van a strand és annak területén az Esztergomi Spartacus Sport Egyesület Búvár Szakosztálya által üzemeltetett búvár bázis, a déli oldal - főleg horgászházakkal - beépült az évek alatt. A tó hőmérséklete átlagosan 19 °C, átlagos vízmélysége 10 méter. A tó legmélyebb pontja az öbölben van, ahol eléri a 12 métert. Ezen a ponton a 80-as évek elején 25 méter mélységet mértek. Bár a tó mesterségesen jött létre, mára a betelepült élővilág jellegzetes ökológiai rendszert alkot.
Az említett élővilág meglehetősen gazdag. Jelen írás nem fog teljes, átfogó képet adni a víz flórájáról és faunájáról. Csupán csak azokkal az elemeivel foglalkozik, amivel a búvár a tevékenysége során találkozhat, illetve ami befolyásolhatja a merülés körülményeit.
Kezdjük egyből az utóbbival. A búvár számára az egyik fő kritérium a látótávolság.
Sajnos évszaktól és időjárástól függően ez igen széles határok között mozog. Télen, jég alatt akár a 10-12 métert is elérheti, nyáron, amikor a víz felmelegszik és hőfoka a kedvtelési búvárok nagytöbbsége számára is élvezhető 23-24 °C-t meghaladja, bizony a látótávolság lecsökken 2 méteresre. Ha ez még egy viharos, esős időjárással is párosul, előfordulhat, hogy 1 méter alá csökken. Ennek a jelenségnek az elsődleges oka a vízben megtalálható lebegő részecskék mennyisége. A zavarosság a vízben jelenlévő diszkrét részecskék fényelnyeléséből és fényszórásából tevődik össze. A felszíni vizek zavarosságát okozó részecskék szuszpendált és finoman eloszlatott szervetlen és szerves anyagok, planktonok, mikroorganizmusok lehetnek. A zavarosság a részecskék oldatbeli koncentrációja mellett a részecskék anyagi minőségétől (fénytörő sajátságaitól), alakjától és méretétől is függ.
Általánosságban elmondható, hogy az algák, planktonok száma a vízhőfok növekedésével emelkedik, illetve az aljzat a szél, eső hatására, a strandolók, búvárok ténykedésének eredményeként felkavarodik. (Egy-egy nyári napon a tóban fürdőzők száma meghaladhatja a 10 ezer főt.) Az algásodás miatt ilyenkor a víz láthatóan bezöldül, az aljzat felkeveredése miatt pedig zavarossá válik. Szélsőséges esetben a látótávolság lokálisan és időszakosan nullára is csökkenhet, de ez csak ott fordul elő, ahol az aljzatot uszonnyal, lábbal "felrúgják".
A tóban több száz algafaj él. Ezek közül a legfontosabb jelenlévő törzsek a kékmoszatok, az ostoros moszatok, a sárgásmoszatok és a zöldmoszatok.
A zöldmoszatok, más nevükön zöldalgák tömegesen vannak jelen a Palatínus-tóban, és elsősorban ők festik nyáron élénk zöldre a vizet. Alakjuk, méretük sokféle lehet. A zöldmoszatok nélkülözhetetlen táplálékai az alsórendű élőlényeknek. Az alsórendűek pedig a halivadékok és számos kifejlett hal számára szolgálnak létfontosságú eledelül.
A zöldmoszatok közé tartoznak a kora tavasszal elszaporodó fonalas zöldmoszatok (más néven békanyál). Ezek minden víz alatti létesítményt belepnek. Az amur egyik legkedveltebb tápláléka, így szerencsére, ahogy a melegedő vízzel megjön az amurok táplálkozó kedve, pár hét alatt ezek el is tűnnek.
Magyarországon csak néhány tisztavizű tóban, többek között a Palában találkozhatunk édesvízi medúzával (Craspedacusta soverby L.). Ennek az élő szervezetnek a jelenléte, a víz fokozott tisztaságát igazolja. Még korábban rendszeresen láttunk medúzát a tó vizében, 2004-2005 években teljesen eltűntek ezek a parányi kis lények. Nagy öröműnkre 2006-ban és idén is újra tömegesen fordul elő, és rendszeresen találkozunk velük a merüléseink során. Némi rutinnal könnyű észrevenni ezeket az 1-2 cm átmérőjű, fehér színű, félgömbszerű ernyőből álló, - a többi medúzához hasonlóan - lüktetve helyet változtató apróságokat.

