2005. NOVEMBER 7.

MEXIKÓBAN, a yucatáni Grand Cenote barlangrendszerben Wes Skiles 43 éves felfedező búvár, aki több mint háromezerszer merült már alá vízzel teli barlangokba, hamarosan újra megkísérti a szerencse és a veszély isteneit.
Úgy fest, mintha űrutazásra készülne. Légzőpalackokat szíjaz az oldalára, a testét övező hevederre pedig regulátortömlőket, lámpákat, vezetőköteleket aggat. Húsz méter mélyre merül le a víz alatti barlanglabirintusba, majd 300 métert úszik azzal a szándékkal, hogy befejezzen egy térképészeti felmérést. Az egyik akadálynál aztán tétovázni kezd, mivel a kéményszerű kürtő nem sokkal szélesebb egy személyautó gumiabroncsánál. Mi lesz, ha beszorul?
Lecsatolja légzőpalackjait. Egyiket a lába közt vontatja, a másikat maga előtt taszigálj a tovább. Ujjheggyel a járat mészkőaljzatába kapaszkodva, centiméterenként húzza előre magát, így furakszik keresztül az átjárón, mígnem zsákutcába kerül. A koporsóméretű üregben arca a sziklafalnak préselődik, felül pedig a lába szorult be.
Itt fogok meghalni! - fut át agyán a gondolat.
Próbálja megőrizni a higgadtságát, s rájön, hogy csak úgy zsugoríthatja összébb a testét, ha lehámozza magáról a felszerelést. Így megfordulhat és visszanyomakodhat a barlangjáraton. Megszabadul tehát az uszonyaitól, majd egy Houdini-szerű manőverrel addig tekergőzik, míg-nem sikerül megfordulnia. Átgondolja a menekülés módját: előbb keresztülpréseli magát visszafelé, aztán gyorsan ki innen, ebbó1 a pokolból!
Egyik tartálya szinte teljesen kiürült, a másik még félig van. El kell jutnia a barlang kijáratához, mielőtt kifogy a levegő!
Skiles visszaküzdi magára a felszerelést, s keresztülnyomakszik a járaton. S ekkor rátör a rémület: eltűnt a levegővel teli palack, visszagurult az átjáróba! Nekem annyi - gondolja. Nehézkesen visszatolat az átjáróba, a sötétben tapogatódzik a tartály után - s megtalálja. Alig pár percre való levegője marad, mire kiér a víz alól.
A barlangi búvárkodás kétségkívül a világ legveszélyesebb sportja. Sérülési arányszám nem létezik, csakis halálozási ráta. Egyedül Floridában eddig több mint 350-en fulladtak meg. Skiles mégis szembeszegült az istenekkel, s életben maradt.

A mélység regél

BARLANGI BÚVÁROK kicsiny csapata két évtizede próbálja felderíteni a floridai High Springs környékén a karsztvidék föld alatti titkait. Üregről üregre, járatról járatra vergődnek végig a kristálytiszta barlangfolyókon, melyekben mintegy harmadannyi víz található, mint a Nagy Tavakban.
Wes Skiles egyike a legtapasztaltabb búvároknak. Alig tizenöt évesen kutatta föl élete első barlangját.
Hét évvel később ö is részt vett azoknak a biztonsági rendszabályoknak a megalkotásában, melyek ma az amerikai Barlangász Társaság barlangi búvár - vizsgájának részét képezik.
Skiles és társa, a 45 éves Peter Butt jelenleg a Karst Environmental Services nevű tanácsadó cég tulajdonosai, amely egyebek közt a floridai karsztvidék megszámlálhatatlan barlangjáratának feltérképezésével foglalkozik. Skiles emellett a világ legnagyratörőbb barlangibúvár expedícióiban is részt vesz.
Ezúttal nekem tart lelkes kiselőadást a barlangi búvárkodás veszélyeiről: - Ha nyílt víz mélyén téved el az ember, egyszerűen megtudhatja, merre van a felszín: csak követnie kell a kilézett buborékokat - magyarázza. - Egy vízzel telt barlangban viszont a sötétség elnyeli a légbuborékokat.
Megrázó történetek járnak szájról szájra a barlangi búvárok körében. Egy floridai búvár például rossz felé fordult két járat elágazásánál. Miután rájött, hogy nem lesz elég a levegője, fogta az írótábláját, s még utolsó üzenetet körmölt a családjának. Michael Hane Over the Edge (A határon túl) című könyvében egy búvárlányról ír, aki elszakadt a vőlegényétől, majd vakrémületében úszni kezdett - a halálba, a semmibe. A járat falába vésődve máig láthatók körmének nyomai.
Tizenhat éves kora óta Skiles harminc búvár holttestét hozta föl a víz alól tizenkét év alatt. Egyszer három fivért kellett kihúznia. - Egymás kezét fogták, amikor rájuk találtam - meséli Skiles. - Nehéz eset volt. Odaveszett a család összes sarja.
Aztán egy veterán barlangi búvár, Parker Turner mögött beomlott az üreg egy része, s elzárta a kifelé vezető utat. Az ö halála után Skiles végül felhagyott a holttestek keresésével. Egyszerűen nem bírta tovább.

