MERÜLÉS - 800 MÉTER MÉLYEN

2017. NOVEMBER 13.

Az elmúlt években igencsak felkapott lett a barlangi búvárkodás és megnőtt a tanfolyamok száma is. Az oktatási rendszerek többsége lehetőséget ad minősítés megszerzésére különböző szinteken, kezdőtől az oktatóig. Sajnos ezek a tanfolyamok nélkülözik a száraz barlangászattal kapcsolatos tapasztalatokat. Pedig a barlangi búvárkodás nem mindig arról szól, hogy odagurulunk a terepjárónkkal a barlang bejáratát képező tóhoz és kényelmesen átöltözünk. Néha valóban meg kell küzdeni egy-egy merülésért.

A történet egy-két évvel ezelőtt kezdődött mikor is megismertem Marco Sticotti trieszti barlangkutatót. Névről már ismertük egymást ezért elkezdtünk levelezni. Hamar szimpatizálni kezdtünk egymással közös szenvedélyünk miatt, ami a barlangkutatás. Marco 1995 óta kutatja az Észak-Olaszországban található Canin-hegység barlangjait. Beszélgetéseink alkalmával kiderült, hogy búvárkodom is méghozzá barlangokban is aminek igencsak megörült, ugyanis a környékükön nincsen olyan barlangi búvár aki képes lenne egy komoly alpesi barlangban közlekedni és utána még búvármerülést végrehajtani is. Az alpesi barlangok nagy része függőleges aknákkal tagolt, javarészt csak egyköteles technikával járható (Single Rope Technique) és mélységük -600 és -1000 méter között mozog. Az ilyen barlangokban való közlekedést és technikákat ugyancsak tanfolyamokon tanulja meg az ember, de itt talán még több év és rutin kell ahhoz, hogy valaki önállóan tudjon mozogni a kötélen és stabil háttérrel tudjon megküzdeni minden lehetséges problémával.

A Canin-hegység barlangos szempontból igen kiemelkedő fontosságú helyszíne Európának. Az olasz Sella Nevea és a szlovéniai Bovec között húzódó mészkőterepen sok ezer barlang mellett 7 nagyobb aknarendszer húzódik, melyek mélysége meghaladja az 1000 métert. Száraz barlangász szemmel aki volt már egy „ezres barlangban” már nem számít szilvalekvárnak.
Magyar barlangkutatók a 90-es évek elején jelentek meg a hegyen és az elmúlt 25 évben rengeteget tettek az ottani barlangkutatásért ezzel kiérdemelve az olaszok tiszteletét és nem kisebb érdemük, hogy jelentősen megnövelték a föld alatt húzódó kilométerek számát.

A Led Zeppelin-barlangot 1992-ben fedezték fel lelkes és fiatal olasz barlangkutatók és bizony az egykori rock banda után nevezték el, ezzel is tiszteletüket kifejezve. Az elmúlt 25 esztendőben 3 generáció sportemberei kutatták a barlangot jelentős sikerrel, melyben egy maroknyi magyar csapat is jelentős szerepet vállalt. Azonban Marco azt is elmondta, hogy hamar lemorzsolódnak az emberek mivel a Zeppelin jóval „nehezebb” barlang a többinél és sokaknak bőven elég itt egy túra. Az alpesi barlangkutatás ideális időszaka a téli hónapokra esik mivel nyáron a hirtelen érkező csapadék halálos veszélyt jelenthet ha végigzúdul a járatokon, elsodorva mindent ami az útjába kerül. Az alapvető barlangi búvár felszereléseken kívül szükségünk van száraz barlangász felszerelésre is (ún. slósz) valamint 3-4 napnyi bivak felszerelésre (hálózsák és élelem). Nem elég vonzóak a körülmények. De hát mi pont ezt szeretjük.