A tóban tömegesen él a vándorkagyló. (Dreissena polymorpha P.) Ezek a kisméretű, 1-3 cm-es vékony héjú kagylók rátelepszenek minden szilárd felületre, így a víz alatti létesítményeinkre is. Könnyen okoznak vágási sérülést, ha valaki szabad testfelülettel óvatlanul hozzájuk ér.
Találkozhatunk még a merüléseink alkalmával 8-10 cm-esre megnövő festőkagylóval (Unio pictorum L.) és a 10-18 cm-esre megnövő tavikagylóval (Anodonta cygnea L.).

Nem túl gyakori, de megtalálható a tóban az 5-6 cm hosszúságúra is megnövő nagy mocsári csiga is (Lymnaea stagnalis L.).
Néhány évvel ezelőtt rengeteg rák élt a tóban. Valami történhetett 2003-2004 tájékán, mivel a rákok, a medúzákhoz hasonlóan, szintén eltűntek. Szerencsére az elmúlt egy-két évben, ha nem is tömegesen, de újra találkozhatunk velük, és megfigyeléseim szerint van természetes szaporulat is. Az egyedek zöme az úgynevezett kecskerák (Astacus leptodactylus E.).
Mivel is találkozhatunk még merüléseink alkalmával? Természetesen halakkal. Álljon itt egy felsorolás, majd a teljesség igénye nélkül ismerkedjünk meg a leggyakrabban láthatókkal.
Sügér, fogassüllő, harcsa, csuka, ponty, amur, ezüstkárász, keszeg félék (Vörös szárnyú keszeg, bodorka, karika keszeg, szélhajtó küsz, ragadozó őn), tarka géb, vágódurbincs, naphal, törpeharcsa, busa, szivárványos pisztráng. (A felsoroltak közül, a két utóbbi kivételével, mindegyikkel volt szerencsém a víz alatt találkozni, busát a felszínről láttam, pisztrángot az egyik ismerős horgász fogásai között figyelhettem meg.)

A sügér (Perca fluviatilis Linné)
Teste zömök, közepesen lapított. Két hátúszóval rendelkezik, az első hátúszó hátsó részén egy szembetűnő kékesfekete folt látható, ami egyértelművé teszi, hogy sügérrel van dolgunk.
Háta sötétzöld, oldalai zöldessárgák, hasa sárgásfehér. Mindkét oldalán, 5-7 feketés-zöld, határozott kontúrú, függőleges sáv látható. Mellúszói áttetszők, a hasúszók és farok alatti úszó Vöröses-narancssárgásak.
Ragadozó. Fiatal korában főleg vízirovarokkal, kifejlett korában ikrával halivadékokkal, kisebb testű halakkal táplálkozik. 8-12 C fokos vízben ívik, a 2 mm átmérőjű ikrákat egy kocsonyás füzérben bocsátja ki, rendszerint keményebb felületekre, gallyakra (és a búvárok által lerakott karácsonyfa ágaira). Hosszú életű hal, mivel 15-20 évet is élhet. Általában kisebb, esetleg 10-20 dkg-os példányokat láthatunk, de rejtett zugokban, a trepnik, víz alatti kötélfeszítők árnyékában előfordulnak meglepően tekintélyes méretű, 1-2 kg-os példányok is.

A fogassüllő (Stizostedion lucioperca Linné)
Teste megnyúlt, oldalról kissé lapított. Feje hosszúkás a testéhez képest nem nagy. A szájában apró fogak és úgynevezett "ebfogak" találhatók - ezek alapján viszonylag könnyen megkülönböztethető a Palatínusban amúgy nem élő kősüllőtől és a sügértől. Két hátúszója van. Háta szürkészöld vagy olajzöld, ez a szín szabálytalan alakú, kontúrtalan szélű függőleges csíkok formájában az ezüstös oldalakra is átterjed. Hasa szürkésfehér vagy fehér. Hát- és farokúszói szürkék, sávozottak, páros úszói sárgásszürkék. Néha találkozhatunk egészen sötét árnyalatú, szinte fekete példányokkal is.
Ragadozó, főleg halat eszik, már a világrajövetelének nyarán - 4-6 cm-es testhossz elérése után - áttér a halragadozásra. 10-13 C fokos vízben ívik. A hím választ ívóhelyet, amit erőteljes farokcsapásokkal megtisztít az iszaptól, homoktól. Ezt követően odacsalogatja a nőstényt és megkezdődik az ívás. A hím ikra- és ivadékőrző. Az ívás után a hím elűzi a nőstényt és minden betolakodót távol tart a fészektől. Ebben az időszakban a búvároknak sem árt az óvatosság, ha a fészek közelébe kerül valaki, azt a hím megkísérli elijeszteni, ami egyes agresszívebb példányok esetében odáig fajul, hogy nekitámad a búvárnak és akár meg is haraphatja őt. Ez már egy kisebb 1,5-2 kg-os példánynál is ijesztő, de egy 10kg feletti támadó süllő komoly sérülést is okozhat. Ha tisztes távolságra 2-3 méterre eltávolodunk a védett objektumtól, a támadások is abba fognak maradni.
A merüléseink során, zömmel az ivadékaival, a kisebb - 1-1,5 kg-os példányaival találkozhatunk. Ősszel, mikor csoportba (bandába) verődnek, egy kis területen akár 20-30 darab is tartózkodhat. Néhány elfelejtett "haltartásban" 6-8 kg-os példányok is élnek. Európai viszonyok között, egyes vizekben a fogassüllő elérheti a 1,5 méteres testhosszt és 20 kg-os testtömeget is.

