Búvárinfó

Az évelején indítottuk el a „Hónap hajóroncsa” című sorozatunkat. Úgy alakult azonban, hogy lapunk összevont számai, vagy tartalmi okok miatt kimaradtak „hónapok”, melyeket a világhálós oldalunkon pótlunk.

Az SMS Szent István csatahajót a magyar búvárok által történő megtalálásának és az ott végrehajtott első magyarok által történt merülés dátuma – 1994. október 25-e – kapcsán választottuk október hónap roncsának.

Névjegy:
Vízkiszorítása: 20008, teljes terheléssel: 21595 tonna
Hossza: 152 méter
Szélesség: 27,9 méter
Merülés: 8, 588 méter
Hajtóműve: 12 db Babcock & Wilcox széntüzelésű kazán (0,69 kg/LE/h fogyasztási értékkel, túlhevítővel felszerelve, amely 6 %-kal nagyobb teljesítményt adott le), 4 db AEG-Curtiss gőzturbina, 2 db hajócsavar, 26550 LE (19600kW)
Sebesség: 20,4 csomó (38 km/h)
Hatótávolság: 7800 km 10 csomós (19 km/h) sebesség mellett
Fegyverzet: 12 db 305 mm-es L/45 ágyú, 12 db 150 mm-es L/50 ágyú, 18 db 70 mm-es L/50 ágyú, 2 db 70 mm-es L/18 ágyú, 2 db 47 mm-es L/44 légvédelmi ágyú, 4 db 533 mm-es torpedóvető cső
Lőszer-javadalmazás csövenként: 305 mm-nél 48 db gránát, 48 db gyújtógránát; 150 mm-nél 180db gyújtógránát, 70 mm-nél 400 db gyújtógránát
Torpedókészlet 12 db 533 mm-es éles, 2 db gyakorlópéldány
Páncélzat: övpáncél, ágyútornyok, parancsnoki torony: 275 mm, fedélzet: 35 mm
Legénység elsüllyedéskor: 1087 fő
Állandó személyzet: 962 fő (1 sorhajókapitány, 1 korvettkapitány, 24 sorhajó- és fre-gatthadnagy, 12 gépésztechnikus, 2 adminisztrátor, 922 tengerész)
Partraszálló különítmény: 150-180 fő tengerészgyalogos

Az Adria kvarner-tengeri szakaszán, a Cres-, Losinj-, majd Ilovik-szigetek mentén, dél felé hajózva jutunk el Premuda szigetéhez. A szigettől mintegy 10 tengeri mérföld távolságra, az olasz partok felé, közel 70 méteres mélységben nyugszik minden idők legnagyobb magyar hajójának, az S.M.S. SMS Szent István csatahajónak a roncsa. Az S.M.S. (Seiner Majestät Schiff – Őfelsége hajója) betűk a kor szokásának megfelelően a Monarchia minden hadihajójának nevében szerepeltek.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hajóhadának egykori büszkesége 151 méter hosszú, 27,3 méter széles, 20.013 tonna vízkiszorítású volt, a víz feletti testét 28-48 cm vas-tagságú páncélzata védte. A méltóságteljes úszó vízi erődöt a kor legmodernebb fegyverzetével szerelték fel, négy forgótornyában elhelyeztek a Skoda Művek gyár-totta 12 db 30,5 cm L/45 ágyút, melyek egy oldalsortűzben egyszerre 18 kilométer távolságra, 5.400 kg gránát kilövésére voltak képesek. A csatahajó tűzerejét még to-vábbi 34 kisebb kaliberű ágyú és 4 db 45 cm-es torpedóvető erősítette. „Hatótávol-sága” 4.200 tengeri mérföld, a hajógépek teljesítménye 26.400 LE volt, mely 21 cso-mós sebességet biztosított. A hajón mintegy 1.200 fő szolgált, negyedük magyar anyanyelvű.

A SMS Szent István az ún. „Viribus Unitis” csatahajó osztály negyedik, módosított tagjaként épült. Elődei az 1911-ben vízre bocsátott Viribus Unitis (Ferenc József császár és király jelmondatáról: „Egyesült erővel!” kapta nevét), a Tegetthoff és a Prinz Eugen voltak. A SMS Szent István építését 1912-ben a magyar tulajdonú, Fiume (ma Rijeka) mellett lévő Bergudiban lévő Ganz és Ts. Danubius Gép, Waggon és Hajógyár Rt.-ben kezdték meg Popper Szigfrid cs. és kir. hajóépítési vezérfőmérnök tervei szerint.

