Az SMS Szent István csatahajó kutatásának története

 


Czakó László június 8-án tartott előadása a Hadtörténeti Intézetben…

Az első Magyar Szent István csatahajóhoz induló búvárrégészeti expedíció létrejöttéhez először is a rendszerváltásra volt szükség. A rendszerváltás előtti próbálkozásaimra a válasz az volt: „Czakó elvtárs, maga politikailag éretlen, hogy ilyeneket tervez.” Nos, nem nekem, hanem a politikai helyzetnek kellett először megérni, hogy az újonnan demokratikusan megalakult Magyar Búvár Szövetségben, melynek elnökségi tagja lettem, felvethessem ezt a gondolatot, melyet nagy lelkesedés fogadott, de egyéb nem történt.

Csaknem 3 év eltelte után indítványoztam, hogyha már senki nem foglalkozik az üggyel, akkor én, és az akkor még vezetésem alatt álló Debreceni Búvárklub segítségével megszervezem az expedíciókat. Ezzel az elnökség egyet is értett. Anyagi segítséget csak Ivanics István tagtársunktól kaptam, mely a hajóbérlet felét fedezte, a többit a részvevők saját zsebből fizették. Ez az akció – takarékossági okokból – úgy volt megszervezve, hogy az amúgy is az Adrián nyaraló, búvárkodó kis csapat az utolsó napokat erre az akcióra fordította, 1994 augusztusában. Krk szigetéről 6 óra alatt Premudára érve még aznap elkezdtük a Szent Istvánt keresni a korabeli, illetve a későbbi olasz és Jugoszláv közlésekben szereplő koordináták alapján. A hajóra erre az alkalomra a legkomolyabb GPS és fenék-lokátor került. Éjszakára Premuda igen kevéssé védett kikötőjébe húzódtunk vissza. Reggel borús időre ébredtünk, de gondoltuk, ez nem zavarhatja a fenék-lokátoros kutatás folytatását és kihajóztunk. Óvatosságból a parton hagytuk a társaságunkban lévő két kiskorú gyermeket – az enyémet és Adamecz Magdiét a feleségem társaságában. Alig félórája hajóztunk, amikor ránk tört a vihar. A vihar kb. 10 mp alatt alakult ki, és ennyi idő alatt a látótávolság gyakorlatilag nullára csökkent a felkapott vízpermettől. A hajónk, ami elég magas felépítésű, rövid fémhajó volt irányíthatatlanná vált. A felborulást csak úgy lehetett elkerülni, hogy arra mentünk, amerre a hullámok vittek. Ez természetesen nem egyezett meg az úti célunkkal, de még egy biztonságos helyre vezető úttal sem. 30 percnyi tombolás után a vihar annyit csendesedett, hogy a látótávolság nulláról 100-200 méterre nőtt és egy védettebb öbölbe sikerült a hajót kormányozni. Horgonyt vetni nem lehetett a viharos szélben és hullámzásban, csak körözni és várni a szél gyengülését. Közben – mint utólag megtudtuk – a parton maradt kapcsolt részeink egy elhagyott épület teraszán egy rozoga asztal alatt kerestek menedéket, mert a szélben a tetőcserepek úgy röpködtek, mint ősszel a falevelek. A vihar gyengültével a kapitány erős rábeszélésre, hatalmas bravúrral fél géperővel elhaladt a móló mellett szinte érintve azt, és ezen a néhány másodperc alatt a két gyermeket sikerült a hajóra dobni és elkapni, sőt még nejem is be tudott ugrani.

A visszaút 12 órás hánykolódás volt a vihar által diktált kényszerútvonalon. Mint kiderült azon ritka meteorológiai jelenséget tanulmányozhattuk melyet a jugó és bóra együttes megjelenése okoz. Ezután a sikertelen, de tanulságos út után megtudtuk, hogy másik két búvárcsapat is kereste a Szent Istvánt. Egy szlovén társaság és egy osztrák csapat, a Medvejai búvárbázis hajójával.

