2005. NOVEMBER 15.

A TIZENHÉT ESZTENDŐS David Meistrell egy hálóanyagból készült, méteres zsákot akasztott fekete gumi búvárruhája ballasztövére. A Santa Monica-öböl vize csak' úgy szikrázott a kis híján teli holdkorong fényében a lágyan ringatózó búvárcsónak körül. - Apa, fogjunk' még pár langusztát! - szólt David vidáman.
A 49 esztendős Joe Meistrell visszamosolygott egyetlen fiára. Már 25 éve dolgozott tengerbiológusként, és gyakran búvárkodott ezeken a vizeken. Mindazonáltal ö is alig várta, hogy még egyszer lemerüljenek egy harminc évvel ezelőtti viharban elsüllyedt gőzhajó, az Avalon 24 méter mélyen fekvő roncsaihoz. Első merülésükkor három langusztát húztak elő a 80 méteres hajótest belsejéből.
Miközben aznap, 1995. október 6-án este a második lemerüléshez készülődtek, Joe-nak eszébe jutott egy régi fénykép, mely Davidet ábrázolta egy gyermekmedencében. A kisfiú búvárszemüveget és légzőpipát viselt, s egy műanyag langusztát tartott a kezében. A rákászás már akkor is lelkesítette, s 14 éves korára megszerezte a búvárengedélyt.
Joe ellenőrizte David légtartályát. - Rendben van, mehetsz -mondta -, de el ne tűnj a szemem elöl! - A fiú intett egyet, majd átbukott a csónak peremén, és apja is követte példáját.
Csak a levegó1mborékok foszforeszkáló gyöngysora és a palackra szerelt világítórúd jelezte David ereszkedését az iszapos fenék felé. Amikor 20 méteres mélységbe ért, vízszintesen kezdett úszni, s erőteljes uszonycsapásokkal hamarosan eltűnt a sötétben. Joe erre felgyorsított, hogy utolérje. A mélyben lassan előtűntek az Avalon roncsai.
Joe még a csónakban figyelmeztette Davidet, hogy csak 18 percet tölthetnek odalenn. A tartályaikban lévő levegő ugyan hosszabb időre is elegendő, de a férfi az oxigénhez kevert nitrogén miatt inkább óvatoskodott. Az első alkalommal már 33 percet voltak lenn.
Joe légtartályához erősítve egy csövön tenyérnyi búvárszámítógép himbálózott, mely azt számította ki, hogy testük mennyire telítődött nitrogénnel. Az öt-centis kijelző mutatta meg, ha az emelkedés közben, hatméteres mélységben, szünetet kellett tartaniuk, hogy elkerüljék a keszonbetegséget. Ez a fájdalmas, olykor életveszélyes állapot akkor- alakul ki, ha nitrogénbuborékok szabadulnak fel a vérben és a szövetekben. A túl gyors felemelkedés azért is végzetes lehet, mert megrepedhetnek a tüdőben a hajszálerek.
Tíz percig úszkáltak a rozsdás roncs fölött, aztán leereszkedtek, hogy megvizsgálják a hajó csaknem teljesen ép orrát. Lámpáikkal bevilágítottak a vastag baloldali hajófalba korrodálódott, mintegy tenyérnyi nyílásokon. Odabent languszták menekültek a váratlan fénysugár elöl. Jónak ígérkezett a fogás.
Amikor azonban Joe a bal lába mellett lenézett, sehol sem látta Davidet. Vajon hová tünhetett? - töprengett.

DAVID AZT HITTE, hogy apja látta, amint egy languszta nyomában beúszik azon a két arasz széles nyíláson, amely a hajó oldalán tátongott, a tengerfenék közelében. A fiú ezután egy ferdén emelkedő járatba fordult, míg egy 6 méter átméröjü térségbe nem ért, melyet szinte beborítottak a hajó megroppant bordái és tartói, a rozsdás vasdarabok és az összerogyott válaszfalak.
Óvatosan, nehogy a hosszú tüskék átszúrják kesztyűjét, megragadott egy langusztát, aztán a szűk helyen megfordult, és visszakúszott a nyíláshoz. Úgy tervezte, hogy a rákot odaadja az apjának, ö meg visszamegy, és fog még néhányat.
JOE egy vékony, örvénylő iszapcsíkot vett észre, miközben lámpája fénysugara a kétarasznyi nyílásra vetült. Ide ment be David? - tűnődött. -Rettentő kicsinek tűnik ez a lyuk. Talán körbeúszott a másik oldalra.
Néhány méterrel balra mozdult, és megszemlélte a hajóorr túloldalán az iszapos homályba vesző fedélzetet. Joe megborzongott. Ne aggódj! - nyugtatgatta magát. - Nem járhat messze!