A csatahajó ünnepélyes vízrebocsátása az építés megkezdésének számító gerincfektetés két éves évfordulója előtt tizenegy nappal, 1914. január 18-án volt. A jeles eseményen a hajót felszentelés után az uralkodó Ferenc József felesége, Mária Terézia királyi hercegnő keresztelte meg a magyar nemzeti himnusz hangjai mellett. Az ünnepi eseményen számos közjogi-, egyházi- és katonai méltóság – többek között a Monarchia közös hadügyminisztere, a haditengerészet parancsnoka –, jelent meg és természetesen az építők, illetve az ünneplő polgárok sokasága. A SMS Szent István az osztrákok számára is igazi magyar hajónak minősült, melyet mi sem bizonyított jobban, hogy az avatáson megjelent, zászlódíszbe öltözött osztrák hajók a magyar felségvizeken kívül helyezkedtek el, illetve ott nem vetettek horgonyt. A vízrebocsátás után a befejező munkálatok még több mint egy évig tartottak, a hajó ténylegesen 1915. szeptember 17-én állt szolgálatba.

A csatahajók békeidőben a világtengereket járták, gyakran időztek idegen országok nagy kikötőiben. Ilyenkor képviselték a birodalmat, és mint egy úszó nagykövetség működtek, rendszeres látogatóik voltak a helyi előkelőségek, közjogi méltóságok. Ezért a hadi célokra készülő és egyszerű berendezésű hajók néhány termét, belső terét reprezentatív módon alakították ki. Az SMS Szent István csatahajó kiemelten szép és különleges berendezésű részei a farban elhelyezkedő parancsnoki, admirálisi lakrész és szalon voltak. Ezeket a helyiségeket nemes faburkolattal látták el, hideg időben a megfelelő hőmérsékletet a márványborítású, a központi kazán gőzvezetékeivel fűtött kandallók biztosították. A világítást díszes bronz csillár és falikarok szolgáltatták. A bútorok nemes fából, bársony kárpittal készültek. Az Admirálisi szalonhoz egy zárt terasz csatlakozott, melynek öt, a mennyezettől a földig érő, félmagasságig díszes, kovácsoltvas ráccsal védett ablaka volt. A szalonban helyezték el a hajó legbecsesebb díszét, a Magyar Adria Egyesület adományát, a Szent István plakettet.

A híres Szent István plakett alján Beöthy Zsolt által megfogalmazott jókívánság olvasható:
„Amilyen szerencsével indította Szent István hazánk hajóját a történelem tengerére,
az a szerencse kísérje őfelsége e hajójának minden útját.”

A díszes, nagyobb méretű (kb. egy méter magasságú) bronzból készült dombormű Sződy Szilárd szobrász-tanár alkotása volt. A szalon falára szerelt Szent István plakett mellett – az egyetlen ismert hivatalos fotó tanúsága szerint – két kisebb és két nagyobb üvegfestmény díszelgett. Ezeken a képeken az alkotó Palka József Szent István életének egy-egy jeles eseményét (Vajk megkeresztelkedése – Szent István megkoronázása –Szent István a Boldogságos Szűz Máriának felajánlja a Szent Koronát, és ezzel Magyarországot –Szent István jótékonysága) örökítette meg.

Az admirálisi szalonban, a Szent István plakett mellett elhelyezett,
Palka József által készített üvegablakok egyike.

A csatahajó díszlobogója is – melyet a régi magyar tengerészhagyományok becsületlobogóként is említenek – igazi különlegesség volt. A Pesti Hírlap főszerkesztőjének, Rákosi Jenőnek a kezdeményezésére a lobogót az Országos Iparművészeti Múzeum igazgatója és a Heilbing Ferenc Országos Iparművészeti iskola tanárai és tanárnői, továbbá úrihölgyek készítették. A lobogóba beledolgozták az 1848-as szabadságharc komáromi zászlajának egy kéttenyérnyi darabját, Benczúr Gyuláné adományát. A zászló egyik oldalát a koronás magyar címer a „Királyért és a hazáért” felirattal, a másik oldalát pedig Magyarország védőszentjének, Szűz Máriának és a gyermek Jézusnak a képe és a „Patrona Hungaria” felirat díszítette.