Megindulunk Budapestről és meg sem állunk egészen Sella Nevea-ig. Szokás szerint késő éjszaka érkezünk meg a falu végi parkolóba, a felvonóház mellé és rutinosan előszedjük a hálózsákunkat és nyugovóra térünk a kocsiban. Nyáron egy fokkal kényelmesebb de télen sem szoktunk zavarba jönni a -10 C°-ban. Reggel 9 óra, Marco és csapata megjelenik a megbeszélt időben és helyen. Gyors egymás karjába borulás, decens kézfogások és irány a felvonó. Nem szeretünk ilyenkor felesleges időt fecsérelni hisz tudjuk, hogy nehéz és fárasztó napunk lesz. Amikor végig nézek a négy szikár, derék észak-tiroli férfin azért erősen megkérdőjelezem, hogy vajon fogom-e bírni velük a tempót. Sella Nevea-ból a felvonó egyenesen az 1850 méteren található Gilberti-házig visz minket. A szintkülönbség majd 900 méter melyet 5 perc alatt teszünk meg. Mikor nem jár a felvonó, egy egész napunkba telik mire csak a felszereléseket és a málhát felvisszük több kanyarban az alaptáborig. A Gilberti-háztól kereken 3 óra az út a Zeppelin bejáratáig és még 300 méter szintkülönbséget is mászni kell. Szétosztjuk a felszerelést, senki sem panaszkodhat, mindenkinek dudorodik a hátizsákja. Megint eldöntendő kérdés, melyik a kényelmesebb: nyáron a +40 C°-ban árnyék nélkül vagy pedig télen a -10 C°-ban a derékig érő hóban. Egy biztos, a hátizsák mindkét esetben 30-40 kg-ra rúg. Délután 2 óra magasságában megérkezünk végre a barlang bejáratához. Ameddig az ember nem lép be a barlang bejáratán, gyakorlatilag hegymászó, annak minden nehézségével és veszélyével együtt. A Led Zeppelin 2130 méteres tengerszint feletti magasságban nyílik.Gyorsan reggelizünk valamit még a napsütésben, mindenki próbálja magába szívni a meleget, hisz 3-4 napig nem fogunk természetes fényt látni.

Elindulunk. A csapat ketté oszlik: az első csapatban három olasz szélsebesen vágtat előre, míg Mi, kik még nem jártunk a barlangban, hátul lassabban megyünk, Marco vezetésével. Fejenként csak egy bag van nálunk (bag-nek nevezzük azokat a hurka alakú transzport zsákokat melyekben a felszerelést szállítjuk a barlangban) de mégis érezzük a barlang nehésségét. Aznapi célunk a -780 méteren található Black Hole nevű terem. Már két órája megyünk lefelé amikor hátraszól Marco: -120 méteren vagyunk!
Összenézünk Atival és konstatáljuk, hogy ez kemény menet lesz. Átlagosan 2 óra alatt kétszer ennyi távot szoktunk megtenni. Ebben rejlik a Led Zeppelin szégsége. Nemcsak lefele megy az ember, hanem gyakran felfele is kell mászni a leúton. Ha nem aknákon ereszkedik le az ember akkor éppen egy 30-50 méter hosszúságú meanderen kell átküzdenie magát és a zsákját. A bejárattól 9 órán keresztül mentünk míg elértük a Black Hole nevű termet melyben a bivakunk volt.

Gyakori és bevált módszer barlangkutatás közben, hogy bizonyos pontról már nem érdemes kimenni a felszínre inkább lent éjszakázik a kutató. Ilyen esetekben földalatti tábort, azaz bivakot alakítunk ki. Polifoam matrac, meleg hálózsák, gázfőző és indulhat a pihenés. Természetesen a bivak kialakításának fő szempontja, hogy legyen vízvételi hely és biztonságos legyen egy esetleges árvíz ideje alatt is. A Zeppelinben nem ritka a 100 méteres vízszint emelkedés sem egy nagyobb áradáskor.

Egy ilyen 3-4 napos föld alatti túrára alaposan megválogatja az ember, hogy mit visz le, minden dekagramm jelentőséggel bír. Egy bag-nek a súlya kb. 15 kg és komolyan le tudja lassítani az ember sebességét a barlangon belüli közlekedés közben. Aknákban a kötélen lógva, a beülőhevederzethez van rögzítve, azonban a szűk meanderekben kéz a kézben adogatjuk vagy egy karral tesszük arrébb a gyakori elakadások közepedte. Csak a legszükségesebbek kerülhetnek a zsákba: elegendő élelem, hálózsák, matrac, gázfőző, és egyéni higiénia eszközök. Jelen esetben volt még egy egyszemélyes búvárfelszerelés is melyet szétosztottunk.
Hangsúlyozom, 7 ember kellett ahhoz, hogy egyetlen búvár végre tudjon hajtani egy merülést.

