A búvárkodás közel háromezer éves történetét meglehetősen jól ismerjük. A merülések első tárgyi emléke - talán pontosabban fogalmazok akkor, ha képzőművészeti alkotásról beszélek - a Kr.e. 885-ből származó asszír dombormű, melyen a víz alatt tömlőből lélegző búvárok láthatók. (Nem szívesen nyitnám újra azt a vitát, hogy egyáltalán merülhet-e, lélegezhet-e valaki a víz alatt bőrtömlőből. Nos, azoknak, akik ezt lehetetlennek tartják, jó szívvel ajánlom Jean-Albert Foëx: „Tízezer év az óceánok mélyén” című könyvét, melyben a szerző két helyen is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Én az „ez egy megvalósítható megoldás” mellett kiállók táborába tartozom.) A búvárkodás történetét talán a legegyszerűbben a felszerelések fejlődése kapcsán követhetjük nyomon. S az egyre jobb és jobb búvárfelszerelések iránt az ókortól kezdve fokozatosan nőtt az igény, mivel a búvárok mindig valami munka elvégzése miatt merültek a vízfelszín alá. Gyűjtötték a tengerekben élő algákat, szivacsokat, kagylókat, kutattak kincsek után, leszálltak a mélybe elsüllyedt hajók értékes rakományaiért, vizsgáltak és javítottak vízi járműveket, építettek a víz alatt műtárgyakat, s nem utolsó sorban „dolgoztak” a harci búvárok is. Az elmúlt évezredek, évszázadok alatt használt, nem egyszer különös, akár megmosolyogtató búvárfelszerelések képei, leírásai (ld. az alábbi kép) könnyen - na jó, kis odafigyeléssel és keresgéléssel - fellelhetők a búvárújságok, könyvek lapjain, de ezek a szerkezetek napjainkban legkönnyebben a világhálón nézegethetők. Nos, mint korábban már mondtam, sokat tudunk a munkát végző búvárokról, ugyanakkor érdekes, hogy sokkal kevesebb ismeretünk van a kedvtelési célú merülések történetéről, pontosabban azok kezdetéről…

A búvárfelszerelések történetének vizsgálata némi segítséget nyújt a kedvtelési célú búvárkodással kapcsolatos ismereteink fehér foltjainak kiszínezésében. Minden búvár tudja azt - legalábbis remélhető -, hogy a Jacques-Yves Cousteau és Emil Gagnan mérnök által 1943-ban szabadalmaztatott autonóm, automatikus működésű, sűrített levegős légzőkészülék lehetőséget adott, hogy kedvtelési célú búvárok milliói indulhassanak a nagy kékség felfedezésére. Igen, ez már egy jónak tűnő kiindulási alap a kedvtelési célú búvárkodás kezdeteinek meghatározásához. Ugyanakkor, ha kicsit részletesebben megvizsgáljuk Cousteau kapitány életútját, kiderül a leghíresebb könyvéből, a Csend világából, hogy ő 1936 egy szép, nyári vasárnapján merült először – szabadtüdővel – az új barátjától, Philippe Taillez-től kölcsönkapott Fernez szemüvegben. (Ipari méretekben gyártott vízhatlan kétablakos, az orrot fedetlenül hagyó búvárszemüveg, melyet elsősorban a dél-tengeri gyöngyhalászok használtak. Szerz. megjegyzése) Ugyanitt írt a kapitány arról, hogy abban az időben voltak mások is - többek között Frederic Dumas, a kapitány későbbi társa -, akik a környező tengerpartokon a maguk kedvtelésére szabadtüdővel halakra vadásztak.

Cousteau első merülése után egy évvel, 1937-ben a Riviérán az ifjú Hans Hass megismerkedett az amerikai újságíróval Guy Gilpatric-kal, akitől eltanulta a víz alatti halvadászat alapvető fogásait. Az amerikai otthonról - vagy a Távol-keletről (?) - hozta magával a búvárismereteit. S itt meg kell állni, pontosabban át kell kelni az óceánon, hogy megvizsgáljuk, ott voltak-e már ebben az időben kedvtelési célú búvárok. Nos, igen voltak, ott is, akik szigonyos halvadászatban jeleskedtek. Az USA búvártörténet írása úgy tartja, hogy a világon az első kedvtelési célú, szigonyos szabadtüdős búvárklubot 1933-ban San Diegóban alapította három helyi fiatal, Ben Stone, Jack Prodanovich és Glen Orr. A három ifjú által alapított búvárklubhoz, a Bottom Scratchers San Diego-hoz rövidesen két új búvár is csatlakozott, s így a csoport létszáma öt főre növekedett. A klub 1969-ig működött, s a harminchat éves története alatt 19 tagja volt.