A harcsa (Silurus glanis Linné)
Pikkelytelen teste vaskos, a farokrész oldalról erősen lapított. Hátúszója csökevényes. Feje nagy, széles és felülről lapított. Szájában sok apró, hegyes fog található, amelyet "kefefogazatnak" neveznek. Szemei aprók. Felső álkapcsán 2, az alsón 4 hosszú bajuszszál található. Feje és háta szürkésbarna. Oldalai világos szürkésbarnák, sötét márványozott foltokkal. Hasa világos, fehéres. Úszói sötétszürkék. Találkozhatunk barnás, zöldessárga színváltozatával is.
Ragadozó hal. Főleg halat eszik. Kiegészítésképpen elfogyasztja a rákot, békát, kisebb vízimadarakat és a kisebb emlősöket is. Akkor kezdi meg az ívást, ha a víz hőfoka tartósan 20 C fok fölé emelkedik. Az ívás előtt a hím alaposan megtisztítja a kiválasztott ívóhelyet, ami lehet vízmosta gyökérzet, víz alá került kisebb bokor. Íváskor a hím valósággal átöleli a nőstényt, szinte kipréseli belőle az ikrákat, amik a vízmosta gyökerekhez tapadnak. A hím őrzi az ikrát. Az ikrák néhány nap alatt kikelnek és a kis harcsaivadékok újabb néhány nap után már megkezdi önálló életét, táplálkozását.
Hatalmasra növő halfaj. Testhossza elérheti a 2,5 métert, tömege pedig a 1,5 mázsát. Egy ekkora méretű hal életkora már meghaladja az 50 évet. A Palatínusban kisebb - 1-2 kilós példányokat láthatunk viszonylag gyakran, illetve néha-néha találkoznak a búváraink 15-20 kg körüli példányokkal. A tóból a horgászok által kifogott legnagyobb harcsa 54 kg-os volt.

A csuka (Esox lucius Linné)
Megnyúlt hosszúkás teste oldalról kissé lapított. Feje megnyúlt és a vége a kacsa csőrére emlékeztet. Szája felülről lapított. Az alsó álla hosszabb, mint a felső. Hatalmas szájában erős, ragadozó fogazat van. Úszói nem nagyok. Hátúszója testének utolsó negyedében helyezkedik el. Háta és oldalai zöldesszürkék. A háta sötétebb árnyalatú. Az oldalait számos sárga árnyalatú függőleges és vízszintes sáv, folt tarkítja. Hasa fehér. Általában egész évben egyazon élőhelyen tartózkodik, így a búvárok újra és újra találkozhatnak az ismerős példányokkal.
Rendkívül ügyes ragadozó. Nagy biztonsággal kapja el zsákmányát. Ha sikerül megragadnia az elsődleges táplálékul szolgáló keszeg és pontyfélék egyes példányait, akkor azok számára bizony nincs menekvés. Annyira mohó, hogy ez időnként a vesztét is okozza, mivel rárabol olyan halakra - akár más ragadozókra, de még a fajtársaira is, - amelyek alig kisebbek nála és előfordul, hogy nem képes a zsákmányt lenyelni, így a torkán akadt táplálék a vesztét okozza. 5-10 C fokos vízben már ívik. Rendszerint a füves aljú szélvizeket keresi fel ívás céljából. A ragadós ikrák viszonylag nagy területen szóródnak szét és megtapadnak az aljzat növényein. Két hét után kelnek ki a lárvák, de további napok telnek mire azok abbahagyják a függeszkedést és megkezdik az alsórendű rákok fogyasztását, majd a 20 mm-es hosszúságot elérve a ragadozást. Gyorsan növekszik, egy ötéves hal testtömege elérheti a 2-3 kg-ot. A tóban 1-2 kilós csukákkal gyakran találkozhatunk, de a roncs környékén összefuthatunk egy 10 kg-ot meghaladó tömegű példánnyal is. A csukák optimális körülmények között 25 kilósra is megnőhetnek.