Ez utóbbi többnapos keresés után megtalálta a hajót és 3 napot merültek a roncsnál. Ezen expedíción részt vett egy magát magyarnak mondó szlovákiai búvár is, melyről a magyar sajtóban közölt cikkéből értesültünk. Mivel ismertük felhívtuk és kértük segítsen a hajó helyének meghatározásában. Ő ettől mereven elzárkózott és még az osztrák expedíció vezetőjének nevét, telefonját sem volt hajlandó elárulni, akitől esetleg segítséget remélhettünk volna.

Így indultunk neki a következő expedíciónak 1994. október 23-án, Kollár K. Attila anyagi támogatásával. Közben kiderült, hogy Kovács Gyuri barátunk a hévízi merülések során megismerkedett azzal az osztrák búvárral, aki az eredményes osztrák expedíció vezetője volt. A Krk-i postahivatalából felhívtuk ezt a búvárt és megkérdeztük, hogy segítene-e nekünk, számára ismeretlen magyaroknak. A válasz az volt: „Hová faxoljam a GPS koordinátákat?” 10 perc múlva kezünkben voltak az adatok. Ennyit a magyarok egymási iránti segítőkészségéről… Ezután már kétnapi keresgélés – korrekciók végrehajtása – után 1994. október 25-én 14,10-kor megjelent a roncs hatalmas sziluettje a fenék-lokátor képernyőjén. Az öröm leírhatatlan volt. A bója ledobása után az első merülőpár Kovács Gyuri és magam voltam. A bójakötél a hajótest mellé az orrészen lévő töréshez vezetett bennünket. A hajótest lenyűgözően hatalmas volt. Egy kézrázás a víz alatt és kezdődhetett a munka. A bójakötelet a törés egy kiálló darabjához rögzítettük és megnéztük a törésben heverő 30,5 cm-es gránátokat. Mélység 66 méter. Ezután sorban mindenki párosával lemerült a roncshoz. Az utolsó pároshoz csatlakozva még egyszer lemerültem és levittük az előre elkészített sárgaréz emlékplakettet, elhelyeztük a hajón és lefotóztam. A másnapra tervezett merülést az éjszaka kitört vihar megakadályozta, így a bója és a kötélzet is veszteséglistára került.

Ezen elő-expedíciók után, megkezdtük a felkészülést – és főleg a pénzgyűjtést – a következő most már igazi nagy expedícióra. Mivel az „ügy” jelentősége nem engedte meg, hogy illegális vagy fél-legális akciót szervezzünk mindent hivatalos formában intéztünk a külügyminisztérium a Zágrábi Nagykövetség, a Horvát Kulturális és Természeti Örökségvédelmi Minisztérium, valamint a Magyar Műemlékvédelmi Felügyelőség bevonásával, és így az expedíció, mint horvát–magyar búvárrégészeti expedíció jött létre a Szent István csatahajó kutatására. Résztvevők:horvát részről MarióJurisic, MiljenkoMarukic, Daniel Frka,magyar részről Dombóvári Tibor, Mácsai Endre operatőrök, Enci László szervező, Kollár K Attila, Kovács Attila, Karát Imre rendező, Dr. Komlóssy Attila orvos, Dr Pálfi Zoltán, Péterbencze László, Surányi Csaba, Túri János, Viski Sándor, a tolmács Szabó Sven és jómagam, mint az expedíció vezetője. A költségeket 7 szponzortól koldultuk össze. A hiányzó pénzt a garázsom eladásából fedeztem.

Ezek után nekiindulhattunk az első nagy expedíciónak. Az expedícióról készülő filmre műsoridőt csak a Duna Televízió biztosított 45 perc erejéig. Mással (TV-1, Tv-2) nem tudtunk megegyezni, mert nem ingyen adták magukat. 1995. április 30-án Debrecenből 2 mikrobusszal és 1 személykocsival indultunk Krk-re. Május 1-én érkeztünk, de kifutni a Sveti Nikola hajóval csak május 3-án sikerült az erős bóra miatt.