A nyílásban hirtelen megjelent David keze, benne egy ficánkoló languszta. Hála istennek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten az apa. Elvette a langusztát, és a zsákba tette. Arra számított, hogy David is kijön, ám a fiú újra eltűnt a nyílásban. A férfi bevilágított a lyukba, de csak kavargó iszapot látott.
Már 13 perce voltak odalenn. -Gyere már ki - mormogta magában Joe. - Mennünk kell! - David azonban nem bukkant elő. Eltelt újabb két perc.
Menjek be utána? - morfondírozott az apa. Örült, hogy az új, 2200 literes palackot adta oda Davidnek. A fiú gyorsabban fogyasztotta a levegőt - különösen amikor izgatott volt. Az ö 2000 literes palackja ugyan régebbi volt, ám DavidéveI ellentétben figyelmeztette, ha fogytán a levegő.
Megint eltelt egy perc. Lehet, hogy bennragadt? - gondolta Joe. -Jobb lesz, ha utánanézek. Amikor azonban elkezdte átpréselni magát a lyukon, a tartály fennakadt a peremen.
Joe hiába húzta és rángatta, a tartály nem mozdult. Hamarosan már zihált, erőlködve szívta a csutorából a levegőt, minden lélegzetvétel komoly erőfeszítést igényelt. Kezdett kifogyni a levegője.
Még mindig a nyílásba ékelődve hátranyúlt a bal válla fölött, s meghúzta a szelepet, mely kieresztette a 0,2 bar nyomású utolsó levegőtartalékot. Újra könnyebben lélegzett, de tisztában volt azzal, hogy szerencsés esetben is csak hét percig tart ki a levegője.
Egy rántással végre sikerült kiszabadítania magát, és elhátrált a hajótól. Reszketett a megerőltetéstől, és a hideg vízben is izzadt. Még sohasem érezte ennyire egyedül magát. Sehogyan sem tudta elhessegetni a kérdést: Mi lesz, ha David nem kerül elő, mire elfogy a levegőm?
Alig néhány hónappal korábban fulladt meg egy 14 éves búvár és az apja, amikor egy közeli roncsot vizsgálva elfogyott a levegőjük. Kérlek, Istenem, hozd ki onnan Davidet!
Joe a szíve mélyén tudta, bármi történjék is, ö várni fog - még akkor is, ha elfogy a levegője. A fia nélkül képtelen lett volna felmerülni.

A SIKERES FOGÁSTÓL megmámorosodott David visszatért a rákászáshoz. Tőle jobbra két másik languszta hátrált, ám a nyomukban felkavarodó rozsdafelhő teljesen elvakította a fiút. David megperdült, hirtelen nem tudta, hol van, ám kapkodó mozdulataival csak még több rozsdát és üledéket kavart fel.
Jobb lesz eltűnni innen - gondolta, és arra fordult, ahol a bejáratot sejtette, ám a nyílás nem volt ott. Tapogató keze szilárd felületbe ütközött. Ez vajon a hajótest vagy a fedélzet? Rémületében eldobta a zsákot, és gyorsabban úszott. Nekiment egy saroknak, fejét beütötte egy csőbe, de a kijáratot nem találta.
Talán lesz itt egy másik nyílás is -gondolta, és elkezdett felfelé úszni. A feje egyszer csak kibukkant a vízből - egy 60 centis, háromszögletű kis légtérben volt, ahol kilélegzett légbuborékjai megrekedtek a hajóorr csúcsában.
A palack nyomásmérőjére nézett. Már csak 0,24 bar! Ha továbbra is így kapkodja a levegőt, ez legfeljebb három percre lesz elég.
Letépte szájáról a csutorát, és beszívta a hajóorrban megrekedt levegőt. Igaz ugyan, hogy sok benne a széndioxid, de az oxigénnek is elégnek kell lennie egy kis időre. Ha innen lélegzik, megőrizheti a palackban lévő levegőt. Különben is, inkább ájuljak el a széndioxidtól, mint hogy vizet belélegezve megfulladjak - gondolta.
Kiabálni kezdett: - Apa, segíts! Nem jutok ki! Ne hagyj meghalni!

A VÁRAKOZÁSTÓL NYUGTALAN Joe elkezdett felfelé úszni a függőlegesen emelkedő hajófal mentén. Hirtelen meghallotta David kiáltásait. Megkönnyebbülésében még azon sem csodálkozott, miért hallja ilyen tisztán a szavait. A víz többnyire letompítja a hangokat. Ö azonban most nem törődött vele. A fia él!
Joe bekémlelt egy tenyérnyi nyíláson, lámpája a zavaros vizet kutatta. Valami megcsillant a fénysugárban, és alig fél méterre ott volt előtte David búvárruhája. Mindössze egy néhány centiméteres acéllemez választotta el őket egymástól - de akár kilométernyi is lehetett volna.
- Lefelé menj! - kiáltotta Joe a csutora mellett, de szavait eltorzította a víz. Látta, ahogy a fia feléje fordul. A férfi bedugta kezét a lyukon, és lefelé mutogatott, a bejárat irányába. Amikor újra benézett, David már eltűnt.
Joe visszasietett a nyíláshoz, és a mozgás jeleit fürkészte. Sehol semmi. David, nehogy pánikba ess! - gondolta. - Csak nyugalom! Nyomásmérője szerint a tartályában már csak 0,1 bar nyomású levegő maradt: jó, ha két percre elegendő.