A ponty (Cyprinus carpio Linné)
Általában őket mindenki felismeri, ezért csak néhány gondolatot írok róluk. Megkülönböztetünk pikkelyes és tükrös (vagy tükör) pontyot. Azokat, amelyek teljesen pikkelytelenek, bőrpontynak hívják. Alak tekintetében vannak megnyúlt, orsótestű nyurga- vagy sodrófa pontyok, közepesen magas tőpontyok és magas hátú, oldalról kissé lapított testű tükrös-nemes-pontyok. Szájának szegleteiben egy-egy hosszabb és egy-egy rövidebb bajuszt találunk. Testszíne fajtájától, élőhelyétől függően az agyagsárgától az olajzöldig változhat. Mindenevő. Táplálékát az aljzatot túrva keresi, harmonika szerű szájával felszippantja az iszapban talált férgeket, rovarlárvákat, csigákat, kagylókat. Elfogyasztja a hínárfélék gyenge hajtásait, a horgászok által beetetett kukoricát, búzát, illetve a több kilós példányok alkalmasint megeszik a kisebb halakat is. 18-20 C fokos vízhőmérséklet mellett csoportosan ívik elsődlegesen az áradáskor elöntött füves részeken. A Palatínusban gyakorlatilag nincsenek meg a természetes szaporodásának feltételei. A tóban élő példányokat a helyi horgászegyesület telepíti és állományukat rendszeresen pótolja. Nagyra növő hosszú életű halfaj, elérheti a 40 kilós testtömeget is és a 30-40 éves egyedek sem ritkák.

Az amur (Ctenopharyngodonidella Cuvier et Valenciennes)
A pontyfélék családjába tartozik. Feje közepes méretű, félig alsóállású szájának alsó és felső ajkai megvastagodott szélűek. Teste izmos, torpedó formájú. Testét nagy kerek pikkelyek borítják. Háta barnászöld, oldalai aranysárgák, hasa szennyessárga. Eredeti lelőhelye az Amur, valamint a Jance, a Sárga- és a Hszi-csiang folyókban és azok vízgyűjtő területén van. Magyarországra 1963-ban telepítették be. Növényevő. Főleg fonalas algákat, hínárféléket eszik. 12 C fokos vízhőmérséklet felett kezd táplálkozni. 22-25 C fokos vízben ívik, de a Palán nincs természetes szaporulata. Nagyra növő halfaj. A tóban is élnek 20 kg feletti példányok, de megnőhet akár 50 kilósra is.

Az ezüstkárász (Carassius auratus Linné)
Ránézésre nagyon hasonlít a pikkelyes pontyra. Feje aránylag kicsi, szája mellett nincsenek bajuszszálak. Oldalról kissé lapított teste van. Háta olajzöld, oldalai ezüstösek. Az ezüstkárászból nemesítették az aranyhalat és a tóban is találkozhatunk hosszú, fátyolos farkú, illetve narancssárga színezetű példányokkal. Eredetileg Délkelet-Ázsiában őshonos, Magyarország vizeibe 1954-ben került. Ahol egyszer megjelenik, szinte lehetetlenség kiírtani. Szinte mindenütt megtalálja életfeltételeit, kiszorítja az őshonos fajokat, ezáltal uralkodó fajjá válik. A pontyok és keszegfélék táplálék konkurense, azok táplálékbázisán él. Nagyon szapora faj. 17-18 C fokos vízhőmérséklettől szinte folyamatosan szaporodik. A betelepítésüket követő első években csak a nőstényei voltak jelen a vizeinkben. Összeívtak más halfajokkal és az általuk lerakott ikrák csirafejlődését más pontyfélék hím csírasejtjei indították be (gynogenezis). A végeredmény újra és újra ezüstkárász lett. 1987 óta már egyre több hím ezüstkárásszal találkozhatunk. Kis termetű hal, bár 3,5 kilósra is megnőhet. A Palatínusban meglehetősen sok a kiló feletti, nagy rajokban táplálékot kereső példány.

Azt gondolom, hogy a leírtak adnak némi segítséget és támpontot a Palatínusra látogató búvárok számára az ott megtalálható élőlények felismeréséhez. A részletesen be nem mutatott fajokkal nem túl gyakran találkozik az átlag búvár, de azért néhányukat fotókon szeretném bemutatni:

Keszeg félék közül a bodorka (Rutilus rutilus Linné)	A tarka géb (Proterorhinus marmoratus Pallas)
A naphal (Lepomis gibbosus Linné)	A törpeharcsa (Ictalurus nebulosus LeSueur)

Felhasznált irodalom:
Pénzes Bethen: Halaink kézikönyv horgászoknak és természetjáróknak - Osiris Kiadó Budapest 2004
Liebert Tamás: A palatínus-tó (BEBTE honlapja)
Rupert Anikó: Vizsgálatok a Palatínus-tónál (tanulmány)