Az első merülés május 4-én volt. Kitűztük a hajó helyét és elhelyeztük a bóját. Május 7-ig rendben menetrendszerűen mentek a merülések, folyt a munka, gyűltek az adatok, a fotó és a videofelvételek. 8-án elromlott az idő és ezután már csak a kezdetektől hozzánk csatlakozott magyar Calypso 876-os vitorlás tudott kifutni velünk, hogy az utolsó napon, azaz 11-én, hogy a bóját és a kötélzetet fel tudjuk szedni, és még egy utolsót merüljünk és videózzunk.

Ennek ellenére az expedíció sok új megfigyelést tett a roncson:

  • Az orrész belefúródott az iszapba az elsüllyedéskor és az első 30,5 cm-es lövegtorony vonalában letört, a lövegtorony alatti bombapince szabaddá vált.

  • A lövegtornyok nem hullottak ki a talpazatukból, mint ezt eddig feltételezték, hanem helyükön maradtak és alátámasztják a tatrészen a fejjel lefelé fekvő hajótestet.

  • A tatrészen az admirálisi szalon ablakain benézve látható az összedőlt válaszfal a nyitott ajtó és mögötte az egymásra halmozódott romok a berendezés maradványai egy kétméteres angolna társaságában.

  • A fedélzeti nyílások –lejárók, szellőzők- záró-fedelei le vannak esve és be lehet látni a rácsúszott romok között a hajó belsejébe.

  • A taton lévő Szent István felirat Z betűje is előkerült a vegetáció alól, ami az egész hajót vastagon borítja.

  • Sikerült az egész hajót egy merüléssel szkúter (vonszoló) segítségével végigjárnom így összefüggéseiben és arányaiban is láttam a roncsot, mely elkövetkező expedíciók tervezéséhez nagy segítséget jelentett.

Az expedíción elég kevés víz alatti videofelvétel készült a rossz időjárás miatt, de azért sikerült a 45 percet kitölteni, és egy érdekes, figyelemfelkeltő filmet összeállítani és június 10-én, a Duna TV-n levetíteni, ami segített a következő – 1995 őszére tervezett – expedíció anyagi bázisát megteremteni.

A második 1995 őszére szervezett nagy expedíció – bízva a szeptemberi jó időjárásban – a külső felmérés folytatását és a hajó belsejébe történő behatolást tűzte ki célul.

Lázas pénzfelhajtás kezdődött, hogy a támogatókat pénztárcájuk megnyitására bírjuk. Végül a szükséges pénznek csak mintegy kétharmadát sikerült az indulásra, az utolsó pillanatban összeszedni.

Úgy indultunk el 1995. szeptember 12-én, hogy nem tudtam, hogy fizetem ki a hajóbérletet és egyéb költségeket, de mivel már minden le volt foglalva egyebet nem tehettem. Több garázsom már nem volt. A PUNAT-i kikötőben szept. 13-án hajóztunk be az OTAC DUJE nevű 35 m hosszú – az előző expedíció hajójánál sokkal tengerállóbb – hajóba. Szeptember 14-én vihar volt, így szeptember 15-én sikerült a Szent István roncsára a bóját felkötni.

Szeptember 16-17-18-án 4-6 csoportban 19-20 fő merült naponta, hogy a rendelkezésre álló időt minél jobban kihasználhassuk. Bójákat, dekó-standokat helyeztünk el a hajó tatján és az orrésznél lévő törés közelében, folytattuk a külső felmérést és a video-és foto-dokumentálást. Ezután sajnos két viharos nap következett, ami megakadályozta a kifutást. Szeptember 21-én sikerül újból kifutni és ekkor sikerült az admirálisi szalon ablakán a légzőkészülék levétele után beúsznom a hajóba.