Az eredeti tervek szerint tavaly nyáron lett volna ez a túra, de az időjárás közbeszólt nem egyszer ezért csúszott át az idei nyárra. Tavaly szintén becsatlakozott volna a csapatba a terv szerint Andrea Marassich, neves barlangi búvár oktató, azonban folytonos elfoglaltságai miatt nem tudott jönni, azonban az Ő búvárpalackjai lekerültek már tavaly a szifonhoz.
Végre felébredünk. A szifon a Black Hole nevű teremtől mintegy 5 percnyi járásra található mely igen komfortosnak mondható. Egy könnyed reggeli után összeállítom a búvárfelszerelést és a többiek segítségével elvisszük a tó partjához. Másfél éve várom ezt a pillanatot. Egy szifon melyben még senki sem merült. A helybéli kutatók jelenleg ezt a szifont tartják a legnagyobb potenciálnak a továbbjutás érdekében, ugyanis a fosszil iránya pont a hegy Szlovén oldala felé mutat és egy esetleges átjutás után sok-sok kilométeres ismeretlen járatrendszer húzódhat!
Egy ilyen, konkrétan feltáró merülés alapvetően nem arról szól, hogy hosszú órákig merülünk és élvezkedünk a látnivalókban. Szó sincs ilyenről. Ilyen mély barlangban nem engedhet meg magának az ember egy apróbb rizikó faktort sem. Épphogy csak bekukkant a szifon elejébe. Ahogyan a felszerelés sem felelne meg biztosan egy szabvány merülésnek. A tó partjától mintegy 120 métert kell megtenni derékig a vízben mire elérjük a szifon bejáratát. Ide már csak Marco tart velem. Mivel korábban említettem, hogy minden gramm fontos egy ilyen expedíción ezért csak a legszükségesebbnek ítélt felszerelések voltak nálam:
2 db 8 literes acélpalack 230 bar-ra töltve
1 db acél háttámla, teljes hevederzettel
1 lámpa mely a sisakra volt szerelve és 1 db tartalékvilágítás
1 pár uszony
2 db maszk (ha szállítás közben az egyik eltörik)
1 db szárazruha
1 db 200 méteres főorsó és 1 db 30 méteres jump orsó
Ilyen környezetben elképzelhetetlennek tartom a duplapalackos merülést, csak sidemount felszerelés jöhet szóba. Aláöltözetnek is azt használtam ami eddig rajtam volt, egy 100-as vastagságú barlangász polár aláöltözetet. Egy rendes aláöltözet kitett volna még egy bag-et.

Ott állunk a szifon előtt és elégedetlenül konstatáljuk, hogy a látótávolság szemmel láthatóan használhatatlan. Konkrétan nulla. Marcoval összenézünk és egyértelműen az 5 nappal ezelőtti felszíni esőzést tartjuk a felelősnek. Az embernek ilyenkor komoly döntést kell hoznia mely nem egyszerű. A búvárok legtöbbje azonnal levenné a palackot és mondaná, hogy majd visszajön. Nekem is megfordult a fejemben. De azt is gondoltam, hogy megpróbálom, ha már idáig leszenvedtünk mindent. Három fix pontot rögzítettem a felszínen az orsóval, majd Marcoval megbeszéltem, hogy maximum 15 perc múlva a felszínen vagyok. Mivel sajnos nem volt biztosító búvárom ezért bármi is történt volna, Marco nem tudott volna segíteni, ezzel a tudattal kellett elindulnom (itt kell megjegyeznem, hogy jelenleg nem ismerek olyan barlangi búvárt a környező országokban aki képes lenne leküzdeni 800-1000 métert vertikálisan és utána akár búvármerülést hajtson végre).

