A tengeralatti hajózás éppen úgy, mint a léghajózás, még csak a kísérletezés
korszakát éli. Ausztria-Magyarország kivételével az összes hatalmak
kísérleteznek víz alatt járó naszádokkal, de valamire való eredményt
egyik sem tud fölmutatni. Franciaországon kívül nem is tekintik sehol
komoly hadieszköznek a tengeralatti hajókat, sőt Anglia már a kísérletezéssel
is fölhagyott.
Franciaországban már a hetvenes években kísérleteztek egy kisebb méretű
víz alatt járó csónakkal. E vízi jármű 8 méter hosszú volt s csavarját
villámos készülék hajtotta. A kis jármű 9-10 fonálnyi gyorsaságot fejtett
ki óránként. A víz alá süllyesztés úgy történt, hogy vizet bocsátottak
az e célra készült tartókba, melyekből azt szivattyúkkal ismét kiszorították,
ha a víz fölszínére akartak visszatérni.
Aube tengernagy volt Franciaországban az első, aki a víz alatti naszádok
hadi célokra való használatával komolyan foglalkozni kezdett. Zédé Gusztáv
mérnök 1896-ban új szerkezetű víz alatti hajótervezetet nyújtott be,
melyet a tengerészetügyi minisztérium jónak talált. Aube tengernagy
rendeletére az új szerkezetű hajó építését azonnal meg is kezdték.
Zédé hajója 43 méter hosszú, 266 tonna nagyságú volt s 700 lóerejű gépeivel
14 fonalnyi gyorsaságot tudott kifejteni. A mozgató erőt akkumulátorok
szolgáltatták.
Zédé
hajója azonban nem bizonyult teljesen használhatónak; gyorsasága nem
volt oly nagy, hogy a haladó hajókat megközelíthette, megtámadhatta
volna. Azon kívül minden járat után kénytelenek voltak az arzenálba
visszatérni, hogy akkumulátoraikat újból megtöltsék. Ugyanez a hibája
volt a charbourgi hajógyárban készült Morsenak és az ugyanott kipróbált
Goubet I. és Goubet II.-nek is.
Lokroy tengerészetügyi miniszter 1896-ban pályázatot hirdetett egy tenger
alatt járó naszád építésére. A pályázaton Laubeuf hajómérnök nyerte
el az arany érmet.
Laubeuf naszádja főképpen abban különbözik a Zédé, Morse és Goubet (1.
kép) hajójától, hogy a hajtóerőt nem akkumulátorok, hanem szénnel
fűtött gőzmotor szolgáltatta. Laubeuf naszádja tehát sokkal függetlenebb
az előbb említett tengeralatti hajóknál, mert könnyebb tüzelőanyagot
találni az utánpótlásra, mint villámos telepet az akkumulátorok megtöltésére.
A francia tengerészeti minisztérium Laubeuf tervét némi módosítással
elfogadta a haditengerészet számára, úgy hogy a Laubeuf-féle gőzmotor
helyett a sokkal alkalmasabb Forest-féle olaj motort alkalmazta.
Cherbourgban hozzá is fogtak Laubeuf terve szerint a Narval tengeralatti
naszád építéséhez. A Narval szivaralakú, felső részén egy kupolával
van ellátva. A naszád 12 fonalnyi sebességgel 23 órán át 252 mérföldet,
vagy 8 fonalnyi gyorsasággal 78 órán át 624 mérföldet haladhat egyszeri
olajkészletével.
A naszád vízmentesen elzárható részekre van fölosztva, melyeknek egy
része az olaj készlet és a vízsúly teher tartójául szolgál.
A naszád elmerülését kétféleképpen lehet elérni: a víznek az e célra
készült tarlókba való bebocsátása által, vagy pedig haladás közben a
vízirányos kormányoknak rézsút állításaival. A hajó orra ezáltal süllyed
s a naszád a tengelye által meghatározott irányban lefelé halad.
A naszád elmerülése előtt minden nyílását lég- és vízmentesen elzárják,
az olaj-motor megszűnik működni s a hajtóerőt az akkumulátorok szolgáltatják.
A vízsúly tehernek a tartányokba való ki- és bebocsátását egy ember
is elvégezheti (2. kép). A vízsúly teher
kibocsátását a zárszelepek szíjának meghúzásával bebocsátását pedig
az emeltyűs és a fogantyúkerék által érik el.
A
villámos motort két ember kezeli (3. kép),
akik közül az egyik a motor fölött lévő kerék mozgásba hozásával a kormányos
teendőit is végzi.
A torpedók kilökését a naszád két oldalán alkalmazott emeltyűk mozgásba
hozatalával lehet elérni.
A parancsnok a hajó felsőrészen lévő kupolában foglal helyet és az ennek
oldalfalába elhelyezett üveglencséken át a hajóhaladásának irányát megfigyeli.
Laubeuf Narvalja mintájára Zédé Gusztáv is módosította tengeralatti
hajóját, úgy hogy a francia kormány a két hajó mintájára összesen 30
víz alatt járó hajóra egészíti ki tengeralatti flottáját s ezáltal gondolja
Anglia tengeri hatalmának fölényét ellensúlyozhatni.
A legutóbbi hadjáratok alatt, bár a hadviselő felek mindegyike rendelkezett
tengeralatti hajókkal, egy hatalom sem használta.
A görög-török hadjáratban Görögország meg sem kísérelte két tengeralatti
hajóját a Dardanellákon át Konstantinápolyba küldeni, vagy pedig velük
a hatalmak blokádvonalát áttörni. A háború alatt a porta is rendelkezett
két Nordentelt-féle víz alatt járó naszáddal, de még sem támadta meg
a Prevezánál kellemetlenkedő görög hajórajt.
Az észak-amerikai Egyesült Államok tengeralatti naszádjai is a kikötőkben
maradtak éppen úgy, mint a spanyolok sem gondoltak az ő Peraljok használatára.
Eddig csak Brazíliában akarták komolyan használni és ott is csúfosan
fölültek vele. A legutóbbi fölkelés alkalmával két víz alatti naszád
jött alkalmazásba, melyek közül Goubet dinamit ágyúval, a Destroyer
pedig tengeralatti ágyúval volt fölfegyverkezve. A hajók azonban működésbe
nem jöhettek, mert személyzetük megszökött.
Zédén és Laubeuf-on kívül még a spanyol Peral, a portugál Don Fontes
Pereiro de Mello, az olasz Balsamello, a dán Hooyaard, az orosz Pukalov
és mások szerkesztettek víz alatt járó hajókat, de a tenger alatti hajózás
kérdését egyik sem tudta megoldani.