A hajó belsejében használt légzőkészülékben hélium-levegő 40-60 százalékos keverékét töltöttem, hogy a 65 m-es mélységben „tiszta Fejjel” tudjak a zárt térben tevékenykedni. A horvát féllel nem egyeztünk meg ugyan tárgyak felhozatalában, de egy darab porcelántányért kiadtam az ablakon.

Közben folytatódott a külső felvételek készítése. Ezen a napon a horvátok elkezdték leszerelni a hajó feliratának betűit. Ezt azzal indokolták, hogy a legenda azt tartja, hogy ezek aranyból vannak és félnek, hogy emléktárgygyűjtők áldozatául esnek. Mint kiderült jó minőségű bronzból vannak esetleg némi aranytartalommal, vagy inkább arannyal vannak befuttatva. Ezek most a POLAI múzeum kiállító termének falán vannak.

Szeptember 22-én folytattuk az admirálisi szalon feltárását. Először Kovács György merült és az admirálisi szalon még felkavaratlan vizében egyedülálló video-felvételeket készített a szanaszét heverő berendezési tárgyakról. Ezután én mentem be a szalonba és megpróbáltam megkeresni a Szent István plakettet. Ez, mint kiderült, nem egyszerű feladat, mert a fejjel lefelé lévő hajó a fenékre érkezéskor orral a talajnak ütközött, és így a berendezés – bútorzat mind a szalon belsejébe zuhant és egymásra halmozódott. Annyit sikerült megállapítani, hogy annak a radiátornak, mely fölött a plakett és a négy üvegfestmény volt, a burkolata a szalon mennyezetén (most ez van alul) szétesve hever. Találtam egy nehéz négyszögletes táblát, melyről a zavaros vízben azt hittem, hogy ez a plakett, ki is hoztam a szalont és a teraszt elválasztó bedőlt deszkafalon lévő ajtóig, de ott már láttam, hogy ez valami vasajtó vagy fedlap. Ott le is tettem, azóta is ott van. A merülés végén, hogy ne jöjjek ki üres kézzel néhány porcelántányért még ki- és felhoztam.

Eközben Dombóvári Tibor, Kovács Attila és Dr. Pálfi Zoltán a hajó első részét és a törést filmezték. A törésen keresztül bementek az első lövegtorony bombapincéjébe is, ahol szép videofelvételeket készítettek. A merülő búvároknak a látvány és a tudat, hogy ez már az utolsó előtti nap, és mennyi mindent kellene még megörökíteni a fenékidőt hosszabbra nyújtották a tervezettnél. Ez azzal járt, hogy a levegőjük már nem volt elég az amúgy is hosszúra nyúlt zsilipelésre.

Így következhetett be, hogy amikor az egyik páros a bójánál megkezdte a merülését, levittek még egy dekopalackot és átadták a már zsilipelő búvároknak. A lemerülő páros – jóval a zsilipelést végzők alatt – belekapaszkodott a kötélbe és a bója (40 literes műanyagkanna) az erős áramlás miatt az 5 fő súlyát már nem tudta megtartani és elmerült. Az elmerülő bója összenyomódva zuhanni kezdett emberestül, deko palackostul.

Az egyik búvár (K. A.), akinek 2x15 literes palackjában még elég levegő volt, elengedte a kötelet és lebegve zsilipelt tovább. A másik két búvár közül az egyik (D. T.) lassan, míg a másik (P. Z.), akinek már nem volt levegője nagyon gyorsan felemelkedett. Így az egyikük 6 méteren, a másik pedig csak 3 méteren folytatta a zsilipelést miután a motorcsónak átvitte őket a tatnál lévő bója deko-standjához. P. Z. már a víz alatt rosszul érezte magát és a hajón a keszonbetegség súlyos tünetei mutatkoztak rajta. Normobárikus oxigénkezelésben részesült, és a hajó – a búvárok beszállása után – elindult Mali Losinj-ba, ahol az addigra rádión riasztott mentőautó a Split-i keszonkórházba szállította, ahol megállapították, hogy a gerincvelőben keletkezett nitrogénbuborék miatt deréktól lefelé nem működnek az életfunkciói. Öt napi kezelés után hazaengedték, de még itthon egy hónapig folyt az utókezelése.