A csatahajó becsületlobogója. Jobbról, a távcsövet kézben tartó tengerésztiszt Grossberger Ödön,
a csatahajó első kapitánya látható.

Az I. Világháborúban – szinte annak kirobbanásától kezdve – az ANTANT igyekezett az Osztrák-Magyar Monarchia hajóit az Adrián bezárva tartani, megakadályozván, hogy kijussanak a Földközi-tengerre. Ezért az Olasz-csizma egyik legdélebbi pontján, az Otrantói-szorosnál tengerzárat alakítottak ki. A háború során az osztrák-magyar hadihajók legalább 19 alkalommal támadták és többször át is törték a tengeri zárat. A sikeres támadások közül talán a legjelentősebb 1917-ben volt, amikor nagybányai Horthy Miklós által parancsnokolt Novarra gyorscirkáló vezette kötelék súlyos veszteségeket okozva az ellenségnek átjutott a blokádon. IV. Károly 1918-ban Horthy Miklóst soron kívül ellentengernaggyá léptette elő, és kinevezte a haditengerészet főparancsnokává. Horthy egy nagyszabású és a meglepetésen alapuló tervet dolgozott ki az Otrantói-szorosnál időközben újra aknazárral, tengeralattjáró védő acélhálóval és cirkáló hajóegységekkel megerősített hadizár áttörésére. A KORFU-tervnek nevezett hadművelet sikere újra szabad kijutást biztosított volna a Központi Hatalmak hajóinak, elsősorban tengeralattjáróinak. Az elgondolások szerint a tengerekre kijutó hadihajók támadásai a közelgő fegyverszünet, esetleg békekötés esetén kedvezőbb pozíciókat eredményezhettek volna.

A támadás eredményessége a meglepetésen alapult. Ezért a nagy csatahajók manővereit úgy igyekeztek leplezni, hogy a résztvevők kisebb egységekben, különböző időben és útvonalon indultak a szoros felé. Az az egység, melybe a SMS Szent István csatahajó is tartozott, utolsóként, 1918. június 9-én futott ki a polai (ma Pula) hadikikötőből, útjuk a szigetek és a szárazföld között vezetett. Hajnali 3 óra tájban Premuda magasságában haladtak a magyar hajók, amikor felderítő útjukról visszatérőben lévő két olasz gyorsjáratú ún. MAS (Motoscafi Anti-Sommergibili) hajó, „ugrócsónak” felfedezte azokat.

A hajnali derengés leple alatt az alig 20 méter hosszúságú, két torpedócsővel felszerelt motorcsónakok megközelítették a hajórajt. Az olasz kötelék parancsnoka, Luigi Rizzo korvettkapitány csónakjának mindkét torpedóját az elől haladó SMS Szent Istvánra lőtte. A torpedók hajnali fél négykor robbantak a vízvonal alatt a hajó testében, halálos sebet ejtve azon…

A csatahajó tisztikarának és legénységének hősies küzdelme és a kísérő hajók segítsége ellenére a tragédia bekövetkezett. Minden idők legnagyobb magyar hajója egyre jobban megdőlt, majd felborult és öt perc alatt, 6 óra 12 perckor örökre elmerült az Adria hullámaiban. A hajó 1.087 fős személyzetéből 4 tiszt és 85 matróz – közülük 38 magyar nemzetiségű – halt hősi halált, többnyire azok, akik Maxon Róbert első tiszt vezetésével utolsó pillanatig a hajó gyomrában a lékek eltömésével és a gépek kezelésével foglalkoztak…

A süllyedő SMS Szent István. A csatahajó segítségére siető Tegetthoff cirkálón szolgáló Mensburger amatőr filmes sorhajóhadnagy kamerájával megörökítette a tragédiát.

A SMS Szent István tragédiájának okáról, körülményeiről a sajtóban, katonai- és műszaki szakértők körében számos elmélet alakult ki, melyek tisztázása sok évtizedig váratott magára… A csatahajó elsüllyesztése olyan kiemelkedő haditettnek minősült, hogy e napot Olaszországban ünnepnappá nyilvánították és napjainkig is a Flotta Napjaként emlékeznek meg róla.