A computer szerint a víz hőfoka 3 C° ezért nem kívánok többet maradni, bekapcsolom a kamerát, számba teszem az automatát és alámerülök. Arcomba csap a fagyos víz, szinte égeti, szárazkesztyűn keresztül zsibbadnak az ujjaim mégis koncentrálnom kell. A nulla látótávolság ellenére próbálok keresni egy kiálló sziklát vagy bütyköt ahova le tudom tenni az első lekötésemet víz alatt. Tapogatom a falat, alig látok valamit de mindenhol tükör sima a fal. Csak a füleimen érzem a nyomáskülönbséget, innen tudom, hogy mélyebben vagyok. Elég volt pár perc, hogy csontig hatoljon a hideg. Próbálom leolvasni a műszereimet de esélytelen ebben a látási viszonyban, a lámpám fényét sem látom. Idő múlását sem érzem teljesen de mivel a látási viszony nem javult ezért a visszafordulás mellett döntök. Szépen csévélem fel a kötelet az orsóra és egyszer csak falnak ütközöm. Próbálkozom még egyszer, ismét fal. Na szép, mondom, minden barlangi búvár álmát sikerült valóra váltanom, egy kötélcsapdába estem. Látás híján csak a tapogatózásban bízhatok és tudom, ha egyszer is kicsúszik a kötél a kezem közül, vagy elejtem az orsót, akkor vége a dalnak. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem növekedett meg a vérnyomásom és a szívverésem, de muszáj észnél lenni ilyenkor. Alig telik bele 4-5 percbe sikerül megtalálni a kifelé vezető utat, egészen megkönnyebbülve tekertem fel a maradék kötelet az orsóra és hirtelen kibukkantam a felszínre Marco mellé. Vigyorog rettenetesen, nagyon örül nekem, mondta, hogy éppen lejárt a 15 perc. Megbeszéltük a történteket majd visszamentünk a tó partjánál várakozó társainkhoz. Kicsit lelomboztam őket azzal, hogy nem sikerült a várt továbbjutás de azonban örültek is mivel akkor mindenképpen vissza kell jönnünk ide és egy ilyen balhét ki nem hagynának.

Alig fél óra alatt rendesen átfagytam, már csak a hálózsákra és egy meleg levesre tudtam összpontosítani, pár óra alatt elment a nap rendesen. Ilyenkor, esténként a bivakban mindenki brillírozik a gasztronómiai tudásával és olykor egy Michelin-csillagos vacsora is kikerekedik. Aznapi menünk csirkepörkölt volt nokedlivel és erdélyi túróval ettük utána a pirított tortilla-t.

Egy kiadós alvás után összeszedtük az összes felszerelést, ettünk ismét egy keveset és elindultunk a felszín felé. A két búvárpalackot lent hagytuk, mivel az egyikben 180 bar maradt még a másik pedig érintetlen volt. Azért így is volt felszerelésünk ami nehezítette a közlekedésünket a kiúton. A bivaktól a felszínig összesen 12 órára volt szükségünk, kisebb pihenőkkel. 3 nap után ismét friss levegőt szívtunk és még a naplementét is sikerült elkapni ami külön jól esett ázott, fázott lelkünknek. De hát itt nincs vége, természetesen le is kell jutnunk a hegyről. A Led Zeppelin bejáratától ismét 3 óra gyaloglás következett a Gilberti-házig, ezúttal a vaksötétben. Meleg volt és friss levegő. Mindannyian egy puha ágy után ácsingóztunk és nem kellett már sok, elértük a Gilberti-házat, melyet nyitva hagytak számunkra, előzetes egyeztetést követően. Ezek azok a pillanatok amikor az embernek nincs gondja az alvással, az sem zavarja az embert, ha ruhástul rogy össze ott ahol van és alszik egy nagyot. Velem is hasonló történt. Immár melegben és biztonságban.
Folytatása következik természetesen…


Akiknek köszönettel tartozom:
Marco Sticotti, Sebastiano Taucer, Dean Pertot, Marco Armocida, Tóth Attila, Fábián Botond, Water Resistant Dive Center
Fotókat készítette: Marco Sticotti
Írta: Adamkó Péter