DAVID VAKON tapogatózott a hajó gerendái közt, szíve vadul lüktetett. Gyorsan száguldottak a másodpercek. Vajon jó felé megyek? - töprengett. A félelemtől görcsbe rándultak izmai.
Kétségbeesetten visszaküzdötte magát a hajóorrba, letépte a csutorát, és beszívta az áporodott, fémes szagú levegőt. - Segítség! Apa! Nem jutok ki! Ne hagyj itt! Nem akarok meghalni!

Az ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK TŰNŐ várakozás után Joe beékelte a lámpáját egy hasadékba, hogy jelzőfény gyanánt szolgáljon a fia számára. Ebben a zavaros vízben alig látszik, de meg kell próbálnom - gondolta.
Ezután visszaúszott, fel a hajótest mentén, kezével tapogatva ki az utat a durva fémfelületen a kisebbik nyílásig. Ahogy odaért, ismét hallotta fia kiáltásait. Benyúlt, és megérintette David csípőjét. Egy hosszú pillanatig fia kék szemébe tekintett, s azt kívánta, bárcsak David megértené.
A férfi egész karját bedugta a lyukon, és újra lefelé, a bejárati nyílás felé mutatott. Érezte, hogy fia szorosan megragadja a karját, majd végigtapogatja az ujja hegyéig, aztán elengedi. Ha David most sem találja meg a kijáratot - gondolta Joe, ahogy a levegő mind nehezebben jött a regulátorából, és a nyomásmérő mutatója vészesen közeledett a nulla felé -, biztosan itt veszünk!
Joe ismét visszaúszott a nyíláshoz. Letérdelt a jelzőlámpa mellé, és várt. Szívverése számlálta az elröppenő másodperceket. Hiába szívta a csutorát, abból már nem jött több levegő. Az utolsó légbuborékok is előgyöngyöztek a nyomásszabályozójából.
Vadul ráharapott a gumira, s leküzdötte ösztönös vágyát, hogy levegő után kapjon. A szíve tovább mérte az időt: négy... öt... hat...

DAVID VAKON, ide-oda ütődve tapogatózott lefelé egy kinyúló fémperem mentén. Egyszer csak halvány derengést vett észre maga előtt: a nyílás volt az. Apa odakint vár!
A megkönnyebbüléstől reszketve elkezdte átpréselni magát a kijáraton. Légtartálya azonban nagyot csikordult, és David beékelődött a nyílásba. A fiú kétségbeesetten cibálta. - Apa, húzz ki! - kiabálta.

JOE visszatartott lélegzettel feküdt a nyílás mellett, s befelé bámult. Mozgott valami? Ez David!
Kinyújtotta kezét, de a fiú megrekedt. - Meg ne állj! - kiáltotta összeszorított foggal. Benyúlt, megragadta David vállszíját, és nagyot rántott rajta. Fém csikordult, egy pillanatig ellenállt, aztán David egyenest apja karjába csusszant.
Joe magához szorította fiát, kipattintotta ólomöveik csatját, és hagyta, hogy lehulljanak. Elrúgta magát a fenéktől, s vadul csapkodva a felszín felé vonszolta Davidet.
A férfi tüdeje levegőért sikoltott, búvárszámítógépének kijelzője villogott: "LASSABBAN EMELKEDJ". Joe azonban ügyet sem vetett rá. Az életükért versenyzett az idővel.
Gyors emelkedésük közben egyre csökkent a környező víz nyomása. Joe palackjában immár nagyobb lett a légnyomás, mint a vízben, ezért kiadott magából még egy utolsó korty levegőt. Ettől Joe új erőre kapott. Hevesen tempózott felfelé, s közben az utolsó csepp levegőt is kipréselte magából, nehogy a gyors nyomáscsökkenéstől tüdővérzés lépjen fel.
Apa és fia szinte kirobbant a vízből az esti vízfelszínre, letépték csutoráikat, és mohón nyeldekelték a levegőt. Három mély lélegzet után Joe lerántotta fia búvármaszkját, és vizsgálgatni kezdte az arcát, nem lát-e rajta vérnyomokat. David arcán azonban csak a boldogság könnyei csorogtak - akárcsak az övén.

Később, aznap éjjel David könyöke és bokája fájdalmasan nyilallni kezdett, -ezek voltak a keszonbetegség jelei. A közeli Long Beach Memorial Kórházban mindketten oxigénkezelést kaptak a túlnyomásos kamrában. A testszöveteiben lévő nitrogénbuborékok felszívódása után David fájdalmai is gyorsan megszűntek. Apja semmiféle tünetet nem tapasztalt.
Joe Meistrell tudta, hogy csodával határos módon menekültek meg. Fia mást is tanult az esetből. Főiskolai felvételi dolgozatában ezt írta: "Azért vagyok még életben, mert apám hajlandó lett volna feláldozni magát értem. Megtanított arra, hogy szeretteink a legfontosabbak az életben. "