Idegen világ

A merüléseket mégis folytatja. Vajon miért? Mi végre éri meg neki a kockázatot?
Skiles szemernyit sem töpreng a válaszon: a víz alatti barlangok a Föld utolsó, még felderítetlen tájai. Szépséges és csodákkal teli helyek, melyeket eleddig csak maroknyi ember láthatott. Ami másnak csupán egy sötét üreg, ott Skiles "a semmi felé vezető utat" látja, melyen ö akar először végigmenni. Elsőként feltárni egy barlangrendszert, ahol járatok új labirintusára vagy masztodoncsontok temetőjére bukkanhat.
Skiles számtalan merülése közül, mellyel tovább tágította az emberi megismerés határait, kiemelkedik az egyik pillanat. A floridai Wakulla Springsnél 100 méteres mélységben jártak, amikor hatalmas, 50 méter magas teremre bukkantak egy víz alatti gerinc túloldalán. Kétméteres, négyszögletű, hófehér kő állt a közepén.
- Az a nagy kőtömb a 2001: Űrodüsszeia monolitjának hasonmása volt - idézi fel Skiles az eseményeket.
Belém hasított, hogy mi is egy idegen világot kutatunk, éppúgy, akár a film hősei. Mindannyian beleborzongtunk. Monolit-teremnek neveztük el a helyet.

Vésztartalékok

A BARLANGI BúvÁRKODÁS már-már vallásos meggyőződéssel hirdetett tétele: "Vigyél mindenből kettőt!" A felszerelés ugyanis az életet jelenti, így minden búvár magával hordja a tartalékot - légzőpalackokat, regulátort, lámpát, komputert.
Az egyetlen, ami nem mondhat csődöt, az a búvár agya. Miközben azonban a búvár egyre mélyebbre száll, fokozódik a pszichikai terhelése, "beszűkül" az érzékelése, túlterhelődnek érzékszervei.
- Az embert különös érzés fogja el - magyarázza Skiles. - Tudja, hogy túllépett a normális tapasztalás határain, azt viszont nem, hogy milyen messzire jutott. Hegymászás közben látni a nagy célt, a csúcsot. Egy víz alatti barlang felderítése során viszont senki sem tudja, mi található odalent. Képtelen megítélni, hogy az út feléig jutott-e, vagy a háromnegyedéig. Valósággal lecsap rá az ismeretlen.
A kockázat megítélésére Skiles "tortaelméletet" alkalmaz, ahol a torta a búvár problémamegoldó képességének maximumát jelképezi. Merülés közben minden hiba nyomán eltűnik egy-egy szelet. A búvár véletlenül ráteszi a légzőpalackját egy elem-lámpára, és összetöri - máris egy szelettel kisebb a torta. Ha túl sok szelet fogyott, a búvárnak vissza kell térni. Amennyiben másképp dönt, egy komolyabb vészhelyzetben már nem lesznek teljesek a szellemi erőforrásai.
Skiles tizenkilenc évesen alkalmazta először a tortaelméletet. A floridai Blue Springben szállt le a víz alá Sheck Exleyvel, aki már számos mélységi merülési világrekordot állított fel. (Exley 1994-ben, búvárkodás közben veszítette az életét, amikor 270 méternél nagyobb mélységbe merült Mexikóban.)
- Fülledt nap volt, zsúfolt programmal - emlékezik Skiles. - Sheck gyorsan úszott, nehezemre esett, hogy a nyomában maradjak. Aztán ereszteni kezdett a regulátorom, ezért odavillantottam Shecknek, s mutattam neki a szivárgó nyomáscsökkentőt. Olyan pillantást vetett rám, mint aki azt mondja: "Nekem is ereszt mindegyik regulátorom."
- Kínos volt, hogy csalódást okozzak Shecknek - folytatja Skiles -, de tudtam, hogy túl sok szelet fogyott a tortámból. Meg kellett szakítanom a merülést.
Ez a döntés Skiles életének fordulópontja lett. Ettől kezdve átvette az irányítást.

