Búvárinfó

Néhány napja „barátaim” közül egy igen veszélyes kis jószágot, a kékgyűrűs polipot mutattuk be egy írásunkban. Valószínűleg kevés magyar búvár találkozik velük, mivel többnyire Ausztrália partjainál élnek, de mit lehet tudni, érdemes megismerkedni a víz alatti világ veszélyes – és kevésbé ismert – élőlényeivel.

A HAPALOCHLAENA LUNULATA-ról történő anyaggyűjtés során egy másik, még ennél a kis polipnál is veszedelmesebb élőlény, a kockamedúza is a látókörömbe került. A veszélyes állatok rangsorában a kockamedúzák (Chironex fleckeri) az ötödik helyen állnak, az állítások szerint az ő mérgük a legerősebb az állatvilágban - a kékgyűrűs polip „csupán” a kilencedik helyet foglalja el a ranglistán. A kockamedúza nevét átlátszó testének szögletes formájáról kapta. Élőhelye Ausztráliában Brisbane-től északon Darwin-ig, nyugaton pedig Exmouth-ig terjed, az ottani nyáron (novembertől áprilisig) tömegesen jelenhetnek meg a partok közelében. (Ezek szerint ezzel a szörnnyel, szintén ritkán találkoznak a magyar búvárok.)

A medúzaveszélyes partok strandjain figyelmeztető táblákat, ecettel felszerelt elsősegélynyújtó helyeket működtetnek, s a fürdésre alkalmasnak (?) vélt területeket elkerítik. Ennek ellenére 1884-től vezetett nyilvántartások szerint legalább 5567 ember halálát okozták ezek az állatok, s napjainkban is évente közel száz embert ér halálos medúzacsípés. Azért is nagyon veszélyes a kockamedúza csípése, mert könnyen előfordulhat, hogy az áldozat a fájdalomtól sokkot kap, képtelen lesz mozogni és mivel vízben van, megfulladhat. Sérültek beszámolói szerint a medúza karjának érintése „korbácsütésre„ emlékeztető fájdalom, s előfordul, hogy a nyoma soha nem múlik el.

Jelenleg a kockamedúzák 28 különböző faja ismert a kutatók előtt. A legnagyobb méretűre megnövő Chironex fleckeri – ezek élnek az ausztráliai partoknál – kifejlett példányainak szögletes harangja akár vödör nagyságú is lehet. A medúzának hatvan, négy és fél méter hosszúságot is elérő karja van, melyeken mintegy ötmilliárd (!) csalánsejt található. (Ötmilliárd kis horgos végű, mérgező lándzsácska!) A kockamedúza úgy vadászik – többnyire kis halakra, rákokra –, hogy amennyiben hozzáér testéhez valami, vagy a csápja valamihez, azt a karjaival körbefonja. A csalánsejtjeikből kilövellő tüskéiével felsebzi áldozat bőrét és azonnal beléfecskendezi a méreget. A megbénult, elpusztult állatot behúzza a harangja belsejébe és ott emészti meg.

Érdekesség a kockamedúzákkal kapcsolatban, hogy néhány éve kutatók megállapították, hogy ezeknek a viszonylag egyszerű felépítésű lényeknek nagyon kifinomult vizuális rendszerük van (Az ausztráliai kockamedúzáké a legfejlettebb.) A medúza testének négy csúcsán 24 szem helyezkedik el, melyből 16 a fény begyűjtésére, a megmaradt nyolc szem – mindegyik csúcsnál egy-egy pár helyezkedik el – komplex lencserendszerű. Ennek ellenére – a kutatók állítása szerint – a medúza „szemrendszere” által begyűjt kép némiképpen elmosódott. Az összetett látórendszer a táplálék megszerzésében játszik kiemelt szerepet.

Szerk. gondolatai: Sok búvár kellően meleg vízben szívesen merül búvárruha nélkül, mondván, nem szükséges a test hővédelme szempontjából a neoprén használata. Igen, ugyanakkor emlékeztetni kell azokat, akik így gondolkodnak, hogy a búvárruha nem csak a test hőjének megőrzésére szolgál, hanem – valamilyen korlátok között – a búvár testének védelmét is szolgálja mechanikai, illetve biológiai sérülésekkel szemben. Ezért medúzával, vagy más csalánozóval történő véletlen – és kellemetlen emlékekkel járó – találkozás esetén még a vékony búvárruha, illetve kiegészítők védelmet nyújtanak. (Nem kizárólag az előzőekben bemutatott halált is okozható kockamedúzával történő találkozásra gondolok.) Vannak viszont olyan búvárok, akik túlértékelik ruhájuk, s főleg kesztyűjük védelmét: nyugodtan megfogják, tapogatják a csalánozó állatokat. Az, hogy a víz alatti élőlények érintését minden, magára adó búvároktatási rendszer tiltja (s ezt a tiltást környezettudatos búvár be is tartja!), az egy – fontos – dolog. A bártan tapogatók nem csak megsértik ezt az általános szabályt, de arról is elfeledkeznek, (vagy nem is tudják), hogy a csalánozó állatok hogyan „működnek”. Térjünk vissza egy mondat erejéig az előzőekben írtakra: „…csalánsejtjeikből kilövellő tüskéiével felsebzi áldozat bőrét és azonnal beléfecskendezi a mérget…” Vitathatatlan, hogy a neoprén ruhát, kesztyűt a nagyon apró – általában – horgos végű tüske nem tudja átszúrni. Viszont megakad, benne marad a méreggel együtt. Így amikor merülés után a búvár levetkőzik, könnyen előfordul, hogy a keze, a teste érintkezik a ruházat külsején „beakadt” mérgező tüskécskékkel, ami ilyenkor csípést okozhat. Előfordulhat az is, hogy a csalánsejteket a búvár a kezével arcára, szemébe dörzsöli, ami még kellemetlenebb, fájdalmasabb lehet… (Kollár K. Attila)