A baleset tanulságai: az expedíció vezetője, azaz én, elkövettem néhány szervezési hibát:

  • a szorító idő és a feladatok elvégzésének kényszere (ez magyarázat, de nem mentség) szoros és célirányos beosztást kívánt és így fordulhatott elő, hogy a baleset idején az expedíció vezetője és a merülőket beosztó merülésvezető is a víz alatt volt és nem volt, aki határozottan intézkedjen.

  • az előző viharos napon leszakadt nagy bóját két 20 l-es műanyagkannával pótoltuk, de mint kiderült kicsinek bizonyult.

  • az előre megállapított 20 perces fenékidőket egyre jobban és az utolsó merülésnél már 50 százalékkal túllépték a résztvevők, hogy minél többet teljesítsenek az expedíció feladataiból. Ez a tenniakarás dicséretes, de nekem ezt meg kellett volna akadályozni, hogy a merülés végén – az eredeti merülési terv szerint – még mindenki a saját levegőkészletével tudjon kizsilipelni és ne szoruljon a deko palackra.

A baleset utáni, azaz az utolsó napon, szeptember 23-án a tábori püspökök képviselői Csuka Tamás alezredes katolikus és Németh László őrnagy református tábori lelkészek beszentelték az elsüllyedés helyét és az 1994-ben elhelyezett és felhozott emlékplakettet, újra levittem és elhelyeztem a hajó tatján. Vitéz Dávidházi András a Magyar Tengerészek Egyesületének senior kapitánya elmondta a tengerészek imáját és koszorút dobott a vízbe az elesett tengerészhősök emlékére.

Végül az expedíciót fojtogató anyagi problémák is megoldódtak, ugyanis az ORF televízió is megjelent a hajón és készülő filmjükhöz 3 perc víz alatti felvételt megvettek 750.000 forint értékű valutáért, így ki tudtam fizetni a hajóbérletet.

Az expedíció filmje is elkészült és a DUNA TV karácsonyeste előtt, azaz 1995. december 23-án sugározta. Nagyon sokan látták a jól sikerült 45 perces produkciót.

A két l995-ös expedíción és az elkészült filmek sikerén felbuzdulva megkezdtük a következő expedíció szervezését, és a pénzgyűjtést. Első lépésként az expedíció kutatási eredményeit és a videó-felvételek kópiáit küldtük meg a Horvát fél számára, a megkötött szerződés értelmében. Zágrábban és Budapesten tárgyaltunk Dr. Orlics és Dr. Jurisics urakkal a következő expedíció gyakorlati kérdéseiről. Ennek ellenére az l996-os esztendő nem hozta meg a megfelelő eredményeket. Az expedíció anyagi fedezetét nem sikerült előteremteni, ezért az expedíciót 1997-re halasztottuk.

Az expedíció vezetése is változott: a Horvátok finoman közölték, hogy az előző expedíción történt baleset tanulságaként jó lenne, ha az expedíció vezetője nem merülne, azaz lehetőleg ne én legyek a vezető. Ezzel én mélységesen egyetértettem, már csak azért is, mert az l995. év két expedíciója után azon vettem észre magam, hogy már nem is én vagyok a Debreceni Búvárklub elnöke és így az a bázis, melyre az előző expedíciók támaszkodtak megszűnt számomra. Így az expedíció egyedüli szervezője a Magyar Búvár Szövetség lett, vezetője pedig a Szövetség elnöke, Csepregi Oszkár.

