2008. JANUÁR 8.

A tengeri uborkáról. A tengeri uborka (Holothuroidea) a tüskésbőrűek törzsének egyik osztályát képező élőlény. A tüskésbőrűek (Echinodermata) törzsébe olyan újszájú tengeri állatok tartoznak, amelyek többnyire a mederfenéken élnek. A régebbi szakirodalomban gyakran tengeri ugorkának nevezték ezt az általában a búvárok által homokos, sekélyebb tengerfenékeken látható sötétszínű, lapított henger formájú lényt. Ne tévesszen meg senkit a sekély mélységben történő előfordulás, a kutatók szerint a tengerek mélyebb részein is előfordul. Sok féle tengeri uborka létezik, lehet néhány cm hosszúságú, de akár férfi alkar hosszúságúra is megnő. Az Adiában, Földközi-tengerben leggyakrabban előfordúlók testének külső részének felülete lágy, akár kellemes tapintásúnak is mondhatjuk, melyeken szemölcsszerű kitüremkedések találhatók. Érdekesség, hogy a többi tüskésbőrűtől eltérően nincs szilárd váza. A uborka - egyes férgekhez hasonlóan - bőrizomtömlővel rendelkezik, mely segítségével lassan mozog a fenéken. Vannak olyan fajok is, melyeket lábcsonk párjaik segítenek a mozgásban. A légzéshez szükséges friss levegőt a végbelén keresztül szívja be, amiből az oxigént a testében lévő tüdőfa választja ki, majd a vizet erős sugárban kilöki magából. Az aljzaton fekvő állatok szájnyílását a végbélnyílásától csak a figyelmesebb szemlélő különböztetheti meg, mivel az előbbi környékén kis tapogatók, un. tapogatókoszorú van. Figyelmesebb szemlélő? A legtöbbször a búvárok nem sok figyelmet szentelnek ennek az élőlénynek, a beszélgetések, vagy beszámolók szerint sokakban külleme miatt undort vált ki a tengeri uborka. Mivel többnyire az érdeklődési körön kívül van, ezért a legtöbb búvár viszonylag keveset is tud róla. Pedig a tengeri uborka egy érdekes és fontos tengeri állat. Fontos, mivel a tengerfenéken összegyűjti és elfogyasztja a szerves törmeléket, így a vizek biológiai megtisztításához jelentősen hozzájárul. Az uborka legtöbb faja váltivarú, a szaporodási időszakban igen érdekesen viselkedik. Ilyenkor a máskor a földön heverő lények felegyenesednek, a függőleges testük lassú, kígyózó mozgást végez és a szájszervből időről-időre fehér színű, ragacsos, vattacukorra emlékeztető anyag, a megtermékenyítendő ivarsejtek áradnak ki. Az előzőekben röviden leírtak alapján bizonyossággal állítható, hogy a szaporodási időszakban a tengeri uborkák nagyobb csoportja érdekes és különleges látványt nyújt.

Kevesen tudják, hogy az Adriában is honos jellegzetes tengeri uborkáinak (király- és a csöves holothuria ) a teste ad otthont a kis testű bujkáló halnak (Fierasfer acus). Az ezüstszínű lapos, akár 15 cm hosszúságúra megnövő hal az uborka végbelén jut be, illetve távozik a lakóhelyére. Különlegességük még egyes tengeri uborkáknak, hogy szárazra kerülve belső szerveik egy részét kihányják magukból. Amennyiben visszakerülnek a vízbe az elvesztett szervek rövid időn belül regenerálódnak és az állat éli korábban megszokott életét.

Egyes fajtáik emberi táplálékul szolgálnak a távol-keleten, elsősorban Kínában. Érdekesség, hogy a közelmúltban megkezdődött a norvég rákhalászok által kifogott és eddig felesleges mellékterméket jelentő tengeri uborkák jó áron történő exportálása Kínába. Kína már régóta saját halászatból, illetve tenyésztésből nem tudja kielégíteni a hazai tengeri uborka igényt.

A fenti rövid összeállításból látható, hogy az érdektelen, sőt ellenszenves tengeri élőlény, a tengeri uborka is egy érdekes tengerlakó.

Egyes fajtáik emberi táplálékul szolgálnak a távol-keleten, elsősorban Kínában. Érdekesség, hogy a közelmúltban megkezdődött a norvég rákhalászok által kifogott és eddig felesleges mellékterméket jelentő tengeri uborkák jó áron történő exportálása Kínába. Kína már régóta saját halászatból, illetve tenyésztésből nem tudja kielégíteni a hazai tengeri uborka igényt.

A közelmúltban a tengeri uborka a gyógyászat kapcsán került az érdeklődés középpontjába. Brit kutatók megállapították, hogy az uborka egy olyan lektin nevű proteint termel, amely károsítja a malária betegségért felelős paraziták fejlődését. A tudósok genetikailag úgy alakították át a malária parazitáját hordozó moszkitót, hogy azok lektint termeljenek a szervezetükben. Ezáltal elérték, hogy a paraziták nem tudtak kifejlődni, és a moszkitó nyálával bejutni az emberi szervezetbe. A kutatók közleményéből kiderült, hogy a moszkitók lektin termelését úgy sikerült előidézni, hogy a tengeri uborka génjét a rovar génjével keresztezték. A kísérletek azért különösen fontosak, mert a Föld lakosságának közel 40 százaléka ki van téve maláriás fertőzésnek, melyben évente 500 millió ember betegszik meg és 1 millióan bele is halnak.

(Képeink illusztrációk, az egyiken az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben c. almanachjából származó, az Adria élővilágát ábrázoló metszetén az előtérben egy tengeri uborka látható, míg a másik képen tengeri uborkák és bujkáló halak láthatók.)