Az ezt követő években - a szakirodalom szerint - ugrásszerűen megnőtt a maguk kedvére merülők száma az amerikai tengerpartokon, s egymás után alakultak ilyen klubok.

Visszatérve Guy Gilpatric-ra, sajnos ez ideig nem sikerült kiderítenem, hogy ő mikor kezdett gyöngyhalász szemüvegben, orrcsipesszel, saját gyártmányú, leváló hegyű szigonyával nagytestű halakra vadászni, de az tény, hogy első búvártárgyú írása a Saturday Evening Post 1934. augusztus 18-i számában jelent meg. Megjegyzésre érdemes, hogy Guy Gilpatric írt egy érdekes, tartalmas és részben saját rajzaival gazdagon illusztrált „módszertani” búvárkönyvet Compleat Goggler címen a víz alatti szabadtüdős vadászatról, mely 1938-ban jelent meg. A könyvnek 1957-ben volt egy második kiadása, akkor a Skin Diver Magazin mellékleteként jelent meg.

Amennyiben valaki könyvet ír - Gilpatric könyvére gondolok -, s azt egy kiadó megjelenteti, az nyilvánvalóvá teszi, hogy az 1930-as évek második felében egyre népszerűbbé vált a kedvtelési búvárkodás halvadász szakága.

Voltak azonban olyanok az USA-ban, akik nem a tüdejükben visszatartott levegővel kívántak a mélybe merülni, hanem ott hosszabb időt akartak eltölteni. Ezért valami megoldás kellett, hogy magukkal vihessék, vagy lejuttathassák a víz alá a levegőt. Erre akkoriban a legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy egy egyszerű, könnyű, a vállon támaszkodó búvársisakot – ld. az alábbi kép – használtak.

Ez a felszerelés hasonló elven működik, mint a búvárharang, s a levegőt a búvár pumpa segítségével egy tömlőn keresztül a felszínről kapja.

Ez a szerkezet elterjedt volt az 1930-as években az USA-ban. Ezt bizonyítja, hogy a kor érdekes műszaki megoldásait bemutató Modern Mechaninix című magazin már az 1932. januári számában műszaki rajzok segítségével útmutatást ad egy ilyen búvársisak készítéséhez. A havonta megjelenő lap az elkövetkezendő években több alkalommal foglalkozott ezzel a sisakkal, mely írások közül egyet kiemelek. (Azért a következő írásra esett a választásom, mert az alátámasztja, hogy nem kizárólag a főszerkesztő fantáziáját foglalkoztatta a búvársisak, hanem viszonylag sokan használták azt.) A Modern Mechaninix 1935. júniusi számában beszámol a nyolc fiatalból álló Suicide Clubról, akik a házilag készített búvársisakjaikban kedvtelésből merültek Los Angeles partjainál, s időnként hajósoknak, halászoknak nyújtottak segítséget, hogy megkeresték beszakadt horgonyaikat. A csoport búvár- és segítő tagjai az alábbi képen láthatók. (Nem tudni, hogy miért kapta az ifjú búvárcsoport a Suicide (öngyilkos) nevet, legfeljebb csak következtethetünk a fotóból: minden búvárfiú pumpáját egy ifjú - nyilvánvalóan a fiúhoz szorosabban tartozó - hölgy kezelte. Szerz. humorosnak szánt megjegyzése!)

Nos, hosszan elkalandoztam az 1930-as évek legelejétől, az amerikai kontinenstől a vén Európáig, említve szabadtüdős halvadászokat és készülékes kedvtelési búvárokat. Persze a felsorolásokat, az egyes csoportokat, vagy személyeket még hosszan lehetne sorolni, kezdve William Beebe-től a Tenger Mélyét Megcsodálók Társaságát kezdeményező tudós férfiútól a Miami Egyetem hallgatóiig, akik 1934-ben a tenger alatt, búvársisakban vettek részt rendhagyó biológia előadásokon.