Ebben a felállásban indult meg a szervezés és a pénzgyűjtés az 1997-re tervezett expedícióra. Végül az expedíció végleges időpontja és időtartama 1997. szeptember 26-október 17-e lett.

A már jól bevált OtacDuje nevű hajóval és Nazor kaptánnyal kihajóztunk a Szent Istvánhoz. A roncs fölött két halászhajót találtunk, melyek elakadt hálójukat próbálták felhúzni – sikertelenül.

Lemerülve megállapítottuk, hogy a vadonatúj hálót úgy rácsavarták a Szent István roncsára, hogy azt a beígért, mintegy 2 millió forintnyi márka jutalomért sem lehet megmenteni, így kénytelenek voltak a hálót levágni, ami aztán szemfedőként borult a hajó tatjára és oldalára. Ezek után az expedíció első napjai a háló félrehúzásával teltek.

Az első két hét kedvező időjárást hozott, és eredményes merüléseket. Jó videó-anyagok készültek, és folyt a hajó külső és belső felmérése. Különösen jó felvételeket készített Kovács György az admirálisi szalonban, és a hajó elülső torpedóvető helyiségéről és az összetört felépítményekről. Magam a hajó belsejére, az admirálisi szalonra, hálószobára, dolgozószobára koncentráltam. A nem titkolt cél a Szent István plakett és az üveg oltárképek felkutatása volt. Ennek érdekében a 68 méter mélyen eltöltött idő minél jobb kihasználása volt szükséges. A szűk ablakon való bejutás viszont igen sok időt vett el ebből a 20 perces fenékidőből, mert az ablak előtt le kellett vetkőzni, és úgy bebújni, majd a kijövetel után újra felöltözködni. Ezt a problémát úgy oldottam meg, hogy az ipari búvár gyakorlatban használt vezetékes légzőkészüléket,úgynevezett nargilét használtam búvár-telefonnal és a háton egy 6 literes, 3OO bar-os mentőpalackkal. Ezt a KMB 10-es fejrésszel lehetett megoldani, mivel a nagy mélység miatt a tömlőnyomást nem lehetett változtatni. A KNB 10-es második lépcső érzékenységének, merülés közbeni folyamatos szabályozása tette lehetővé a kis légzési ellenállást a nagy mélységben is. A merülés alatt a levegőellátás a csónakban lévő palackok, és az ott lévő első lépcső biztosította. A csónakban volt a búvár-telefon felszíni egysége is. A csónak mellé a vízre volt kibontva a 100 méteres tömlő, ami úszott, és én annyi tömlőt húztam le belőle, amennyit akartam. A Szent István hajócsavarja fölött a lemerüléskor bójakötélhez hozzákarabinereztem a tömlőt, hogy az áramlás ne zavarjon. A háton lévő palack kis mérete lehetővé tette, hogy az ablakon vetkőzés nélkül is be tudjak bújni. A hajó belsejében, a zavaros vízben is biztonságosan merülhettem, mert az eltelt időt odafent mérték, és ha letelt, telefonon bemondták. A zsilipeléskor oxigént is használtam, mivel a tömlő gyors-csatlakozóval deréktájon bontható volt, és a csónak alól a tömlőről leválva odaúsztam a hajóhoz, a mentőpalackból lélegezve, 6 méter mélyen és a hajóról belógatott oxigéntömlőre a gyors-csatlakozóval rácsatlakoztam, így a zsilipelési idő a felére csökkent.