A szabadulás útja

AMIKOR Skiles alámerül, soha sincs egyedül. Két hang felesel egymásnak folyvást a fejében: az ambíció hangja és az óvatosságé. Az egyik újabb felfedezésekre sarkallja, a másik megóvja attól hogy felesleges kockázatot vállalva merüljön a mélybe.
Egy alkalommal a High Springs közelében található Azure-barlangrendszerben Skiles a rossz hangra hallgatott. Előrenyomult egy kamrába, mely alig 45 centi magasra szűkült, laposra préselve a búvár mellkasát. A becsvágy hangja még ekkor is azt mondta neki: "Gyerünk!" Skiles biztos volt benne, hogy egy tágabb járatba vezet a szoros.
Azóta sem tudja, így van-e. Tizenöt méter megtétele után elakadt a résben, és hirtelen hatalmas buborékokban gyöngyözni kezdett regulátorjából a levegő. Skiles ráadásul annyira fölkavarta az üledéket, hogy az orráig se látott. A sötétben kitapogatta a tartalék nyomáscsökkentőt, majd szájába tolta a csutorát. Rémülten érezte, hogy ez is ereszti a levegöt, és szivárog belé a víz.
Menekülési ösztönét leküzdve Skiles újra megpróbálta az első regulátort. Néhányat szippantott belőle, aztán - semmi. Kiürült a palack!
Nem maradt más választása, a tartalék regulátort kellett használnia, amely továbbra is iszapos vízből és levegőből álló, habos keveréket nyomott a szájába. Rájött, hogy nyelvével megakadályozhatja a vízszivárgást, s emellett némi levegőt is kortyolhat. Minden egyes lélegzetvétel számított.
Takarékoskodnia kellett a levegővel, Skiles tehát felváltva kinyitotta, majd elzárta a palackot. Minden alkalommal le kellett gyűrnie az öklendezést, míg kiszűrte a vízből a levegőt. Módszeresen megkezdte a visszavonulást: kinyitni a palackot, lélegezni, elzárni a tartályt, úszni pár métert, megállni, aztán kezdődhet a folyamat elölről.
- Tudtam, hogy ez életem legnagyobb kihívása - mondja. - Egy iszapsírból kellett kiásnom magam.
Ha hagyom, hogy bármi is eltérítse a figyelmemet a szabályos lélegzésről, meghalok.

MIUTÁN több száz órát töltött víz alatti barlangokban, Skiles jószerével bármiféle vészhelyzetre felkészült.
- A veszély a barlangi búvárkodás óhatatlan velejárója, de megtanultuk, miként birkózzunk meg vele - állítja. - Kényelmesen elvagyunk egy buborék belsejében, amitől a legtöbb ember halálra rémülne.
- Készül valami veszélyes merülésre, amíg itt leszek? - faggatom.
Kérdésem kihozza a béketűrésből: - Mi semmi veszélyeset nem teszünk. Magának mégis úgy tűnhet, hogy elment a józan eszünk. - Skiles azzal sarkon fordul, s elindul a teherautója felé. Nemrégiben hallott valami új barlangról a közelben.