Úgy vélem két dolog közös ezekben a történetekben. Az egyik, hogy az 1930-as évek elején sokak figyelme fordult a víz alatti világ felé, ahová a maguk kedvére lemerülve - vélhetően - csodálatos élményeket szereztek. A másik az, hogy bár sokfelé hódoltak ekkoriban a búvárkodásnak, azonban ezt vagy egyénileg, vagy kis társaságokban, baráti közösségekben végezték. Gondoljunk csak Guy Gilpatric-ra, a Bottom Scratchers-re, a Suicide Klubra, Cousteau-ra és barátaira, vagy Hans Hassra és évfolyamtársaira…

Térjünk azonban vissza Európába! A búvárkodás történetének egy nagyon fontos dátuma volt az 1926-os esztendő. Augusztus 6-án Párizsban Maurice Fernez és Yves Le Prieur nyilvánosan bemutatták a közös fejlesztésű Fernez-Le Prieur légzőkészüléket. (Mindketten franciák, feltalálók, Le Pieur vakmerő repülőtiszt, az első francia feketeöves judós.) Ez a berendezés egy, a felszíni levegőellátástól független (tehát autonóm) sűrített levegős légzőkészülék volt, melynél a levegőt a búvárnak kézzel kellett adagolni. Ennél a készüléknél a búvár arca fedetlen, orrcsipeszt és vízmentes szemüveget használt. A sikeres kipróbálás után Le Pieur (teljes nevén Yves Paul Gaston Le Prieur) évekig dolgozott a légzőkészülék továbbfejlesztésén és 1933-ban saját nevén egy új megoldást szabadalmaztatott.

Az előző ábrán jól látszik, hogy levegőt a búvár úgy kapott, ha a palackszelephez csatlakoztatott szerelvény (6. szám) gombját megnyomta. Ehhez a készülékhez arcmaszk tartozott. Ez alapjaiban új, a felszíni levegőellátástól független és egyszerűen használható légzőkészülék lehetőséget adott arra, hogy nem csak hivatásos búvárok, de a víz alatti világ iránt érdeklődők is viszonylag könnyen elindulhassanak a víz alatti világ titkait kifürkészni. Ez nem csak egy elméleti lehetőség volt. Le Prieur 1934-ben több uszodában tartott bemutatót és több tucat érdeklődőt ki is képzett a készülékével történő merülésre. Azonban nem állt meg itt a feltaláló, a következő évben Párizsban létrehozta a világon az első sport búvárklubját (kedvtelési célú búvár klubját), a „Club des Sous L'Eau”-t, melynek nevét később - a jobb hangzás miatt - „Club des Scaphandres et de la Vie Sous L'Eau”-ra változtatta. (Képünkön a búvárklub egy kitöltetlen igazolványa látható.)

Az adott korból fennmaradt fekete fehér filmkockák megőrizték Le Prieur és búvárai gyakorló merüléseit. A búvárklubot a filmrendező Jean Painlevé-vel közösen szervezte, melynek a megalakulást követő évben 33 tagja - köztük hét hölgy és egy 5 éves kislány - volt.

Lassan írásom végére érek, érdemes - a szerteágazó történet, s a terjedelem miatt is - egy összegezést készíteni. Az összegyűjtött anyagok jól bizonyítják, hogy a kedvtelési búvárkodás kezdete az 1930-as évek elejére tehető. Azt pontosan megállapítani, hogy kik voltak az elsők, akik a maguk szórakozására merültek a víz alatti világ felfedezése céljából, biztosan nem lehet. Az adott kor dokumentumaiból kiderül, hogy az elsők között egyaránt voltak szabadtüdős víz alatti vadászok és egyszerű búvársisakot használó búvárok. Az első szabadtüdős búvárklub a san diegoi Bottom Scratchers 1933-ban, az első légzőkészülékes búvárklub, a Club des Sous L'Eau 1935-ben Párizsban alakult Le Prieur szervezésében. Az írásomhoz összegyűjtött anyagokból azért arra is lehet következtetni, hogy a megjelölt (kiemelt) időpontok előtt már egy-két évvel is lehettek kedvtelésből merülő búvárok…

S végezetül, ha bejártuk a világot, illendő, hogy arról is szót ejtsünk, hogy nálunk, Magyarországon mikor kezdődtek a kedvtelési célú merülések. Ehhez A tenger, a Magyar Adria Egyesület folyóiratának 1944. évi IV-VI. összevont számát kell segítségül hívnunk. Mladiáta A. János főkapitány, az Egyesület ügyvezető elnöke egy terjedelmes cikket írt a „Tengeralatti vadászat és fényképezés, Hass H. expedíciói a Karaibi- és Égei-tengerbe” címen. (A szerző egyébként H. Hass személyes ismerőse volt.) Ebben az írásban a korábban, még az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészet kötelékében szolgáló és számos nagyszabású tengeri búvármunkát - elsősorban hajóroncsok emelését - irányító, illetve azokban személyes is részt vevő gyakorlott búvár Mladiáta János az alábbiakat írja:

„…Magam is úszkáltam a víz alatt minden felszerelés nélkül az Adria- és a Földközi-tenger, az Atlanti-óceán és az Északi-tenger karsztos, szakadékos, vagy fövenyes partjainak vizeiben, küzdöttem kis polipokkal 4 méteres mélységben, szemléltem és gyűjtöttem a parti zónában lelhető növényeket és állatokat, majd szabályos francia és angol búváröltözetben leszálltam 28 méter mélységig, dolgoztam elsüllyedt hajóroncsokon, víz alatti vágókészülékkel, stb. De minden alkalommal, midőn a gyűjtött anyaggal, vagy érdekes megfigyeléssel ismét a felszínre jöttem, valami nosztalgia-féle ébredt bennem, visszatérni újból ebbe a rejtelmes elembe…”

Mikorra is tehetők ezek a kedvtelési célú merülések? Mladiáta A. János Győrben, 1880. május 11-én született. Húsz éves korában (1900.) vonult be a haditengerészethez és ösztöndíjasaként tanult a bécsi politechnikumban. Miután tanulmányait 1903-ban befejezte, kinevezték III. osztályú hajóépítő mérnöknek a haditengerészethez. A haditengerészet megszűnése után, az 1921. március 1-jén felállításra került Magyar Királyi Folyamőrséghez került. (Budapesten, 1957. február 25-én hunyt el.) Mladiáta főkapitány életútjából arra következtethetünk, hogy a búvármerüléseit, köztük a kedvtelési célúakat 1903. és 1918. között hajthatta végre…

* * *

„A kezdetek” című írás első részében a régmúlt időkből származó érdekes búvárfelszereléseket bemutató ábra látható. Sokan kérték, hogy mutassuk be ezeket a régi merülőszerkezeteket. A kéréseknek most eleget teszünk. Először is emlékeztetőül az említett kép.

A bal felső rajz 1430-ból származik, vélhetően a szakirodalomban olvasható, hogy ez az első búvárt ábrázoló írásos emlék. Jól kivehető a légtömlő, a fejrésszel egybeépített búvárruha, a biztosítókötél. Valószínűleg a felszerelés nem működött, mivel a víz nyomása összepréselte volna a tömlőt, s a búvár mellkasát is.

A bal oldalon az alsó kép Giovanni Borelli légzőkészülék terve 1860-ból, mely valószínűleg nem volt működőképes. Az olasz fizikus egy, a búvár fején lévő hordót képzelt légtartályának, melybe a levegő a felszínről tömlőkön keresztül jutott volna le. Ez a megoldás sem volt működőképes.

Középen felül az angol John Lethbridge 1715-ben készített, a felszínről mozgatható, egyszemélyes merülőhordója látható. (Később a feltaláló leoldható súlyokkal megoldotta az önálló süllyedést-emelkedést.) A vas abroncsokkal ellátott, fából készült, az emberi testnél alig nagyobb, 2 méter hosszú szerkezet lényegében egy levegőtartály volt. A búvárfelszerelés működött, Letbridge 15 méter mélységben fél óráig tudott dolgozni.

Középen alul: „1719-ben Jefim Nyikonov, a Moszkva melletti Pokrovszkojében született orosz paraszt - ismert autodidakta feltaláló - olyan búvárkészüléket javasolt, ami a búvárharang továbbfejlesztése volt, de egyidejűleg már a mai búvárruha elemeit is tartalmazta. Búvársisakként egy ablakkal ellátott, bőrrel bevont fahordót használt. A búvár bőrzubbonyt és kényelmes bőrnadrágot viselt. Ólommal, vagy homokkal töltött zsákokat akasztottak a vállára. ... Nyikonov ötlete azonban sohasem valósult meg.” (Forrás: A búvár)

A kép jobb oldalán lévő toronyszerű szerkezetet - mely a légzőcső elve alapján „működik” - az USA-ban 1930-ban szabadalmaztatták. Arról nem tudni, hogy a „szuper sznorkelt” a gyakorlatban használták-e, de a szabadalmi oltalom megadásából arra lehet következhetni, hogy ez egy első és eredeti elgondolás volt.

BÚVÁRINFÓ, 2012. AUGUSZTUS-DECEMBER