A SMS Szent István csatahajó a közel 70 méter mélyen lévő, homokos, iszapos tengerfenékre süllyedt és évtizedekre megszakadt a kapcsolata az emberekkel. A mélyben, a fenekével a felszín felé néző ronccsal legfeljebb közvetett kapcsolat alakult ki az évek során: esetenként a környékbeli halászok hálói akadtak el benne, és mint óriási szemfedők burkolták be a halott óriás egyes részeit...

Egyes források szerint már az I. világháborút követően az olasz haditengerészet nehézbúvárai merültek a roncsnál, majd jóval később a jugoszláv haditengerészet búvárok is felkeresték az SMS Szent István maradványait. Úgy tudjuk, hogy ezekről a merülésekről nem sikerült írásos dokumentumokat találniuk a roncsot tudományos igénnyel kutatóknak sem. Úgy tudjuk, hogy 1974-ben vagy 1975-ben Tetar Djuric jugoszláv haditengerészet búvára merült a roncsnál, sőt filmet is forgatott, amit az "Adria titkai" sorozat keretében "Titok a titokban" címmel sugározott a jugoszláv televízió. Öt évvel később ismét visszatértek az SMS Szent István maradványaihoz a jugoszláv búvárok. Enrico Scandurra az Olasz Rádió- és TV (RAI) segítségével 1990. áprilisában expedíciót szervezett a hajóhoz, amikor Isidor Plesic nevű jugoszláv búvár bójával kijelölte a roncsot. Az olasz búvár és társa Luciano Bailo 64 méter mélységbe merültek, de az erős áramlások miatt nem tudtak forgatni. Még abban évben, szeptemberben visszatértek és sikerült a roncs tatrészéről felvételeket készíteni, amit később az olasz TV be is mutatott. Az olaszok után négy évvel később, 1994-ben egy osztrák expedíció kereste fel a SMS Szent Istvánt. Ezek a merülések lényegében nem a roncs érdemi vizsgálatát, hanem annak felkeresését, esetenkénti fotózását-filmezését célozták.

Czakó László debreceni barlangi- és roncskutató búvár nagyon régi terve volt a SMS Szent István roncsának felkutatása. Ez a terv azonban a rendszerváltás előtt legfeljebb álomnak minősült, ennek ellenére Czakó László kitartóan kutatott könyvtárakban, múzeumokban a fellelhető információk után. A rendszerváltoztatást követően a terv is megvalósíthatóbbnak tűnt, bár számos akadály állt a gyakorlati kivitelezés útjában. A magyar búvárok nem pusztán egy merülés sorozatot akartak végrehajtani, hanem egy tudományos igényekkel is fellépő kutatás tervét dolgozták ki. A megvalósítását több hazai búvár, búvárklub szorgalmazta, majd megnyerték a Magyar Búvár Szövetség, a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat, majd végül a Nemzeti és Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatását is. A meglehetősen hosszadalmas hivatalos engedélyezési folyamat végén, 1993-ban Horvátország egy nemzetközi szerződés keretében hozzájárult a közös búvárrégészeti expedíció megvalósításához. A szerződés és közösen kidolgozott kutatási terv után sem hárult el minden probléma, az expedíció időpontja egyre későbbre tolódott. Végül egy kisebb magyar búvárcsoport, (Czakó László, Túri János, Mácsai Endre, dr. Pálfi Zoltán, Kollár K. Attila, Kovács György, Viski Sándor és Kosina Zsolt) egy elő-expedíció keretében 1994. október 25-én megtalálta és megmerülte a SMS Szent István csatahajó roncsát.

„Megtaláltuk a Szent Istvánt!” A magyar búvárok által a roncsnál végrehajtott első merülés után a felszínre érkező Czakó László és Kovács György búvárok.