Minden merülési napon a hajó belsejében dolgoztam, rámoltam a bútorokat és megszállottan kerestem a plakettet és az oltárképeket, sajnos mindhiába. A kapitány ágya mellől a bilit, a távcsövet, a szalonból a csillárt és minden mozdíthatót: levesestálat, asztallábat, tányérokat kihoztam, de a plakett sehol…

Közben folyt a hajó külső felmérése, különösen az eddig még be nem járt első részen és a torpedótalálatok oldalán. A torpedótalálatokról pontos felmérés készült, és mint kiderült, ezen az oldalon négy sérülés van, melyekből kettő egyértelműen külső robbanás eredménye, ami a két torpedónak tulajdonítható, a másik kettő közül egy, az orrész felé eső lehet egy fel nem robbant torpedó okozta horpadás, míg a tatrésznél lévő hosszú horpadás és repedés oka nem tisztázott, de biztos, hogy a támadáskor keletkezett, mert a turbinateremben lévő túlélők megemlékeztek róla. Ezek után átértékelendő a találatok száma, és az elsüllyedés pontos oka.

Az orrész letöréséről kiderült, hogy a törés nem teljes. A baloldalon a hajótest folyamatos, de az egész orrész a törzshöz képest kissé elcsavarodott.

Október l3-án történt egy csaknem végzetes búvárbaleset, melynek leírását egy kicsit félve fogalmazom meg, mert eddig nem jelent meg róla igazán tárgyilagos tájékoztatás. Azt nem merem mondani, hogy amit most leírok az szentírás, de legalább vitaalap, és az előző expedíció balesetéről írott önkritikus tájékoztatásom talán felhatalmaz rá…

Az expedíció második felére az időjárás elromlott, és néhány „viharnap” hátráltatta a munkát. Különösen bosszantó volt, hogy Szent István plakettet nem találtam. Ezért, hogy a rendelkezésre álló egy-két napot minél jobban kihasználhassam kikönyörögtem, hogy a fenékidőm ne 20 perc, hanem 30 perc legyen. Ezt csak úgy engedte az expedíció vezetője, ha l5 percenkénti váltásban az ablaknál két búvár „vigyáz” rám. A második csapatot L. S. és M. T. alkotta. A váltás után M. T., aki az admirálisi szalon ablakába kapaszkodva figyelte a bent lévő átláthatatlan zavaros vizet, deko-komputere tanulsága szerint merülésének l2-dik percében elvesztette az eszméletét, azaz nem érzékelt levegőfogyasztást a levegőintegrált komputer. Amikor én az ablakon a 30 percem leteltével kibújtam, kezemben a csillárral és egy szatyornyi porcelánedénnyel, azt láttam, hogy L. S. az eszméletlennek tűnő búvárt fogva úszik felfelé. Amikor utolértem őket a hajócsavarnál, akkor láttam meg, hogy M. T. szájában csak félig van benne a légzőautomata és nem lélegzik. A búvár-telefonon azonnal szóltam, hogy „ESZMÉLETLEN BÚVÁR A VÍZBEN” majd a csutora visszatételének megkísérlése után szóltam, hogy a biztosító búvár azonnal jöjjön le. Egy darabig együtt, majd a tömlőm akasztási helye után L. S. egyedül vitte fel a sérültet és félúton átadta a biztosító búvárnak. A felszínen a csónakban Kovács György azonnal megkezdte a szájból szájba lélegeztetést és szerencsére, valamint a nagy mélység miatti magas oxigén szaturációnak köszönhetően, néhány befúvás után megindult a spontán légzés és nemsokára visszanyerte M. T. az eszméletét. Ezután gyors helyi orvosi elsősegély után, mentőhajós és helikopteres szállítással a sérült a Split-i keszonkórházba került, ahonnan két nap múlva gyógyultan távozott.

Hogy mi okozta az eszméletvesztést? Idézzük fel a balesetet szenvedett búvárt: „Elég fáradt voltam, nem készültem fel megfelelően a merülésre. Kölcsönkért neoprén alsó-mellényt vettem fel, amelynek már a felvételénél éreztem, hogy nyakban szűk. Nem tudok rá magyarázatot adni miért vettem fel mégis, és amikor éreztem mért nem lazítottam meg azonnal a nyakát.”

Azt már csak én teszem hozzá, hogy minden apróbb-nagyobb kényelmetlenség nagy mélységben a magas oxigén parciális nyomás, mélységi mámor, és fizikai igénybevétel mellett könnyen okoz problémát, különösen, ha ezt „SINUS REFLEX”-nek hívják… A kritikus merülés alkalmával – mondhatom, hogy a dolog pikantériája – a merülésvezető az expedíció segédhajójának, a magyar Aquarius motoroshajónak a kapitánya volt ad-hock megbízással, mivel a tényleges merülés vezető éppen merült. (A kapitány CMAS 1 csillagos búvároktató volt.)

Az expedíció tevékenysége ezután már csak a kötélzet és a bóják felszedésére szorítkozott. Az expedíció véget ért, azaz csak abbamaradt. Akkor ért volna véget, ha az utólagos teendőket is elvégeztük volna, azaz a megfelelő írásos és videó és fénykép anyagot elkészítik azok, akik vállalták, és mindezeket a horvát féllel kötött szerződés alapján hozzájuk eljuttattuk volna. Mindez nem történt meg és emiatt a horvát fél szerződésszegéssel vádol bennünket, jogosan és ez a további expedíciók engedélyeztetését megnehezíti. Az már csak hab a romlott tortán, hogy az igazán csodálatos videó-anyagból bizonyos expedíciótagok ígérete ellenére sem készült film, sőt még a felvételek visszaszerzése is alig sikerült. Sajnos ma már ezek a felvételek aktualitásukat vesztették és így film, csak az előző két expedícióról készült.

A következő egy hetes expedíció, 2000-ben, a szlovákok szervezésében történt, egy Pozsonyban tartott előadásom után, Róbert Korim barátom szervezésében, melyen Mácsai Endre, Hajas Pál és én vettünk részt magyar részről. Az ott, általuk készített film második helyezést ért el a Pozsonyi búvárfilm-fesztiválon.

Volt még két kegyeleti merülés 2-2 napos, egy magánszemély, és egy a Magyar Búvár Szövetség égisze alatt, de ezek nem bírtak régészeti, vagy tudományos jelentőséggel.

2017-ben volt egy egyhetes nemzetközi, és magyar expedíció és folytatásképpen a 100 éves évfordulóra, 2018. június 6-án indul a következő egyhetes expedíció 10 magyar búvár részvételével mely a résztvevők, Miklós Tamás és a Czakó Búvár Kft. anyagi és eszköz támogatásával jött, és jön létre melyeknek fiam, Czakó Ádám is résztvevője. Ezeknek nincs közük a Magyar Búvár Szövetséghez!

Néhány szó a többi évfordulóról:

  • Zenta elsüllyesztésének, és a Szent István vízrebocsátásának 100 éves évfordulójára tervezett, de meg nem valósult expedícióról. Ez a Magyar Búvár Szövetség felelőtlensége! A Montenegrói búvárok Gacsevics barátom vezetésével 2014-ben a 100 éves évfordulón egy szép expedíciót csináltak a Zentára, koszorúzással egybekötve! És ők akkor 1914-ben az ellenfeleink voltak!

  • Egyéb, elmulasztott 100 éves évfordulók: 1914-ben: A BaronGautsh személyszállító hajó tragédiája saját aknamezőn, (167 halott) amit a mai napig az Adria TITANIK-jának neveznek.

  • Flamingó torpedónaszád, ami szintén saját aknán pusztult el 1914-ben. (2006-ban találtuk meg)

  • Streiter romboló, ami 1918. április 16-án pusztult el. (Erről 2002-ben szintén filmet csináltunk, a Zentával együtt.)

Képek az SMS Szent István csatahajó elsüllyedésének 100. évfordulójára szervezett magyar búvárexpedícióról:

Az SMS Szent István csatahajó makettja

A magyar búvárok koszorúja a roncson

A koszorúzás után a búvár (Czakó Ádám) visszatér a hajóra


BÚVÁRINFÓ, 2018. MÁJUS-AUGUSZTUS

CZAKÓ LÁSZLÓ