A következő évben két alkalommal (1995. április 30. és május 14-e, 1995. szeptember 12-25-e között), majd az azt követőben egy nagyobb létszámú, horvát-magyar közös búvárrégészeti expedíció kutatta az akkor már 77 éve hullámsírban nyugvó magyar hadihajót. A merülések búvárszakmai szempontból nagy kihívást jelentett a résztvevőknek a mélység, áramlás, hideg víz, a sötétség és az esetenként bizonytalan állagú zárttérbe történő kutatás miatt. A búvárrégészeti feltárások költségeit magyar vállalkozások, egyházak, társadalmi szervezetek, alapítványok és magánszemélyek biztosították. A jelentős média figyelem mellett végrehajtott búvárexpedíciók film- és fotódokumentációkat készítettek, számos, az elsüllyedéssel kapcsolatos újszerű megállapítást tettek, több helyen – a roncs belső résziben is – jelenlegi állapotát, állagát pontosan felmérték. A harmadik merülés sorozat (1997. szeptember 26. és október 17-e között) alkalmával a búvárok a hajó egykori tárgyai és használati eszközei közül számos darabot – edényeket, lámpaburákat, bronz csillárt, messzelátót, a hajó farán lévő Szent István felirat betűit, stb. – hoztak felszínre és átadták a horvát fél részére.

A roncsánál 1994. október 25-én először merülő magyar búvárcsoport és
az általuk elhelyezett emléktábla (alább)

Magyar búvárok csoportja 2001. szeptemberében egy kegyeleti merülést is végrehajtott a SMS Szent István csatahajó roncsánál. Információink szerint más búvárcsoportok több alkalommal is jártak a roncsnál, azonban ezekről meglehetősen kevés dokumentált információ áll a rendelkezésre. Jól ismert viszont a 2008. október 2-i kegyeleti merülés sorozat, emléktábla elhelyezés, amit Honvédelmi Minisztérium és a Hadtörténeti Intézet, illetve a Magyar Búvár Szakszövetség szervezett. A merüléseket Zelenák József a Magyar Búvár Szakszövetség oktatói kollégiumának elnöke irányította, résztvevői a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Zászlóalj búvárai, tisztek és tiszthelyettesek voltak. A búvárcsoportot a kegyeleti merülés napján delegáció élén meglátogatta dr. Szekeres Imre az akkori honvédelmi miniszter is (!), aki a horvát haditengerészet hajóján, magas rangú horvát katonai vezetők előtt adta át a lemerülő búvároknak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által adományozott – „A kötelesség előbbre való, mint az élet” feliratú - fekete gránit emléktáblára erősítendő koszorút.

Sajnos – tudomásunk szerint napjainkig – a legértékesebb kultúr- és ipartörténeti emlékek (Szent István plakett, díszablakok, lobogó) nem kerültek elő.

A búvárrégészeti feltárások eredményeit számos újságcikk, egy később elkészült tartalmas szakkönyv, (Balogh Tamás, Csepregi Oszkár: A SMS Szent István csatahajó - General Press Kiadó, 2002.), több televíziós film foglalta össze, valamint a budapesti Hadtörténeti Múzeum kamara kiállítása, illetve a horvátországi múzeumban elhelyezett tárgyi emlékek mutatták be. A Czakó László nevéhez köthető Monarchia hajóroncsai – producer Dombóvári Tibor - című DVD még 2005-ben jelent meg, melyben a SMS Szent István csatahajó kutatásán kívül a hős Zenta, a bátor Streiter maradványainál történt feltárásokkal is megismerkedhetnek az érdeklődők. Kék Álom Közhasznú Búvár SE a csatahajó elsüllyedésének 90. évfordulójára a roncshoz szervezett kegyeleti merülésről készített egy DVD-t.

A csatahajó elsüllyedésekor nyolcvanöt matróz és 4 tiszt – köztük 41 magyar – halt hősi halált. Az áldozatok közül mindössze 20 holttestet találtak meg, akiket a polai tengerésztemetőben helyeztek örök nyugalomba. A SMS Szent István csatahajó roncsait magyar kezdeményezésre a horvát állam hivatalosan tengerésztemetővé és első világháborús hősi emlékművé nyilvánította. Az emlékhely jelképes felavatására ünnepélyes keretek között 1998. június 10-én került sor, mely során magas rangú magyar tábori papok ökumenikus misét celebráltak a helyszínen.

Napjainkban a roncs a horvát tengeri törvények értelmében kedvtelési célú búvárok előtt tiltott merülési hely…

Megjegyzés: A cikkhez felhasználásra került a szerző a Totem Kiadó gondozásában megjelent Horvátország száz csodája című könyvben megjelent írásának eredeti – bővített – anyaga.